Kedves Testvérünk!

Az Újszövetség levelei közül, Pál apostolnak a rómaiakhoz írott levelében találkozunk ezzel a jelképes fogalommal. A szövegkörnyezet egyértelmű választ ad arra, hogy mit, vagy kit nevez szelíd olajfának a levél írója. A szelíd olajfa, gyökerestől, ágastól, Izrael népe, a zsidóság. Azt állítja, hogy ennek az olajfának az ágai, hitetlenségük miatt „kitörettek”, és helyükre olyan új ágak „oltattak be”, amelyek korábban egy vad olajfa ágai voltak. Ez utóbbi ágak, a hitetlenekből lett igaz hívőket jelentik, tehát újjászületett, megigazult keresztyéneket. Nem kevesebbet állít tehát e levelében Pál, minthogy a zsidóság, mint nép, kitöretett, és helyette egy új „nép” oltatott be, ez a nép pedig a keresztyénség. Amíg az előző ágak hitetlenségük miatt törettek ki, a vad olajfáról ide beoltott ágak, éppen hitük miatt oltattak be. Csakhogy van egy gond. Ha a jelképben a szelíd olajfa, egy Isten számára elkülönített szent nép, akkor az ágak kitörése után a gyökér, amely nem vágatott ki, továbbra is szent. Következésképpen: ha csak gyökereiben is, de életben van a szelíd olajfa. A kérdés ezekután az, hogy a hitében elbukott Izraelt a továbbiakban is Isten népének kell-e tekinteni, vagy Isten végleg elvetette ezt a népet? (Helyette talán egy új „népet” fogadott a szívébe?)

A tanítás célja, ennek a nem egyszerű kérdéskörnek Szentírás szerinti vizsgálata, és a következtetések levonásából egy határozott álláspont kialakítása. Fontos ugyanis, hogy milyen kép él bennünk Izraelről, hiszen a mostanában mindinkább teret hódító idegengyűlölet és rasszizmus keretein belül, észrevehetően, újra, egyre hevesebb lángokkal kezd fellobbanni a zsidógyűlölet, az antiszemitizmus. Tudnunk kell, melyik oldalon állunk, mert nem mindegy, hogy ebben a kérdésben a Mindenható Isten szerint foglalunk-e állást, vagy (még ha tudatlanságból is, de) Vele szembehelyezkedve, inkább a kijelentéseivel ellentétes, tévelygő tanokat támogatjuk-e. Az eligazodás érdekében, vizsgáljuk meg a zsidóság Biblia szerinti eredetét, továbbá vizsgáljuk meg, miért éppen ez a nép lett Isten népe, egyben próbáljuk meg kifürkészni, a Teremtő Isten miért érezhette szükségét annak, hogy legyen egy saját népe.

Amikor az özönvíz után, az ítélettel sújtott földön újra elszaporodott és szétszéledt az emberiség, az emberek egy idő után bálványimádóvá lettek. Áldozatokat mutattak be a Napnak, a hegyekben lakó isteneiknek, a termékenység istenének, a harc istenének és még ki tudja felsorolni hányféle istennek, vagy istenségnek. Áldozataikkal megpróbálták jóindulatra bírni az esetenként haragvó isteneiket. Mezopotámiában (nagyjából a mai Kuwait területén) élt egy viszonylag módos, szolgák felett is rendelkező, gazdálkodással, állattenyésztéssel foglalkozó ember, aki nem bízott a bálványokban, aki a Teremtés Istenét kereste, azt az Istent, aki teremtette a mindenséget. Számára ez az Isten volt a leghatalmasabb és az egyetlen elfogadható. Ezt az embert Ábrahámként ismerjük. Isten, figyelve Ábrahám kitartását, hallva hozzá intézett dicséreteit és fohászait, egy idő után megszólította őt, és ezt mondta neki:

„… Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (1 Móz 12, 1-3)

A Teremtő Isten tehát azt kérte tőle, hogy oly módon is különüljön el a bálványimádóktól, hogy hagyja el a lakhelyét, földjét, rokonságát, barátait, ismerőseit, és települjön le az Úr által mutatott új helyre. Ha így tesz, engedelmessége jutalmaként, Isten védelme kíséri majd egész földi életét, és utódai által nagy néppé lesz. Emellett Isten azt is megígérte neki, hogy úgy megáldja, hogy sokak számára, ő maga is áldássá lesz. Ehhez egy dolgot kellett tehát megtennie Ábrahámnak, el kellett különülnie a többiektől. Fizikailag is és lelkileg is. „Különülj el!” - mondta neki Isten. (Héberül: Lekh lekhá!) Ne imádd az isteneiket, ne járj velük közös úton! Szakíts meg velük minden kapcsolatot! Költözz máshová!

