Kedves Testvérünk!

Egy törvénytudó egyszer ezt kérdezte Jézus Krisztustól:

„Mester, melyik a nagy parancsolat a törvényben? Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat.” (Mt 22, 37)

Mózes ötödik könyvében három, ehhez nagyon hasonló kijelentést is találunk. Amikor Jézus Krisztus válaszolt a kérdezőnek, akkor e három írott Ige lényegét foglalta egybe.

„Halld Izráel: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből.” (5. Móz 6, 4-5)

„Most pedig, óh Izráel! mit kíván az Úr, a te Istened tőled? Csak azt, hogy féljed az Urat, a te Istenedet; hogy minden ő utain járj, és szeresd őt, és tiszteljed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és teljes lelkedből.” (5. Móz 10, 12)

„Szeresd azért az Urat, a te Istenedet, tartsd meg az ő megtartani valóit: rendeléseit, végzéseit és parancsolatait minden időben.” (5. Móz 11, 1)

Tudjuk, hogy kérdésével a törvénytudó kísérteni akarta Jézus Krisztust, próbára akarta tenni, vajon milyen választ kap, hiszen köztudott volt, hogy Isten parancsolatai olyannyira egyenértékűek voltak, hogy aki csak egy ellen is vétett, az olyan volt, mintha valamennyi parancsolatot megszegett volna, azaz halálos bűnt követett el. Ha Jézus Krisztus – több tanú jelenlétében – kiemelt volna egyetlen parancsolatot, ezzel a többit mintegy alábecsülve, a nem fontos kategóriába sorolva vétkezett volna, és azonnal bíróság elé állíthatták és elítélhették volna. De amikor ezt mondta: „… Ez az első és nagy parancsolat” hozzáfűzte, hogy:

„A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22, 39-40)

Tehát Isten törvényeinek alapja a szeretet, az Isten iránt tanúsított szeretet és az embertársaink szeretete. A törvény minden további előírása ezeken nyugszik, ezek megtartásához ad intelmeket, tanácsokat, bölcs rendelkezéseket. De ne feledjük az első és nagy parancsolat, mégiscsak az Isten szeretete, miként azt Jézus Krisztus is megmondta, és meg van írva: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.”

Vajon élt-e valaha is olyan valaki, – Isten Fián kívül – akiről elmondható lenne, hogy maradéktalanul eleget tett ennek az első és nagy parancsolatnak? Találunk-e leírást ilyen személyről a Bibliában? A Királyok második könyvében a következő figyelemre méltó, kijelentést olvashatjuk Jósiásról, a Jeremiás próféta idejében élt Júda-beli királyról:

„Nem is volt ő hozzá hasonló király ő előtte, a ki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint; de utána sem támadott hozzá hasonló.” (2. Kir 23, 25)

Tehát az Ige azt állítja, hogy Jósiás király olyan személy volt, aki úgy tett eleget „az első és legnagyobb” parancsolatnak, hogy „teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből” szerette a Mindenható Istent, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét. Miután egy ilyen személy hite és engedelmessége sok üzenetet hordozhat akár a ma élő keresztyének számára is, ismerkedjünk meg Jósiás életének azzal a szakaszával, amikor cselekedeteivel kiérdemelte, hogy személyét az utókor számára is megkülönböztetett tisztelet övezze.

Jósiás, a zsidó nép történetének abban az időszakában élt, amikor az ország kettészakadását követően az északi országrész már mintegy száz éve asszír uralom alatt sínylődött, a térségben pedig egy új és még hatalmasabb, világuralomra törő birodalom ébredezett, a babilóniai birodalom. Ugyanebben az időben Egyiptom fáraói is újabb területek meghódítására készültek, és a térség feletti korlátlan uralom megszerzését akarták. E nagyhatalmak földrajzi térségében, harcikocsijai és ostromgépei árnyékában élt, és próbált egyre reménytelenebbül talpon maradni a déli országrész, a kicsiny Júda. Egyre reménytelenebbül, mivel vezetői elfordultak Istenüktől, és a nép is régen elfelejtkezett már atyáik Istenéről, generációk óta nem is hallottak Isten törvényeiről. Itt lépett be a zsidó nép történetébe Júda új királya Jósiás, akinek a neve azt jelenti: akit az Úr támogat.

