Kedves Testvérünk!

Az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk az első gyülekezetről, amely Jézus Krisztus halálát, feltámadását és menybemenetelét követő Pünkösd napján jött létre, amikor az apostolokra kitöltetett a Szentlélek, és ők a Jeruzsálemben összegyűlt tömeg elé kiállva nagy erővel kezdték hirdetni az evangéliumot. Tekintsük át az erről szóló tudósítás egy részletét!

„Ezeket pedig mikor hallották, szívökben megkeseredének, és mondának Péternek és a többi apostoloknak: Mit cselekedjünk, atyámfiai, férfiak? Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát. Mert néktek lett az ígéret és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk. Sok egyéb beszéddel is buzgón kéri és inti vala őket, mondván: Szakaszszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől! A kik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek. És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala… És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel. Dícsérve az Istent, és az egész nép előtt kedvességet találva. Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel.” (Apcsel 2, 37-43, 46-47)

Mint olvashattuk, sokakat megérintett az Úr Jézus Krisztusról szóló beszéd. Ők nem sokáig elmélkedtek a hallottakon, nem meditáltak, nem töprengtek és filozofáltak hosszasan, hanem inkább fellelkesedtek és örültek, hogy az életük Istennek tetsző új fordulatot vehet. „A kik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek.”

Az újonnan megtértek nagy figyelemmel hallgatták összejöveteleiken az apostolokat, hiszen az apostolok voltak Jézus Krisztus közvetlen tanítványai. Ők rendelkeztek Jézus személyével és az Isten országával kapcsolatban a legtöbb ismerettel, egyúttal jól ismerték a próféták írásait, kijelentéseit is. Az apostolok vezetésével közösségek alakultak, ahol azon túl, hogy együtt imádkoztak, az új tanítványok egymás iránti szeretetüket gyakorolhatták, és folyamatosan növekedhettek a hitben – egymás bizonyságtételei által is. A leírásból úgy tűnik, hogy a közösségi munka „egyakarattal” általában a templomban zajlott, a kenyeret viszont házanként törték meg, otthonaikban. Mindezt „… örömmel és tiszta szívvel. Dícsérve az Istent…”

Érdekes megfigyelni, hogy: „Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala…” Mivel az apostolok tevékenységét számtalan csoda és jel kísérte, az emberekben félelem támadt, mégpedig istenfélelem. Hiszen saját szemükkel láthatták a meglepőbbnél meglepőbb eseményeket, amiket egyáltalán nem tudtak mire vélni, mivel az apostolok által elmondottakat vagy nem hitték, vagy azok érvelései nem voltak számukra elfogadhatók. Azt mindenképpen érzékelték, hogy most valami különleges dolog történik Jeruzsálemben, hiszen olyan jelek és csodák vették körül őket, amely jelek és csodák megtételére csak Isten lehet képes. Némelyekben felidéződtek azok a pár héttel korábbi rendkívüli események is, amelyek ennek a most felmagasztalt Jézusnak a kivégzésekor történtek. Akkor kora délután sötétség támadt mintegy három órán keresztül, és úgy megrendült a föld Jeruzsálemben, hogy még a sziklák is kettéhasadtak, a templomban pedig még szokatlanabb jelenség történt: váratlan hirtelenséggel felülről az aljáig kettéhasadt a szentek szentje előtti hatalmas kárpitfüggöny. Hát ezek láttán és ezek ismeretében szállta meg a jelenlévőket a félelem. Nyilvánvaló, hogy nem az apostoloktól és a hitre jutott gyülekezeti tagoktól féltek, mivel azt olvastuk, hogy ők a tevékenységüket „az egész nép előtt kedvességet találva” végezték. Ezt később is megerősíti a Biblia, amikor azt írja, hogy: „… a nép magasztalá őket.” (Apcsel 5, 13)

Az apostolok – nagy tömegek előtt – a hajdan élt próféták kijelentéseivel és személyes megtapasztalásaikkal tettek Jézus Krisztusról bizonyságot. Elmondták, hogy Jézus Krisztus feltámadt, ők a feltámadást követően több alkalommal is találkoztak vele. Most a mennyben van, mert az égnek kell addig befogadnia Őt, amíg a mindenség újjáteremtése meg nem történik. Ő az Isten Fia, egyben Dávid megígért utóda, a Mózes által kijelentett próféta, és neki adatott most minden hatalom a mennyben is és a földön is. Ő az élet fejedelme, Ő általa van feltámadás a halálból, az Ő nevében nyerhető csak el a bűnök bocsánata, és rajta kívül nincs más név az ég alatt, amely segítségével üdvözülhetnének az emberek. Ő az, akit a zsidó nép vezetői keresztre feszíttettek.