Miután engedelmeskedett, Isten újra szólította őt, sajátmagát Mindenható Istennek nevezve:

„És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad.” (1 Móz 17, 7)

„… örök szövetségül,…” És Isten megtartotta szavát, örök szövetséget kötött vele és utódaival. Ne feledjük, korban alig távolodtunk még el az özönvíztől!

Hosszú évek multán Ábrahámnak, feleségétől, Sárától fia született, Izsáknak nevezték el, annak fiát pedig Jákóbnak (majd később Izraelnek, Isten harcosának). Ábrahámhoz hasonlóan, leszármazottai is, a Teremtő és Mindenható Istenben hittek, Aki az Ábrahámnak tett ígérete szerint, őket is megáldotta. Tagadhatatlanul ők az Isten által kedvelt és szeretett ősatyák, ők a zsidó nép gyökerei, egyben a Pál által írott szelíd olajfa szent gyökerei.

Egy éhínséges időszakban Jákóbnak és fiainak, szolgáikkal együtt, át kellett települniük Egyiptomba, ahol eleinte megbecsülésben, később, utódaik korában, szolgaságban lett részük. Többszáz évig éltek Izrael fiai ebben a szolgaságban. Ez alatt a hosszú idő alatt elszaporodtak, abban a korban jelentős, nagy néppé lettek. Szabadságvágyuk az évek multával egyre csak fokozódott, nem szűntek meg abban reménykedni, hogy egyszer megszabadulnak majd ebből a fogságból. Izrael fiai nem hajtottak fejet Egyiptom bálványisteneinek. Istenként a Teremtő Istent tisztelték, ha nem is olymértékű hittel már, mint az ősatyák, de szenvedésük során hozzá kiáltottak, Tőle várták szabadulásukat.

Amikor Isten elérkezettnek látta ennek az idejét, egyszer egy égő csipkebokorból így szólt a nép egyik fiához, Mózeshez:

„… Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene… Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, a mely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre,… Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból.” (2 Móz 3, 6-10)

A Teremtő Isten, Mózesnek, már Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként jelentette ki magát. És mint olvashattuk, a zsidó népről már így beszélt: „Látván láttam az én népemnek nyomorúságát,…”, „… hozd ki az én népemet,…”, tehát Ábrahám, fogságban sínylődő utódait, saját népének mondta Isten.

Ahhoz, hogy Mózes kihozhassa a Fáraó fogságából a zsidó népet, Isten hathatós segítségére volt szüksége. Az Úr, sorozatos csapásokkal sújtotta Egyiptomot mindaddig, amíg a Fáraó hozzá nem járult, hogy az őt szolgáló, mintegy kétmilliós nép elhagyja országát. Amikor mégis üldözőbe vette a kivonulókat, Isten először átláthatatlan felhővel takarta el őket, majd megnyitotta előttük a tengert, amelyet aztán áthaladásukat követően úgy összezárt, hogy az őket üldöző Fáraó hadserege, mind egy szálig beleveszett. A zsidó népnek egy hatalmas sivatagon kellett átvágniuk, hogy az Ábrahámnak megígért termékeny földre, az ígéret földjére megérkezhessenek. Hosszú vándorlásuk alatt az Úr nappal felhőoszlopban, éjjel tűzoszlopban volt jelen szövetséges népével, és mutatta nekik jelenlétét. Ha a nép éhezett, mannát hullatott az égből számukra, ha szomjazott, kősziklából fakasztott vizet nekik, ha húst ettek volna, húst kaptak. Vándorlásuk során Isten félelmet támasztott ellenfeleik szívében, emiatt azok vagy elmenekültek, megfutamodtak Izrael fiai elől, vagy vereséget szenvedtek, jobb esetben megadták magukat. Isten számtalan, soha el nem felejthető csodával nyűgözte le a sivatagos pusztában vándorló népét.

A legmaradandóbb élmény mégis az lehetett, amikor a Sínai hegy lábánál felsorakozva, nyíltan megtapasztalhatták Istenük jelenlétét, és hallhatták a hangját. E hegynél kötött örök szövetséget a Teremtő Isten, a zsidó néppel. Így beszélt vezetőjükkel, Mózessel:

„Ti láttátok, a mit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim, mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép…” (2 Móz 19, 4-6)

Ismételjük meg Isten szavait! „… És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép…” Isten tehát azt akarta, hogy álljon rendelkezésére egy elkülönített (szent) nép, amely az Ő papsága lesz itt a földön.

„És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét.” (2 Móz 19, 4-8)

Olvassuk el a következő Igéket is a Szentírásból!

