Kedves Testvérünk!

Mózes első könyvének 6-7. része írja le részletesen az özönvíz történetét, itt olvashatunk Nóéról, családjáról és az általa épített bárkáról is.

„… Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé. És nemze Noé három fiat: Sémet, Khámot és Jáfetet. A föld pedig romlott vala Isten előtt és megtelék a föld erőszakoskodással… mert minden test megrontotta vala az ő útát a földön. Monda azért Isten Noénak: Minden testnek vége elérkezett előttem… Csinálj magadnak bárkát gófer fából, rekesztékeket csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kivűl szurokkal. Ekképen csináld pedig azt… Én pedig ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt; valami a földön van, elvész. De te veled szövetséget kötök, és bemégy a bárkába, te és a te fiaid, feleséged és a te fiaidnak feleségei teveled. És minden élőből, s minden testből, mindenből kettőt-kettőt vígy be a bárkába, hogy veled együtt életben maradjanak: hímek és nőstények legyenek… Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be… Az égi madarakból is hetet-hetet… Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel… Cselekedék azért Noé mind a szerint, a mint az Úr néki megparancsolta vala… és az Úr bezára utána _az ajtót._” (1 Móz 6, 9-15, 17-19, 1 Móz 7, 2-5, 16)

Olvassuk el még egyszer mit mondott Isten Nóénak? „… hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel…” És mi történt azt követően, hogy Noé bement családjával és az állatokkal együtt a bárkába? „… az Úr bezára utána _az ajtót._”

Isten csak Nóét találta igaznak és feddhetetlennek a földön, mert Nóé Istennel járt. Ezért ő, családjával együtt kegyelmet talált az Úrnál, és megmenekülhetett az özönvíz katasztrofális pusztítása elől. Természetesen csak abban az esetben, ha elkészítette a túléléshez szükséges bárkát. Úgy gondoljuk, hogy ennek, az Isten által méreteiben és szerkezetében megadott bárkának az elkészítése, a korabeli szerszámokkal és eszközökkel nem kis feladat lehetett. A munka évekig tarthatott. Feltételezzük, hogy az építés közben sokan kérdezgették őt, hogy mit csinál, miért csinálja, ki az aki erre biztatta őt, vagy ki parancsolta meg ezt neki, és konkrétan hogyan? Gúnyolódhattak is vele az emberek, hiszen Nóé válaszaiban számukra túl sok volt az ismeretlen tényező, Istentől egészen az esőig, ami addig még soha nem is esett. Előre nevethettek a felfakadó vizeken is, hiszen abban a környezetben víz csupán a legmélyebb kutak alján volt, ott is néha csak mutatóban. És előre nevethettek azon, hogyan fogja Nóé és családja összefogdosni azt a temérdek állatot, amiknek a bárkába való bevitelére állítólag valakitől parancsot kapott.

Végül is a bárka elkészült, a család az állatokkal már beköltözött, és olvashattuk, hogy Isten bezárta utánuk az ajtót. Úgy véljük Nóé igazi megpróbáltatásai csak ezután kezdődtek. Az első napok még csak el-eltelhettek, hiszen saját ellátásuk mellett meg kellett szervezniük az állatok etetésének, takarmányozásának, itatásának, tisztántartásának a rendjét, gondoskodni a rendszeres szellőztetésről, levegőztetésről, véglegesen kiigazítani a karámok hiányosságait, az állatok által okozott károkat, és így tovább. Esténként, amikorra már lecsendesedtek az állatok, megtörténtek a másnapi munkára való előkészületek is, elfogyott az aznapi tennivaló, összeült a család. Arról beszélgethettek vacsora közben, vagy lefekvés előtt, valójában mi történik majd, milyen lesz az az özönvíz, mi lesz a kívül lévőkkel, mi lesz rokonaikkal, kiállja-e a próbát a bárka, ténylegesen túlélhetik-e ők valamennyien ezt az Isten által ítéletnek szánt csapást? Másnap felvetődhetett, hogy Nóé jól értette-e mindazt, amit Isten mondott neki? Közben hallhatták amint kívülről többen botokkal, husángokkal verik a bárka oldalát, és azt kiabálják a bentlakóknak: Mi lesz már az esővel, Nóé? Mikor esik már az eső, Nóé? Odabent már esik? Az ötödik napon talán félrehívta Nóét a felesége, és csendben azt kérdezte tőle: Mit mondunk majd az embereknek, ha nem lett eső? Nóé csak annyit válaszolhatott: Lesz eső, az Úr megmondta! Ezekben a napokban a szemét sem hunyta le éjszakánként Nóé, vagy esetleg soha nem aludt még ilyen jóízűen, gondtalanul, hiszen érezhette, hogy biztonságban van, és sikerült biztonságba menekítenie családját is… Egyik menye azt kérdezte: Hányadik napon kezd esni majd? A hetediken – válaszolta apósa. Még egy nap. Holnap már esni fog…