Izráel főpapjai, papjai és más vezetői nem nézték jó szemmel az apostolok és követőik ténykedését, eleinte csak megfenyegették, később már komolyabban bántalmazták őket. Egy alkalommal Gamáliél, aki az egész nép előtt tiszteletben álló törvénytudó farizeus volt, a következő javaslatot tette a nagytanácsban:

„… Izráel férfiai, vigyázzatok magatokra ez emberekkel szemben, mit akartok cselekedni!… álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nékik: mert ha emberektől van e tanács, vagy e dolog, semmivé lesz; Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt; nehogy esetleg Isten ellen harczolóknak is találtassatok.” (Apcsel 5, 35, 38-39)

A jelenlévők hallgattak Gamáliélre, de azért mégis csak megverették az apostolokat, és megtiltották nekik, hogy beszéljenek Jézusról, vagy az ő nevében bármit is cselekedjenek.

„Ők annakokáért örömmel menének el a tanács elől, hogy méltókká tétettek arra, hogy az ő nevéért gyalázattal illettessenek. És mindennap a templomban és házanként nem szűnnek vala meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust.” (Apcsel 5, 41-42)

Legyünk most részesei az első gyülekezet egy közös imaalkalmának!

„Most azért, Urunk… adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet, A te kezedet kinyújtván gyógyításra; és hogy jelek és csodák történjenek a te szent Fiadnak, a Jézusnak neve által. És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, a hol egybegyűltek; és betelének mindnyájan Szent Lélekkel, és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala. A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala…” (Apcsel 4, 29-32)

„És minekutána könyörögtek, megmozdula a hely, a hol egybegyűltek.”

Íme, bepillantást nyerhettünk a kezdetek kezdetébe! Az első gyülekezet alapítói, az apostolok, és a gyülekezet első tagjai is, mint láthattuk, valamennyien zsidók voltak. A keresztyénség tagadhatatlanul Jeruzsálemből indult. Amikor Jézus Krisztus először jelent meg feltámadása után az övéi körében, megnyitotta az értelmüket, hogy megérthessék az írásokat (Luk 24, 45), és ezt mondta nekik:

„Így van megírva: a Krisztusnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel kell támadnia a halottak közül, és hirdetni kell az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között, Jeruzsálemtől kezdve.” (Luk 24, 46-47 Új ford.)

Az Apostolok cselekedetei könyvében Jézus Krisztus, mennybe menetele előtt így szólt:

„… vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.” (Apcsel 1, 8)

A keresztyénség tehát Jeruzsálemből indult, onnan indultak el az Úr Jézus Krisztus első tanúi, hogy „a földnek mind végső határáig” hirdessék Jézus parancsa szerint a Lélek erejével „az ő nevében a megtérést és a bűnbocsánatot minden nép között…” Amikor a keresztyén világban, a keresztyén(-nek mondott) Európában időről időre felüti fejét az antiszemitizmus, a zsidóellenesség, talán elfelejtették a „keresztyének” saját eredetüket? Elfelejtették, hogy Izráel a szelíd olajfa és ők e szelíd olajfa gyökerének zsírjából élnek? (Róm 11, 17) Elfelejtették, hogy Isten Fia zsidóként látta meg a napvilágot, hogy az üdvösség a zsidók közül támadt? Elfelejtették, hogy Mária, akinek első királyunk felajánlotta Magyarországot, és akit máig imáikba foglalnak a „keresztyének” egy zsidóasszony volt, akit csak mi hívunk Máriának, mert az eredeti neve: Mirjam? Átgondolta már valaki is kis hazánkban, hogy a magyarok Istene Ábrahám, Izsák és Jákób Istene? Hogy, amikor himnuszunkban azt kérjük, Isten áldd meg a magyart, akkor Izráel Istenéhez fohászkodunk? Mivégre hát akkor ez a köszönet és hála helyébe tolakodó, zsidók iránt érzett lappangó és olykor fel-feltörő gyűlölködés?