„… Jósiás… harminczegy esztendeig uralkodott Jeruzsálemben… És kedves dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, és járt az ő atyjának, Dávidnak minden útaiban, és nem tért el sem jobbra, sem balra. És történt Jósiás király tizennyolczadik esztendejében, elküldte a király Sáfánt… az íródeákot… Hilkiához, a főpaphoz… És monda Hilkia, a főpap, Sáfánnak… Megtaláltam a törvénykönyvet az Úr házában. És Hilkia oda adta a könyvet Sáfánnak, hogy olvassa el azt… És elméne Sáfán… a királyhoz… mondván: Egy könyvet adott nékem Hilkia pap. És felolvasá azt Sáfán a király előtt. Mikor pedig hallotta a király a törvény könyvének beszédit, megszaggatá az ő ruháit.” (2. Kir 22, 1-4, 8-12)

Tudnunk kell, hogy ebben az időben zajlottak, éppen Jósiás parancsára, a jeruzsálemi (Salamon által építtetett) templom renoválási munkálatai. Az építőmunkások egy elfalazott rész megbontása során néhány könyvtekercset találtak, amelyekről a főpap felismerte, hogy azok Mózes (törvény-)könyvei. A könyvek tartalmának megismerését követően így rendelkezett a király alattvalói felé:

„Menjetek el, kérdezzétek meg az Urat… e könyvnek beszédei felől, a mely megtaláltatott; mert nagy az Úr haragja, mely felgerjedett ellenünk, mivel a mi atyáink nem engedelmeskedtek e könyv beszédeinek, hogy cselekedtek volna mindent úgy, a mint megíratott nékünk… Azt mondja az Úr, Izráel Istene: Mivelhogy e beszédekre, a melyeket hallottál, Meglágyult a te szíved, és magadat megaláztad az Úr előtt, hallván azokat, a miket e hely és az ezen helyen lakók ellen szólottam, hogy pusztulássá és átokká lesznek, és megszaggattad a te ruháidat, és sírtál előttem; azért én is meghallgattalak, azt mondja az Úr. Azért ímé én téged a te atyáidhoz gyűjtelek, és a te sírodba békességgel visznek téged, és meg nem látják a te szemeid azt a nagy veszedelmet, a melyet én e helyre hozok.” (2. Kir 22, 13, 18-20)

A király azonnal magához rendelte Júda és Jeruzsálem véneit, és a templom terén hatalmas tömeg előtt ismertette a könyvben megírtakat.

„És oda állott a király az emelvényre, és kötést tőn az Úr előtt, hogy ők az Urat akarják követni, és az ő parancsolatait, bizonyságtételeit és rendeléseit teljes szívből és lélekből megőrizni, és beteljesíteni e szövetség beszédeit, a melyek meg vannak írva abban a könyvben; és ráállott az egész nép a kötésre.” (2. Kir 23, 3)

Ezen a napon felelevenítette, megújította a zsidó nép a Teremtő Istennel egykoron kötött szövetségét. Nagy nap volt ez Júda és a király életében!

Jósiás parancsára az Úr templomából kihordtak és megsemmisítettek minden olyan edényt, amit Baalnak, Aserának (a korábbi bálványisteneiknek) készítettek. A király parancsára kiirtották a bálványimádásban segédkező papokat, lerombolták oltáraikat, magaslataikat, áldozóhelyeiket. Ez lett a sorsa Tófetnek is, annak a Hinnon völgyében épített áldozóhelynek, ahol esetenként a zsidók emberáldozattal áldoztak a Moábita Molok (a termékenység istene) bálványnak. (Ennek a helyén lett később Jeruzsálem szemétdombja.)

Jósiás idejében újították fel a páskatörvényt is.

„És parancsolt a király az egész népnek, és monda: Ünnepeljetek páskhát az Úrnak, a ti Istenteknek, a mint meg van írva e szövetség könyvében; Mert nem szereztetett olyan páskha a birák idejétől fogva, a kik az Izráelt ítélték, sem pedig az Izráel és a Júda királyainak minden idejében, Hanem csak Jósiás király tizennyolczadik esztendejében szereztetett ilyen páskha az Úrnak Jeruzsálemben.” (2. Kir 23, 21-23)

Lerombolták a férfi paráznák házait, és az Úr háza kapujában álló Napnak szentelt szobrokat. Jósiás megsemmisíttetett minden olyan épületet és oltárt is, amelyek nem Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét dicsőíttették, amelyeket esetleg a nép körében köztiszteletnek örvendő elődei készíttettek, legyen az akár Salamon király is.