Nóé bízott Isten kijelentéseiben. Miért akarta volna őt félrevezetni, miért mondta volna, hogy özönvíz lesz, ha nem lesz? És az is igaz, hogy megromlott minden a földön, végtelen gonoszak az emberek, lopnak, csalnak, hazudnak, rabolnak, gátlástalanul ölnek, mindent káromolnak, részegeskednek. Ez így valóban nem mehet tovább, jól mondta az Úr. És megláthattam a csodáit is – elmélkedett tovább Nóé –, hiszen semmit nem kellett azért tennem, hogy begyűjtsem az állatokat, valamennyi magától jött be, mintha valaki beterelte volna őket. Persze, hogy így volt, hiszen Isten nem is azt mondta, hogy én fogdossam össze őket! Hogyan is mondta? Vigyél magaddal a bárkába… Vigyél magaddal, legyenek veled, ments meg belőlük hetet-hetet, vagy kettőt-kettőt! Maga Isten terelte be őket! És amikor utoljára bementem én is a bárkába, egyszer csak valaki becsukta utánam azt a nagy, nehéz ajtót. Még gondolkoztam is azon, hogy hívom a fiaimat, hogy itt az ideje annak, hogy becsukjuk az ajtót. És eljött a hetedik nap.

Együtt volt a család, mind a nyolcan. Csendben várakoztak, figyeltek, hallgatóztak. Vajon mikor hallják meg az első esőcseppek halk koppanását a bárka tetején? Helyette odakintről gyerekek skandálása hallatszott: Nóé bácsi gyere ki! Nóé bácsi gyere ki!… Egy idő után megunták, odébbálltak. Elmúlt dél. Már egymásra nézni sem mertek. Ma esni fog, ma van a hetedik nap – fordult feléjük Nóé. Ma pedig esni fog, meglátjátok.

Amikor lement a nap, koppant valami a tetőn. Az eső! – kiáltottak fel szinte egyszerre. De nem az volt, csak egy nagyobb falevél, vagy egy fáról letört ágacska odaütődése okozta a zajt. Egy kis idő elmúltával viszont valóban esőcseppek, egymást követő halk koppanása hallatszott a fejük fölötti deszkatetőn. Esik az eső! Esik az eső! Sírtak és nevettek. Esik az eső! Nóé ránézett a többiekre és csendesen csak ennyit szólt: Miért hitetlenkedtetek? Hiszen megígérte az Úr, vagy talán nem?

Volt idő, amikor Dávidnak is várakoznia kellett az Úrra, nem is egy alkalommal. Ezek egyikéről olvastunk a napokban. Elevenítsük fel először királlyá választását!