Bizony, a zsidók országából, annak fővárosából, Jeruzsálemből indult a keresztyénség Ott történtek azok a dolgok, amelyek visszafordíthatatlanul örökre megváltoztatták a világ sorsát, az emberek életét. Mert a Teremtő Isten ott és akkor beleavatkozott az emberiség történelmébe. Jézus küldetésével, halálával, feltámasztásával, és Pünkösdkor a Szentlélek kitöltésével páratlan lehetőséget kínált fel teremtményeinek. Minden Tőle telhetőt megtett, hogy bűnös létünkre, ha mi is úgy akarjuk, Vele, az egyedül Igaz Istennel tölthessük az örökkévalóságot, Vele élhessünk örökké. Bizony félelemmel teli nagy öröm volt ezen a napon és ezekben a napokban Jeruzsálemben!

Emlékezzünk vissza még egy gondolat erejéig az első gyülekezet legfőbb sajátosságára! Hogyan olvastuk? „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala…” Együtt örvendeztek Megváltó Istenükben, és együtt örvendeztek annak, hogy elnyerhették a bűnbocsánatot és az örök életet, és úgy ölelhették át egymást, mint akik most már örökre elválaszthatatlanok egymástól, örültek és sírtak. Szerették egymást. Összefonódott a szívük-lelkük, egyek voltak!

János evangéliumának 17. része a hívők körében Jézus főpapi imádságaként ismert. Jézus Krisztus ebben többek között apostolaiért és az ő szavukra majdan megtérő további tanítványaiért (ma élő keresztyénekért is) könyörög az Atyához, még keresztre feszítése előtt:

„A miképen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra; És én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is, a kik az ő beszédökre hisznek majd én bennem; Hogy mindnyájan egyek legyenek; a mint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk: hogy elhigyje a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, a melyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, a miképen mi egy vagyunk: Én ő bennök, és te én bennem: hogy tökéletesen egygyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, a miként engem szerettél.” (Jn 17, 18-23)

Jól érzékelhető, hogy Jézus Krisztus ebben az Atyához intézett utolsó imádságában milyen nagyra tartotta a hívők szellemi egységét, hiszen többször könyörgött azért, hogy a benne hívők az egység megőrzéséhez Isten részéről különleges segítségben, adományban részesüljenek. „Hogy mindnyájan egyek legyenek… hogy ők is egyek legyenek… hogy egyek legyenek… hogy tökéletesen egygyé legyenek…” – sorolta szinte kifogyhatatlanul Jézus Krisztus. Tulajdonképpen azt kérte, hogy mindenkor úgy lehessen, ahogyan az az első gyülekezet esetében meg is adatott, hogy a hívők legfőbb ismertető jele az legyen, hogy: „szíve-lelke egy vala…” Hogy egységben és teljes odaadással szeressék Istenüket és Urukat, hogy ez a kapcsolatuk hasonlatos lehessen az Atya-Fiú kapcsolathoz, amelyet Jézus így jellemzett annak idején, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk.”(Jn 10, 30)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a hívők szellemi egységébe az is beletartozik, hogy egymással is egységben legyenek, egyek legyenek. Ha tovább olvastuk volna Jézus imádságát, ezzel a kéréssel is találkozhattunk volna:

„… az a szeretet legyen ő bennök, a mellyel engem szerettél…” (Jn 17, 26)

Mit tanított Jézus Krisztus, hogy mi az alapja a hívők közötti egységnek? A szeretet.

„A miképen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben… Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, a miképen én szerettelek titeket.” (Jn 15, 9-10, 12)

Miután a szeretet a Lélek gyümölcse (Gal 5, 22), és egy újjászületett személyben benne lakik a Szentlélek, az újjászületett hívő gazdagon teremheti ezt a szeretet gyümölcsöt. Egyáltalán nem lehet nehéz számára, hogy szeresse hittestvéreit, azaz szeretet-közösségben, egységben éljen velük. Tovább erősítheti az egymás közötti egységet, és tovább könnyítheti egymás megértését és elfogadását, hogy a szeretet mellett a Lélek hatására egyéb lelki gyümölcsök is jelentkeznek a hívő életében: öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Valamennyi a Lélek gyümölcse. Akiben tehát az Isten Lelke lakik, aki egyben Krisztus Lelke is, megtermi mindezeket a gyümölcsöket, feltéve, ha engedelmeskedik azoknak a szelíd belső indíttatásoknak, amelyeket a hívő életében a Szentlélek kezdeményez.

