Kedves Testvérünk!

A velünk történt kisebb események, különösen amelyek kevésbé jelentősek, lassanként az idő múlásával a feledés homályába merülnek. Nem csupán az átélt, hanem igen gyakran a hallott vagy olvasott dolgokkal is így van ez. Gondoljunk csak bele, a Biblia olvasása során is milyen sok esemény, történet került a látókörünkbe, például az ószövetségi zsidó nép életével kapcsolatosan, amelyek közül azután némelyiket újraolvasva olyan érzésünk támad, mintha akkor olvasnánk először. Elfelejtettük időközben azokat. Valahol ezek a kisebb jelentőségű átélt, hallott vagy olvasott dolgok ott vannak ugyan mélyen az elménkben, de többnyire csak összegződve, átfogóan, esetleg tapasztalatként. Együttesen viszont, sokszínűségükkel mindenképpen befolyásolják, alakíthatják, formálják szemléletmódunkat, személyiségünket, esetleg még világképünket is. Kifejezetten igaz ez a Bibliából elraktározódott kevésbé jelentősnek tűnő ismeretek, főleg kisebb eseményekről szóló beszámolók esetében. Ezek külön-külön talán felejthetők is, sőt legtöbbjük elfelejtésre is kerül, míg egyszercsak, „egy szép napon” kerek egésszé áll össze a számos ismeret, megvilágosodik a köztük lévő összefüggés, és komoly változást hoz az életünkbe, életvitelünkbe.

A következőkben néhány, Bibliában megtalálható olyan apró eseményt vagy ismeretet idézünk fel, amelyek egyike-másika talán már kevésbé emlékezetes, összességükben viszont – véleményünk szerint – föltétlenül komoly jelentéstartalmat hordoznak.

1./ Amikor fiatal korában Dávid az őt megölni szándékozó Saul király elől menekült, a filiszteusok egyik városába (Gáthba) futott. A filiszteusok elleni csatározásai során azelőtt még soha nem járt ott, ezért azt remélve, hogy nem ismerik fel, illetve ha valahol, hát éppen a filiszteusok között semmiképpen nem fogja őt Saul kerestetni. Csakhogy a király szolgái felismerték, és fogolyként azonnal uralkodójuk elé hurcolták. Dávid ezért saját biztonsága érdekében úgy döntött, hogy ártalmatlan bolondnak, eszelősnek tetteti magát.

„… elfutott… és elment Ákhishoz, Gáthnak királyához. És mondának Ákhis szolgái… Vajjon nem ez-é Dávid, annak az országnak királya? Vajjon nem erről énekelték-é a körtánczban, mondván: Saul megverte az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét? És mikor eszébe vevé Dávid ezeket a beszédeket, igen megrémüle Ákhistól, Gáthnak királyától. És megváltoztatá magaviseletét ő előttük, és őrjönge kezeik között, és irkál vala a kapuknak ajtain, nyálát pedig szakállán folyatja alá. És monda Ákhis az ő szolgáinak: Ímé látjátok, hogy ez az ember megőrült, miért hoztátok őt hozzám? Szűkölködöm-e őrültekben, hogy ide hoztátok ezt, hogy bolondoskodjék előttem?…” (1 Sám 21, 10-15)

Így menekült meg Dávid a saját keze által is egyre-másra pusztított filiszteusok kezéből.

2./ Az ammoniták Lót utódai voltak, egy hevesvérű, harcos bálványimádó nép. Bálványként Molok istent, mint a termékenység (hamis bálvány-) istenét tisztelték, gyakran mutattak be neki gyermekáldozatokat. Nem véletlen, hogy ez a nép szüntelenül ellenséges viszonyban élt Izráellel. Egyedül Dávid király volt az, aki az egyik ammonita királlyal, Náhással jó viszonyt ápolt valószínűleg még abból az időből, amikor fiatalabb korában Saul király üldözte őt.