„Eljövének pedig Dávidhoz Hebronba Izráelnek minden nemzetségei, és szólának ilyenképen: Ímé mi a te csontodból és testedből valók vagyunk, Mert ennekelőtte is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt, és az Úr azt mondotta néked: Te legelteted az én népemet, az Izráelt, és te fejedelem leszel Izráel felett. Eljövének azért Izráelnek minden vénei a királyhoz Hebronba, és frigyet tőn velek (szövetséget kötött velük Új ford.) Dávid király Hebronban az Úr előtt, és királylyá kenék Dávidot Izráel felett. Harmincz esztendős vala Dávid, mikor uralkodni kezde, és negyven esztendeig uralkodék. Hebronban uralkodék a Júda nemzetségén hét esztendeig és hat hónapig; és Jeruzsálemben uralkodék harminczhárom esztendeig az egész Izráel és Júda nemzetségein.” (2. Sámuel 5, 1-5)

Ma úgy mondanánk, hogy közakaratból, közfelkiáltással választották Dávidot Izráel királyává. Szándékuk indítéka kettős pilléren nyugodott: „Mert ennekelőtte is, mikor Saul uralkodott felettünk, te vezérelted ki s be Izráelt, és az Úr azt mondotta néked: Te legelteted az én népemet… fejedelem leszel Izráel felett.” Sámuel első könyvében többek között ezt olvashatjuk Dávidról:

„És elméne Dávid mindenüvé, a hová Saul küldé, és magát eszesen viseli vala. És Saul a harczosok fölé tevé őt, és kedves lőn az egész nép előtt, és a Saul szolgái előtt is. És a mint hazafelé jövének, mikor Dávid visszatért, miután a Filiszteusokat leverte, kimentek az asszonyok Saul király elé Izráelnek minden városaiból, hogy énekeljenek és körben tánczoljanak, dobokkal, vígassággal és tomborákkal. És énekelni kezdének az asszonyok, kik vígadozának és mondának: Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét.” (1 Sám 18, 5-7)

A királyválasztók ismerték tehát Isten akaratát, és ismerték Dávid népszerűségét, vezetői képességeit, szervező-és irányítókészségét, Izráel iránti szeretetét, felelősségérzetét és nem utolsó sorban az ütközetek során tanúsított bátorságát, a közvetlen harcokban megmutatkozó erejét és ügyességét. Emlékezhettek a félelmetes erejű Góliát legyőzésére, de mindazokra a győzelmekre is, amelyeket seregével a filiszteusok elleni korábbi háborúk idején aratott.

Ezek után nézzük meg, hogy Izráelnek e nagy királya, ez a rettenthetetlen harcos az egyik alkalommal hogyan kényszerült várakozásra, hogyan bízta életét és hadisikerét szinte gyermeki hittel, teljes bizalommal Isten kijelentésére!

„Mikor pedig a Filiszteusok meghallották, hogy királylyá kenték Dávidot az Izráelen; felkelének mind a Filiszteusok, hogy Dávidot megkeressék; melyet megértvén Dávid, aláméne az erősségbe… Megkérdé azért Dávid az Urat ilyen szóval: Elmenjek-é a Filiszteusok ellen? Kezembe adod-é őket? Felele az Úr Dávidnak: Menj el, mert kétség nélkül kezedbe adom a Filiszteusokat… Dávid… megveré… őket… Azután ismét feljövének a Filiszteusok… Megkérdé azért Dávid az Urat, ki ezt felelé: Ne menj most reájok; hanem kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket. És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját (lépések neszét Új ford.) fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te előtted az Úr, hogy megverje a Filiszteusok táborát. És úgy cselekedék Dávid, a mint megparancsolta vala néki az Úr: és vágta a Filiszteusokat Gibeától fogva, mind addig, míg Gézerbe mennél (a gézeri útig Új ford.).” (2. Sám 5, 17-20, 22-25)