Meghallgatásra került tehát Jézus Krisztusnak az Atyához szóló könyörgése, hiszen mindenkor megkapta és megkapja ma is minden újjászületett hívő Isten ajándékát, a Szentlelket, hogy isteni természet részese lehessen, hogy tudjon szeretni, hittársaival szeretet-közösségben élni. Megkapták a Pünkösdkor Jeruzsálemben megtért első keresztyének is. „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala…” – nem győzzük ismételni.

A Szentlélek befogadójának nem jelenthet nagy nehézséget az Atyával és az Úr Jézus Krisztussal eggyé lenni, hiszen a benne lakó ajándék, éppen ebben tud segíteni neki. (Hogyan írtuk korábban?) Hogy egységben és teljes odaadással szeressék Istenüket és Urukat, hogy ez a kapcsolatuk hasonlatos lehessen az Atya-Fiú kapcsolathoz, amelyet Jézus így jellemzett annak idején, hogy: „Én és az Atya egy vagyunk.”

Miért tartotta annyira fontosnak az Úr Jézus Krisztus az Atyával és az önmagával, illetve a hívőknek egymással való egységben élését? Mert jól tudta, hogy tanítványai egy számukra ellenséges világban, egy számukra ellenséges szellemi világrendszerben élik majd le további hívő életüket. Egy olyan gonosz, Istennel ellenséges világrendszerben kell magasztalniuk, dicsőíteniük a Teremtő Istent, és harcolniuk a bűn ellen, amely világ számára ők elpusztítandó ellenségnek számítanak. Bizony elpusztítandó ellenséggé válnak, mihelyt elkötelezik magukat arra, hogy megváltó Uruknak fogadják el az Úr Jézus Krisztust, és belé vetik bizalmukat. Ettől a perctől már nem e világból valók, már nem e Sátán-uralta világrendszer alárendeltjei, hanem ők már mennyei állampolgárok. Így olvashatunk erről a főpapi imában:

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Nem e világból valók, a mint hogy én sem e világból vagyok.”(Jn 17, 15-16)

Jól tudta azt is az Úr Jézus Krisztus, hogy ebben az ellenséges világban csak összekapaszkodva, egymást támogatva és segítve, egymásért imádkozva és egymást szeretve, széthúzás nélkül egymást elviselve és megértve tudnak csak fennmaradni hívei. Ezért könyörgött az eggyé lételükhöz oly fontos, nélkülözhetetlen és hathatós segítségért. Azt is tudta, hogy nem elegendő csupán ha egymással összekapaszkodnak, feltétlenül szükséges, hogy az Atyával és személyesen Ővele is egyek legyenek a hívők, hiszen csak Őbenne elrejtve élhetik túl az ellenség pusztító szándékú támadásait, e világ fejedelmének és zsarnokának, a hazugság atyjának ármánykodásait, aki Péter szavaival élve:

„… mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen (kit nyeljen el Új ford.).” (1 Pét 5, 8)

Fontos, hogy a hívő egy legyen az Úr Jézus Krisztussal, hiszen csak Őbenne képes egészségesen fejlődni, a Lélek gyümölcseit teremni, az atyai házba bejutni. Nélküle semmit nem tudunk elérni, Nélküle még keresztyének sem tudunk maradni ebben az ellenséges környezetben. Ha nem vagyunk Ővele egyek, nem élünk Őbenne és Ő a saját Lelke által nem él bennünk, elveszettek vagyunk. Nem csak ebben a világban, hanem az eljövendőben is.

„Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképen ti sem, hanemha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek.” (Jn 15, 4-6)

Amikor tehát Jézusról, mint egy tiszta erkölcsű jó emberről beszélnek, vagy mint vallásalapítót emlegetik, esetleg valós tartalmi háttér nélkül „a Krisztus”-nak mondják, újjászületett keresztyénként soha ne feledd, hogy te az életedet köszönheted neki. Számodra Ő az Isten Fia, számodra Ő a te Megváltó Istened Aki önmagát áldozta fel érted. Megkorbácsolták, leköpték, többszörösen megszégyenítették, Ő szószerint megfulladt a keresztfán, érted, miattad és helyetted, hogy te kiszabadulhass a halál fogságából és egykori bűnös létedre is örökké élhess, felhőtlen boldogságban. Gondolj bele, hogy Jézus Krisztus akkor is értünk és érted imádkozott a Gecsemáné kertben, amikor vért izzadva csaknem halálra gyötörte Őt Sátán, hogy fizikailag alkalmatlanná tegye Őt önként vállalt küldetésének végrehajtására! Jézus Krisztus, aki mindvégig szelíd volt és alázatos, csupán ez egyszer lépett fel saját akaratával az Atya felé. Akkor is értünk:

„Atyám, a kiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet…” (Jn 17, 24)

Kedves Testvérünk! Ha az Atya, a Fiú és a Szentlélek mindent megtett és folyamatosan megtesz értünk annak érdekében, hogy egyek lehessünk Ővelük és hittestvéreinkkel, hogyan lehetséges az, hogy manapság a keresztyén testvérek között mégis soha eddig nem tapasztalt mérvű széthúzás van, sőt a köztük kialakuló „megnemértés” esetenként képes már-már akár gyűlöletté is fajulni, és hogyan lehetséges, hogy valódi létjogosultságot kaphatott mára az a kérdés is: ha az Emberfia eljön, vajon talál-e még hitet a földön? (Luk 18, 8)

Annyi féle keresztyén felekezet van, annyiféle tanítás terjed, hogy már szinte követhetetlen. Egy-egy bibliai kijelentésnek számos, egymással ellentétes magyarázata ismeretes. Olyan káoszt látunk ezen a területen, hogy néha sírni lenne kedvünk. Az egyik felekezet nem ismeri el a vízkeresztséget, a másik csak feltételekkel, ezek nyelveken szólnak, amazok tagadják ezt, van ahol csak a vezetők Úrvacsorázhatnak, van ahol a kenyérből ostya lett, és a borból csak az előljáró kortyinthat. Némelyek még a hitből való megigazulást sem fogadják el, további pótlékokra is igényt tartanak. Egyes elöljáróknak különféle címek járnak ki, kézcsókok és leborulások, miközben az apostolok mindezektől eleve elzárkóztak. A hívők összevesznek a tantételeken, az apostoli rendeléseket törvényeskedésnek tartják, intelmeiket elfogadni eszük ágában sincs. És sorolhatnánk tovább! Hogyan lehetséges ez? Hát nem ugyanaz a Szentlélek mindenütt és mindenkiben? Hát nem ugyanaz a Szentlélek ma is, aki a múltban élt akár Ábrahámban, Dávidban, Ézsaiásban, Jézus Krisztusban, vagy akár Péterben és Pálban, de akár a legegyszerűbb jeruzsálemi első keresztyénekben? Miért van az, hogy esetenként a keresztyén szót idézőjelbe kényszerülünk tenni?

A keresztyén szellemi egység megromlásának három alapvető okát látjuk. Az elsőről egyik példabeszédében szólt Jézus Krisztus:

„… Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, a ki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt…” (Mt 13, 24-28)

Jézus Krisztus itt Sátán munkájáról beszélt, aki hamis tanítók kiküldésével okoz összevisszaságot, és kelt tartós zavart az emberi lelkekben. A másik ok nagy része szintén Sátán számlájára írható, aki világrendszere káoszát az emberekre terheli, megnehezítve azok mindennapi életét. Elméjüket rabul ejtve egyesek meg sem értik az Igét, aki pedig megértette, azt igyekszik attól eltántorítani nyomorgatással, üldöztetéssel, megélhetési gondokkal, esetenként a gazdagság csábításával. (Mt 13, 3-22, a magvetőről szóló példázat.) A harmadik ok saját magunkban keresendő. Egyetlen szóval fejezhető ki: engedetlenség. Engedetlenség Isten írott és élő igéjével szemben, engedetlenség a Szentlélek vezetésével szemben.

Szeretett Testvérünk! Vizsgáld meg, hogy van-e felelősséged az egység megromlásában! Ha igen, tégy meg mindent, hogy élhess, és örömet okozhass annak az Úr Jézus Krisztusnak, Aki még az utolsó óráiban is érted könyörgött, hogy te is odakerülhess, ahol most Ő van.