„Lőn pedig azután, meghala az Ammon fiainak királya (Náhás), és uralkodék helyette Hánon, az ő fia. És monda Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, miképen az ő atyja is velem irgalmasságot tett; és hozzá külde Dávid, hogy vigasztalja őt szolgái által atyja halála felől. Mikor Dávid szolgái Ammon fiainak földére érkezének: Mondának az Ammon fiainak vezérei Hánonnak, az ő uroknak… Vajjon Dávid nem inkább azért küldötte-é hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák. Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, és elbocsátá őket. A mint ezt Dávidnak hírül hozták, eleikbe külde, (mert ezek az emberek igen meggyaláztattak) és ezt izené a király: Maradjatok Jerikhóban mindaddig, míg megnevekedik szakálotok; és úgy jőjjetek haza. Látván pedig az Ammon fiai, hogy gyűlöltekké lettek Dávid előtt… felfogadák Siriában a Béth-Réhóbbelieket és ugyancsak Siriában a Czóbeusokat, húszezer gyalogot, és Maakának királyát ezer emberrel, és a Tóbbelieket, tizenkétezer embert. A mint ezt Dávid meghallá, elküldötte Joábot (hadseregének főparancsnokát) és a vitézeknek egész seregét… (_És Izráel győzelme után_…) nem merének többé a Siriabeliek kijőni az Ammon fiainak segítségére.” (2. Sám 10, 1-7, 19)

3./ Dávid és Jonatán (Saul gyermeke) között barátság szövődött. Esetenként maga Jonatán mentette meg a saját apja haragjától Dávid életét. Így amikor Saul és a fia is meghalt, és Dávid az egész Izráel királya lett, maga mellé vette Mefibósetet, egykori jó barátjának Jonatánnak a fiát, aki ekkorra már felnőtt férfiú volt. Mefibóset amellett, hogy olyan megtiszteltetésben részesült, hogy együtt étkezhetett a királlyal, még megkapta apja és nagyapja (Saul király) teljes örökségét is. Mefibóset (tudván, hogy Dávid – bosszúból vagy féltékenységből az akkori szokásoknak megfelelően – akár ki is végeztethette volna őt, mint halálos ellenségének Saulnak a leszármazottját) a történtek után sokra tartotta, megszerette és tisztelte Dávidot. Amikor Dávid király pártütés miatt átmenetileg menekülni kényszerült Jeruzsálemből, Mefibóset, tekintettel arra, hogy lábai bénák voltak, nem tudott ugyan Dáviddal tartani, de annak sorsát és fájdalmát mélyen átérezve mindaddig gyászolt és vigasztalhatatlan volt, amíg a király vissza nem tért Jeruzsálembe. Amikor hírt kapott arról, hogy királya útban van hazafelé, máris elébe ment. Így emlékezik meg erről a Biblia:

„Méfibóset… eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve. És lőn, hogy mikor Jeruzsálemből kijött eleibe a királynak, monda néki a király: Miért nem jöttél… el velem Méfibóset? És ő felele: Uram király… mert sánta a te szolgád… Csakhogy az én uram, a királyom békességben hazajött! (Új ford.)” (2. Sám 19, 24-26, 30)

4./ Befejezésül elevenítsünk fel az Újszövetségből is egy Igeszakaszt! Ez nyilván emlékezetesebben él bennünk, mint az eddigiek. Pál apostol egyik jól ismert és gyakran olvasott levelében írta a következőket:

„Szeretném, ha tudnátok, hogy minden férfinak feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére. De minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz a fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna. Mert ha az asszony nem fedi be a fejét, akkor vágassa le a haját, ha pedig szégyen az asszonyra hajának levágása vagy leborotválása, akkor fedje be a fejét. Mert a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel ő az Isten képe és dicsősége, az asszony ellenben a férfi dicsősége… Ezért tehát kötelessége az asszonynak, hogy függősége jelét viselje a fején, az angyalok miatt is.” (1 Kor 11, 3-7, 10 Új ford.)