Amikor második alkalommal is támadtak a filiszteusok, Isten azt mondta Dávidnak: „… Ne menj most reájok… mikor a szederfák tetején indulásnak zaját (lépések neszét Új ford.) fogod hallani, akkor indulj meg…” Ismerve Dávidnak Istenébe vetett bizalmát biztosan állíthatjuk, hogy anélkül soha nem ment csatába, hogy győzelmi esélyeiről meg ne kérdezte volna Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét, hogy ne imádkozott volna, hogy győzelméhez ne kérte volna Isten segítségét. Meg is kapta mindenkor a támogatást. És ennyi elég volt számára. Tudta, hogy a többi már harcosain és őrajta múlik. Mint gyakorlott, erős, bátor katona és hadvezér, taktikai tanácsot soha nem kért. Soha nem kérdezte meg Istent, hogyan forgassa a kardot, vigyen e pajzsot a csatába, hány harcossal vívjon meg egy ütközetet, milyen erőket hagyjon tartalékban, hogyan szervezze meg az esetleges utóvédharcokat, de különösen arra nem volt igénye, hogy bárki tanácsot adjon számára, csapataival honnan és mikor támadjon. Hiszen éppen ezekben volt ő kiváló, ezekben való jártassága tette őt harcosai szemében naggyá! És egyszer csak azt hallja, hogy: Várj, ne így támadj! A szederfákkal átellenben támadj, a hátuk mögül! Jelt adok, hogy mikor… Ha majd meghallod a lépteim neszét a szederfák teteje felől…

„… kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket.” Dávidban bizonyára felvetődött, hogy tévedett volna, amikor az ütközetre a jelenlegi helyen állította hadrendbe csapatát? Vele még ilyen soha nem fordult elő! Létezhet jobb taktika is, mint amit ő erre a napra kitalált? Gyorsan kellett döntenie, hiszen egy sereg átcsoportosítása időigényes. És Dávid gyorsan döntött, visszavonulást rendelt el, kihasználva a természeti adottságokat, titokban megkerülte a filiszteusokat. Amikor csapatával végre mögéjük került, már bizonyára valamennyi katonája hevült szívvel várta a meglepetésszerű roham kezdetét. Parancsnokai bár nem helyeselték, de elfogadták a felállás helyének módosítására kiadott parancsát, és kivont karddal, izgatottan ültek lovaikon, sürgetvén Dávidot, hogy most már viszont támadjanak. Ha már átjöttek erre az oldalra, ne veszítsék el a meglepetés erejét, amely egy támadásnál nagy előnyt jelent. Király, induljunk már! – kiáltották felé. És Dávid csak ült a nyeregben és várt. És figyelt. Senkivel nem tudta megbeszélni, hogy ő nem indíthatja meg a támadást, mert Isten azt mondta neki, csak akkor támadjon, ha a szederfák teteje felől meghallja Isten lépteinek a neszét. Hogyan is merné ezt még legbizalmasabbjainak is elmondani? Ki hinné ezt el neki? Ki hinné el, hogy egy csata azon múlhat, hogy hall-e egy király a szederfák felől lépéseket, vagy nem. Dávid, add ki a parancsot! Dávid add ki a parancsot! – kiálthatták felé újra és újra tisztjei. Dávid, add ki a parancsot! Ha megfordulnak a filiszteusok, és meglátják, hogy itt vagyunk, egy szálig levágnak bennünket! Ez a hely itt még menekülésre sem alkalmas! Bekeríthetnek! Király, add ki a parancsot a támadásra!

Dávid csak várt és figyelt. Szíve egyre sűrűbben dobogott, homlokáról megindultak a verejtékcseppek, szájával szinte alig hallhatóan csak ennyit mondott: Nem értitek, hogy nem adhatom ki a parancsot? Még nem hallottam… a… léptek neszét. Addig nem lehet…

Óráknak tűnt számára minden perc, amit várakozással töltött. Dávid ekkor még csak harminc éves volt. Nagyon fiatal. Egyszercsak széles mosoly futott végig az arcán, kirántotta kardját a hüvelyéből és torkaszakadtából, teljes erővel kiáltotta katonái felé: Támadás! Támadás! Velünk az Úr! Utánam, mindenki utánam!…

Hogyan olvastuk? „És úgy cselekedék Dávid, a mint megparancsolta vala néki az Úr: és vágta a Filiszteusokat Gibeától fogva, mind addig, míg Gézerbe mennél (a gézeri útig Új ford.).” Izráel teljes sikerével végződött a csata.