„Az Úr felkészít téged magának szent néppé, a miképpen megesküdött néked, ha megtartod az Úrnak, a te Istenednek parancsolatait, és az ő útain jársz. És megérti majd a földnek minden népe, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled. És bővölködővé tesz téged az Úr minden jóban…” (5 Móz 28, 9-11)

A pusztai vándorlás során Isten valóban felkészítette arra a népet, hogy szent népként, papsága legyen. A korábbi csodákról már szóltunk, ezek mind-mind Isten mindenek feletti hatalmának bizonyságaiként élhettek a zsidó emberekben. A későbbi csodák sem maradtak el. Mielőtt elérték volna új hazájukat, a szemük láttára omlott le a bevehetetlennek tűnő Jerikó, csupán attól, hogy Istennek engedelmeskedve, parancsára néhányszor körüljárták. De jelen voltak valamennyien, és saját szemükkel láthatták azt is, hogy a Jordán folyó vizének folyása megállt, mindaddig, míg át nem kelt rajta a nép. A felkészítés során számtalan rendelkezést kaptak a vallási, és hitéletre vonatkozóan, valamint olyan társadalmi törvényeket, amelyek betartásával, valóban minden nép fölé lehetett kerülni, elérve, hogy azok féljék, tiszteljék Izraelt. Nem beszélve arról a sok, Isten iránt való engedelmességtől függő, anyagi jólétre, „bővölködésre” vonatkozó áldásígéretről, amellyel elhalmozta őket az Úr. Természetesen kaptak olyan intelmeket is, amik engedetlenség esetén lépnek hatályba.

Összegezve az eddigieket, láthatjuk, hogy a Teremtő Isten a kezdetekben, mindössze egyetlen embert hívott ki a népek közül. Ennek az egynek mondott áldásaiból ered, hogy egy egész nép áldottá lehetett. (Sőt mi magunk is, akik Ábrahám hitét örököltük, testi leszármazás nélkül is örököltük Ábrahám áldásait. Áldott utódai közé tartozunk, hitben Ábrahám fiai vagyunk. Ezért is szólíthatjuk meg Istenünket ezen a néven: Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Ő a mi Istenünk is.) Tehát Isten a sok nép közül, annakidején, nem egy népet választott ki magának, mintegy megkülönböztetve egyik népet a másiktól, egyik népet a másik fölé rendelve, hanem elfogadta egy ember hitbeli közeledését, akit elhalmozott áldásaival, amelyek egyike volt csupán, hogy az akkor még nem is létező utódai, majdan nagy és szent néppé lesznek. Isten úgy gondolhatta, hogy a szent gyökérből csak szent fa sarjadhat, amelynek ágai is szentek lesznek majd. (Az isten szerinti szeretet „… mindent hiszen, mindent remél,…”)

Ismét emlékeztetünk arra, hogy az Ábrahámnak tett ígéretek kora, még nincs túl messze az özönvíztől. Miért térünk ki erre újra? Szeretnénk, ha megértenéd Isten szeretetét! Ahogyan az Úr Jézus Krisztus földi tartózkodása idején, Nikodémus házában, (Jn 3, 16) Jézus szájából elhangzott, hogy Isten oly módon, azaz „… úgy szerette a világot,…” hogy az ő egyszülött Fiát adta, a vízözön után is elhangozhatott volna, hogy Isten „… úgy szerette a világot,…” hogy az áldott Ábrahám utódait szent papsággá téve, lehetővé tette a pogányok számára, hogy (Jézus Krisztus eljöveteléig) hallhassanak Őróla. E nép bizonyságai révén elfordulhassanak bálványaiktól, és kereshessék a Vele való kapcsolatot.

Izrael megbízatása tehát az lett, hogy a bálványistenek kultuszában, tegyen bizonyságot arról, hogy a Teremtő Isten az egyetlen létező Isten, egyben mutassa be az igaz Isten szolgálásából és imádásából eredő áldásokat, illetve, hogy átvegye, leírja, megőrizze és továbbadja Isten Igéit. Izrael viszont, mint nép, nem tett eleget ezeknek az elvárásoknak.