„És lerontotta Jósiás a magaslatok minden házát is, a melyek Samária városaiban voltak, a melyeket az Izráel királyai csináltak volt, hogy az Urat haragra ingereljék… És megáldozta a magaslatok összes papjait, a kik ott voltak az oltárokon… És kivesztette Jósiás király az ördöngösöket (halottidézőket) és a titokfejtőket (jövendőmondókat), a teráfokat (házibálványokat) és a bálványokat, és mindazokat az útálatosságokat, a melyek láttattak Júda földjén és Jeruzsálemben, hogy helyreállítsa a törvény beszédit, a melyek meg valának írva a könyvben, a melyet Hilkia pap talált meg az Úr házában. Nem is volt ő hozzá hasonló király ő előtte, a ki úgy megtért volna az Úrhoz teljes szívéből és teljes lelkéből és teljes erejéből, Mózesnek minden törvénye szerint; de utána sem támadott hozzá hasonló.” (2. Kir 23, 19-20, 24-25)

Jósiás harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben.

„Az ő idejében jött fel Faraó-Nékó, az égyiptomi király Assiria királya ellen az Eufrátes folyóvize mellé. És Jósiás király eleibe ment, de az megölte őt Megiddóban, a mint meglátta őt. És az ő szolgái szekérre tévén őt, halva vitték el Megiddóból és Jeruzsálembe hozván, eltemeték őt az ő sírboltjába.” (2. Kir 23, 29-30)

Kedves Testvérünk! Ha Jósiás király a törvénykönyv megtalálását követően egyszerűen csak kijelentette volna, hogy ő a továbbiakban a Mindenható Istent fogadja el Urának, és többé nem tisztelt volna idegen isteneket, nem készített volna faragott képet magának azokról, hogy leboruljon előttük, nem mondta volna ki hiába az Úr nevét, megszentelte volna szombatjait, tisztelte volna apját, anyját, nem ölt, nem paráználkodott, nem lopott, nem tanúskodott volna hamisan a felebarátjáról, és nem vetett volna szemet annak értékeire, – csupán egy lett volna azok közül a zsidó emberek közül, akik betartották a törvény előírásait. Csak feltételezhetjük, hogy Jósiás király mindezekben is jeleskedett, de minden időkre emlékezetessé mégsem ezek tették, hanem az Isten iránt tanúsított kiemelkedő szeretete, az Isten akaratának tökéletes megismerésére és megértésére való törekvése, és mindazok a cselekedetei, amelyekkel kifejezésre tudta juttatni Istene iránt érzett mély elkötelezettségét és tiszteletét. Képes volt megszomorodni addigi tudatlanságáért, elődei vétségeiért, bűneiért, felelősséget érezni népe nyomorúságáért, szembeszállni azokkal az ellenfeleivel, akik megfelelőnek tartották koruk vallási gyakorlatát, sőt aktív résztvevői és többnyire haszonélvezői is voltak ezeknek az undorító és Isten népéhez méltatlan bálványimádó szertartásoknak.

Nyilván másabbak voltak Jósiás király körülményei és lehetőségei, és másabbak egy ma élő keresztyén körülményei és lehetőségei. El kell viszont ismernünk, hogy keresztyén életünk első és nagy parancsolata – még akkor is, ha újszövetségi hívőként nem vagyunk a törvény tételes parancsolatainak alárendelve – továbbra is az, hogy szeressük Mindenható Istenünket teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből (vagy erőnkből), azaz lehetőségeinken belül amennyire csak módunkban áll. Jézus halála óta ezt Jézus Krisztus kijelentéseinek, parancsolatainak való engedelmességünkkel tudjuk mennyei Atyánk felé kifejezésre juttatni. János evangéliumának 14. részében háromszor is szól erről, Jézus Krisztus:

„Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok.” (Jn 14, 15)

„A ki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem…” (Jn 14, 21)

„Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.” (Jn 14, 23)