Kedves Testvérünk! Ha bárki megkérdezne téged, hogy mi történt Jézus Krisztus halála és feltámadása utáni első Pünkösdkor Jeruzsálemben, azonnal tudnád a választ. Ekkor töltetett ki a Szentlélek. Milyen egyszerűnek hat ez közel kétezer év távlatából! Mert hát mi más történt, minthogy beteljesedett Jézus Krisztusnak az az ígérete, amit mennybemenetele előtt tett tanítványainak. Jól emlékszünk, hogy azt ígérte nekik Jézus Krisztus, hogy Pünkösdkor jön el a Szentlélek? Ugye, nem így ígérte?

„… szenvedése után (tanítványainak) sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról. És velök összejövén, meghagyá nékik, hogy el ne menjenek Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem: Hogy János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva… vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Apcsel 1, 3-5, 8)

Miután ezeket mondta Jézus Krisztus, szemük láttára felemeltetett a mennybe. Így folytatódik a Biblia az apostolok cselekedeteiről szóló könyv leírása szerint:

„Akkor megtérének Jeruzsálembe a hegyről, mely hívatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombat napi járóföldre. És mikor bementek, felmenének a felsőházba, a hol szállva valának: Péter és Jakab, János és András, Filep és Tamás, Bertalan és Máté, Jakab, az Alfeus fia, és Simon, a zelóta, és Júdás, a Jakab fia. Ezek mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és a könyörgésben, az asszonyokkal és Máriával, Jézusnak anyjával, és az ő atyjafiaival együtt.” (Apcsel 12-14)

Tudjuk, hogy létszámuk esetenként jóval több volt, a Biblia tudósítása szerint volt olyan nap, amikor mintegy százhúsz főnyi sokaság is volt velük. (Apcsel 1, 15) Az áruló Júdás helyébe akkor választották meg Mátyást, akit ettől az időtől a tizenegy apostol közé soroltak (Apcsel 1, 26), egyebekben pedig, mint olvashattuk: „… mindnyájan egy szívvel-lélekkel foglalatosak valának az imádkozásban és a könyörgésben…” És tegyük hozzá: együtt várakoztak Uruk ígéretének beteljesülésére: „… Szent Lélekkel fogtok megkereszteltetni nem sok nap mulva…” Mikor? „… nem sok nap mulva…”

Nem szeretnénk várakozásuk nehézségeiről fantáziálni, képzeletünkre hagyatkozni, miként azt Nóé vagy Dávid esetében tettük, hogy mélységében is érzékeltessük sajátságos helyzetüket, de bizonyára nem volt könnyű a várakozás a felházban sem. Valamennyien valószínűleg feszülten és izgalommal egy olyan esemény megtörténtét várták, amely azelőtt még sosem fordult elő. Valamennyien Isten ígéretének beteljesülésére vártak, mint Nóé és mint Dávid is. Tanúságként jól jegyezzük meg: Nóé nem hiába várt, Dávid sem, és a jeruzsálemi apostolok és társaik sem! Utólag tudjuk, hogy mintegy tíz napnak kellett eltelnie:

„És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel…” (Apcsel 2, 1-4)

Szeretett Testvérünk!

Hitünk ereje nem „csupán” hegyek elmozdítására alkalmas, és nem is csak a bűnök leküzdésére. Hittel tudjuk fékentartani óemberi természetünk eseti lázadásait, de hittel tudunk ellenállni e világ fejedelme és udvartartása kényszerítéseinek, zaklatásainak is. Hittel tudjuk elfogadni megváltásunkat, az örök élet ígéretét is. És sorolhatnánk. Belátható, hogy mennyei Atyánknak az Úr jézus Krisztuson és Szentlelkén át közvetített ígéretét az elragadtatást is, mint eljövendő eseményt, kizárólag a hit erejével tudjuk elfogadni, és nem utolsó sorban: megtörténtét kivárni. Hitbéli elődeinkhez hasonlóan mi sem tudjuk pontosan, hogyan és mikor teljesedik be az ígéret, de abban bizonyosak lehetünk, miképpen ők is bizonyosak voltak benne, hogy megtörténik. Ha akadtak is ellendrukkereik vagy nehézségeik, de csüggedés nélkül, türelmesen várakoztak. Mert Isten megígérte… Isten megígérte.