Már közvetlenül az Istennel való szövetségkötés után engedetlenkedett, gyakran zúgolódott, hitetlenkedett, annak ellenére, hogy mint írtuk, fölöttébb sok bizonyságát láthatta Isten hatalmának és szeretetének. Amikor bementek arra a földre, amelyet ígért nekik Isten, ott sem az elvárásoknak megfelelően viselkedtek. Pedig adott nekik prófétákat is Isten, akik az Úr nevében, folyamatosan figyelmeztették, intették a népet. Ezeket a prófétákat megvetették, megölték. Hiába haladtak Izrael földjén át, az akkori világ legjelentősebb karavánútjai, az idegeneknek semmit nem adtak át saját bizonyságaikból, és papi hivatásuknak sem tettek eleget. Isten, áldások helyett kénytelen volt időnként fegyelmeznie népét. Hamar odalett Dávid és Salamon királyuk hagyatéka, különböző nagyhatalmak fogságába kerültek. Amikor Jézus Krisztus eljött népéhez, az már csupán egy létszámában is megfogyatkozott, hitehagyott, erkölcsileg és szellemileg is leromlott, római megszállás alatt sínylődő nép volt. Urunk így intette az írástudókat és a farizeusokat:

„… elvétetik tőletek az Isten országa, és oly népnek adatik, a mely megtermi annak gyümölcsét.”… És a főpapok és farizeusok… megértették, hogy róluk szól.” (Mt 21, 43, 45)

Isten Fiának elvetése, kivégeztetése pedig már túl nagy botlás volt ahhoz, hogy Isten, saját munkáiban, továbbra is használhassa őket. Kitörettek a szelíd olajfából. Ha személy szerint nem is mindenki, de Izrael, mint nép egyértelműen kitöretett.

De vajon örökre törettek-e ki? Örökre helyükre lépett-e az a keresztyénség, akiről így fogalmaz a Szentírás?

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket, akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok…” (1 Pét 2, 9-10)

A szelíd olajfa ágai, ha nem is maradéktalanul, de valóban kitörettek és Isten egy új „népet” oltott be a maradék ágak közé, az ősatyák gyökérzetű fába, egy új, keresztyénekből álló népet használt fel, és használ a mai napig abban a munkájában, aminek az a célja, hogy minél több ember üdvözüljön. Ha majd mi, keresztyének, Izrael fiai helyett, elvégeztük azt a munkát, ami eredetileg az ő feladatuk lett volna, Isten hazahív bennünket az örök honba. Addig (most) Izrael félretétetett. Ha megbotlott is, nem esett el. Ha kitöretett is, nem véglegesen töretett ki.

„Mert megbánhatatlanok az Istennek ajándékai és az ő elhívása.” (Róm 11, 29)

„… a megkeményedés Izráelre nézve csak részben történt, ameddig a pogányok teljessége bemegyen.” (Róm 11, 25)

„És felveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre. És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok minden tisztátalanságtokból és minden bálványaitoktól megtisztítlak titeket. És adok néktek új szívet és új lelket adok belétek,… És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. És laktok azon a földön, melyet adtam atyáitoknak, és lesztek nékem népem s én leszek néktek Istenetek.” (Ez 36, 24-28)

Ha tehát a pogányok olyan számban nyerik el az üdvösséget, amennyit Isten előre meghatározott, Isten újra foglalkozik majd népével. Először számon kéri vétkeit, elszámoltatja bűneivel, ítéletet gyakorol felettük, megtisztítja őket, azután az egész Izrael újra beolttatik a szelíd olajfába, mivel történeti küldetése még nem fejeződött be. Terjedelmi okokból most nem áll módunkban ezekről részletesen írni, elégedjünk meg annyival, hogy az Úr Jézus Krisztus visszajövetele utáni Békebirodalomban, a zsidó nép lesz az Ő mindvégig kitartó, szeretett és hűséges papsága.

Szeretett Testvérünk!

Izrael mint nép ma is létezik, ma is él, ha a térképre tekintünk, láthatjuk, hogy a Földközi-tenger mellett, saját országuk is van. Ez az évszázadok, évezredek óta üldözött nép, Isten népeként lett ismert, és ezt a népet Isten, az ősatyák hite miatt mindig is szerette. Ha most harag alatt is vannak, Isten akkor is szereti őket, és máig nem feledkezett meg róluk, és népét soha nem vetette el véglegesen. (A büntetés alatt álló gyermekét is szereti a szülő.) Ha a gyökér szent, szentek az ágak is. Ha most átmenetileg, mint nép ki is vágattak, Isten a történelem adott szakaszában, felújítja majd velük a kapcsolatot. Akkor döbben majd meg igazán a világ, amikor megtudja, hogy ki is volt valójában ez a nép! Ha megtudja majd, kit becsmérelt, kit köpdösött le, kit üldözött, kit zárt haláltáborokba, kit égetett el krematóriumokban, kit fenyeget és kit „zsidóz” le napjainkban is. Te ne tegyél ilyet! Emlékszel még mit ígért a Teremtő Isten Ábrahámnak? „… megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt…” Te mindennap áldd meg ezt a népet!