Olvashattuk, hogy Jósiás király milyen nagy küzdelmet folytatott a bálványok imádatának felszámolásáért. És bálványok mind a mai napig léteznek, legfeljebb az előzőekben megismertektől eltérő módon, más tartalommal és megjelenési formában. Bármilyen hihetetlen, Isten és az Úr Jézus Krisztus iránti szeretetünket mi magunk is elsősorban a bálványimádástól való teljes elszakadással tudjuk bemutatni, hiszen a bálványok azok, amik eltakarják előlünk Megváltó Istenünk arcát, akadályozzák személyiségének tökéletes megismerését, tönkre teszik a Vele való szeretetkapcsolatot, megfosztanak bennünket az áldásoktól. Ha bálványainkkal élünk közösségben, ezzel azt fejezzük ki, hogy azok számunkra legalább annyira fontosak, mint maga az Úr Jézus Krisztus, befolyással vannak az életünkre, azoknak engedelmeskedünk. Nem véletlenül írja Pál apostol, illetve Péter apostol:

„… szerelmeseim, kerüljétek a bálványimádást… Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei.” (1 Kor 10, 14, 21)

„… Isten akarata szerint éljétek a testben hátralevő időt. Mert elég nékünk, hogy életünk elfolyt idejében a pogányok akaratát cselekedtük, járván… undok bálványimádásokban.” (1 Pét 4, 2-3)

A bálványimádás a test cselekedete. Gyakorlói leginkább azok a frissen megtért keresztyének, akik még csak csekély mértékben tudtak szakítani régi szokásaikkal, beidegződéseikkel, még nem igazán ismerték fel az életükbe, az Istennel való kapcsolatukba befurakodott bálványokat. Folyamatos megszentelődésük alatt az Igazság Lelke feltárja ezeket bennük, és a bálványoktól való elszakadásuk mértéke már csak azon múlik, mennyire akarnak az Úr Jézus Krisztus előtt kedvesek lenni, mennyire engedelmesek parancsolatának: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Valamennyiünkhöz szólnak az alábbi Igék, hiszen valamennyien a megszentelődés keskeny útját járjuk, legfeljebb egyikünk még csak az út kezdetén tart, másikunk már előbbre.

„A kik pedig Krisztuséi, a testet megfeszítették indulataival és kívánságaival együtt. Ha Lélek szerint élünk, Lélek szerint is járjunk.” (Gal 5, 14)

Bálványimádásba eshetnek azok a keresztyének is, akik már régebb óta hívők, de már nem lobog bennük a kezdeti lelkesedés, ilyen-olyan okok miatt eltestiesedtek, elkényelmesedtek, harcot, küzdelmet már nem vállalnak, szellemi életük tespedtségbe süllyedt, esetleg útjukon vissza-visszafordulnak. Az ilyeneket figyelmezteti az Ige:

„Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1 Pét 1, 14-16)

Térjünk vissza Pál apostol Korinthusban élő hittestvéreihez írott első levelének kedves szavaihoz! „… szerelmeseim, kerüljétek a bálványimádást…”

Nézzünk szét most keresztyén életünk lehetséges bálványai között, lássuk mely bálványok azok, amelyek ellen nemcsak harcolnunk kell, de le is kell győznünk azokat! Ez mindenki számára személyes feladat, ezt a munkát senki nem végzi el helyettünk. Természetesen az összes bálvány felsorolására nincs lehetőségünk, de igyekszünk a legveszélyesebbekre felhívni a figyelmedet.

Ne feledjük, a bálványok mögött mindenkor kisebb-nagyobb, esetenként hatalmas démonikus erők húzódnak meg! Íme, a Máté evangéliumából Jézus Krisztus szavai!

„Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak.” (Mt 6, 24)

A mammon a fényűzés és a gazdagság – Jézus idejében jól ismert – arám elnevezése. Jézus Krisztus úrnak mondta, mert úgy látta, hogy a mammon az emberek szemében nagy tekintéllyel rendelkező hatalmasság. A mammon szelleme, amely egyúttal magának a birtoklási vágynak is a szelleme, olyan erős és sikereiben öntelt szellem, hogy még Isten Szent Szellemével is képes dacolni. Igyekszik meggyőzni a világot saját személyének fontosságáról, nélkülözhetetlenségéről, elsődlegességéről. Képes magát életcélként, a megelégedettség és boldogság egyedüli letéteményeseként előadni. A mammon gyakorlati megtestesítője maga a pénz, amely már lényegénél fogva is „hamis” (Luk 16, 9)

„A kik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe (kísértésbe és csapdába /Új ford./) és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magokat általszegezték sok fájdalommal.” (1 Tim 6, 9-10)

A mammonért (pénzért) való sóvárgás az alapja olyan gonosztetteknek, mint kapzsiság, csalás, lopás, rablás, gyilkosság, hamisítás, vesztegetés, korrupció, pártoskodás, de igen gyakran alapja lehet a személyiség torzulásának, az irigységnek, a gőgnek, a hatalmaskodásnak, az összeomlásnak, a hazugságoknak, a hamis vádaskodásoknak, eltitkolásoknak, érdekházasságoknak, az Isten dolgai iránt való teljes érdektelenségnek, hogy csak néhányat soroljunk fel azok közül, ami feltétlenül e bálványszellem számlájára írható.

Sajnálatos, hogy a fentiek némelyikét még a közhangulat is „bocsánatos bűnnek” tulajdonítja, vagy lágyabb kifejezéseket használ azokra. Az adócsalókat – a magyar ember a török hódoltság óta – inkább csak huncutnak, esetleg ügyeskedőnek, a pénzsóvárokat inkább élelmesnek, minden hájjal megkentnek, a gőgöst befutottnak, a csalót esetenként követendő példának tartja. Ezért lopják sokan az áramot, a gázt, a vizet, és teljesen hétköznapi trükközésnek minősül, ha a megrendelőnek visszaosztanak a haszonból, vagy ajándékkal vesztegetik meg. Működnek a számlagyárak, forognak a fekete áruk, természetessé vált a fekete munka, az Áfa csalás stb. Mindez a mammonért.

A farizeusok is pénzsóvárok voltak (Luk 16, 14), de az emberek egyre pénzsóvárabbak lesznek és ráadásul tömeges méretekben, az utolsó időkben (2. Tim 3, 2).

Isten gondviseléséről egy igen szemléletes példázatban beszélt hallgatóságához Jézus Krisztus (Mt 6, 25-32). Keresd ki ezt az Igeszakaszt és olvasd el! A gazdagságról és szegénységről egy csodálatos, összefoglaló Igét találhatunk a Példabeszédek könyvében is:

„… szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem (Uram)… Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: kicsoda az Úr? Se pedig megszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével!” (Péld 30, 8-9)

Talán nem is gondoltunk eddig arra, hogy bálvány lehet számunkra maga a világ is, amely a szem kívánságával, a test kívánságával és az élettel való kérkedés vágyával tör ránk, és akar bennünket elszakítani Teremtő Istenünktől. Ez a démonok által támogatott bálvány is az emberek gyenge pontjait keresi, akaratgyengeségét használja ki, elterelve az emberek figyelmét, hamis célokat jelöl meg számukra. Ez a bálvány szoros kapcsolatban áll a fényűzés és gazdagság szellemével, gyakran együttmunkálkodnak az emberek megtévesztésén. Egy szép autó, ruha vagy ékszer, egy szép nő, vagy kigyúrt férfi, az alkohol vagy drogmámor, egy felkapott nyaralóhely meglátogatása, egy luxusutazás, egy befolyásos állás, a közszereplés iránti vágy, egy sport, egy művészi vagy modellkarrier, személyes siker elérése mind-mind boldogságpótlékként kínálja magát és hálózza be az embereket. Sokszor anélkül, hogy ők ezt észrevennék, meggondolatlanul odaadják magukat a világ szeretete szellemének, behódolnak annak, amely mindaddig támogatja is őket, amíg olyan csapdába kerülnek, amiből már nagyon nehéz kiszabadulni. A bálvány célja, hogy ne keresd Istent, van „attól” jobb is.

Gyakran ördögi erők tartják kézben az emberek egyes hagyományait, ünnepeit, ünnepléseit is, ezektől is nehéz megszabadulni, különösen nehéz lerombolni azokat. Próbáld meg, hogy halottak napján nem viszel virágot és gyertyát a temetőbe, nem küldesz üdvözletet anyák napjára vagy nem emlékezel meg valakinek a névnapjáról, nem ünnepled meg a karácsonyt… Démonok hatása alatt álló környezeted ezért, elítél, meggyűlöl, kiközösít, kitaszít.

Szeretett Testvérünk! Ne bálványozz senki élő és holt személyt sem! Különösen saját személyedet ne tartsd többre másoknál, ha kell, küzdj meg ezzel a bálvánnyal is, hogy életedben az imádat központjában mindenkor csakis az Úr Jézus Krisztus állhasson!