Pál apostol ebben az Igeszakaszban versengést, vitát nem tűrően elrendeli a Szentlélek által, –és ettől az időponttól kezdve ez Isten Igéje –, hogy amikor az asszonyok a gyülekezeti alkalmakon, vagy azokon kívül bárhol és bármikor imádkoznak vagy prófétálnak (az Úr Jézus Krisztusról tesznek bizonyságot /Jel 19, 10/), fedjék be a fejüket. Ennek legegyszerűbben egy kendő viselésével tudnak eleget tenni. Egy asszonynak tehát be kell kötnie egy kendővel a fejét arra az időre, amíg prófétál (nyilván csak olyan gyülekezeti alkalmakon fordulhat ez elő, ahol kizárólag nők vannak jelen!), illetve amíg (akár hangosan, akár önmagában) imádkozik. „… minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál… szégyent hoz a fejére…” Miután Pál a thesszalonikaiaknak írott első levelében a szüntelen imádkozásra szólít fel minden újjászületett hívőt (1 Thessz 5, 17), az asszonynak – amennyiben ennek a felszólításnak eleget kíván tenni – szinte egésznap, „szüntelenül” bekötött fejjel kell járnia. Jó ha tudjuk, hogy a Szentlélek által ihletett eredeti görög szövegben az egész 1 Korinthus 11-ben az „asszony” szó helyén mindenhol a „güné” szó szerepel. Ez magyarra fordítva nem csupán asszonyt jelent, tehát nem csupán férjnél levő nőt, hanem egyszerűen, általánosságban „nő”-t jelent. Tehát, az Úr Jézus Krisztusnak ez a kendőviselésre vonatkozó rendelkezése a még férjhez nem ment leányokra is vonatkozik, ugyanígy az özvegyasszonyokra és a férjüktől elvált nőkre is, azaz valamennyi női személyre. Ezek alapján tehát minden „nő”-nek be kell fednie a fejét, aki prófétál vagy imádkozik („szüntelenül”), ha ki akarja fejezni szívbéli engedelmességét az Úr Jézus Krisztus felé.

Az Ige teljességéből az tűnik ki, hogy a teremtés rendjéből következően a férjes asszonynak feje a férfi, és emiatt a férjes asszonynak különben is (akár prófétál, akár nem, akár imádkozik, akár nem) a fején kell viselnie a férfitól való függőségének a jelét, és nemcsak a gyülekezetben, hanem mindenhol és minden időben. Hogyan olvastuk? „… kötelessége az asszonynak, hogy függősége jelét viselje a fején…” Ezzel tudja kimutatni a világ és a szellemvilág felé (még az angyalok felé is), hogy ő már elkelt, mások számára már nem szabad ember, már hatalom alá van rendelve, már van védelmezője. Már függ valakitől, tartozik valakihez, egyben örömmel feltárva mindenki előtt, hogy „kellett” valakinek, valaki őt választotta ki, mert ő egy olyan érték, akit – „holtamiglan-holtodiglan” – egy életre meg akart szereznie magának valaki. (Őseink még azt mondták, amikor egy addig pártában járó leány férjhez ment, hogy „bekötötték a fejét”. Ez a kifejezés és gyakorlat, csak ebben az Istentől elfordult világban tűnik idegennek az emberek előtt!) Bizony az ördög munkája, hogy ezt a hatalmi jelet, a függőségi viszonynak ezt az Isten által elrendelt egyszerű jelét, a kendőviseletet – a nő újabb félrevezetése által – arany karikagyűrűre tudta változtatni. (Ne feledjük, a férfiak ebben a dologban is újfent gyengének bizonyultak, hiszen a gyűrűt ők vásárolják meg!) Az utolsó időben, amelyben élünk, valamennyi asszonyt (tisztelet a kivételnek!) rá tudott szedni tehát az ördög arra, hogy ne takarja el mások elől a szépen (és drága pénzen) ápolt haját, ha már az a Teremtő Istentől amúgy is ékességként, díszes fátyolként adatott neki. (Ne feledd: ez az ékesség a házasságkötés után már csak arra szolgálhat, hogy otthonában az asszony – kendő nélkül – csak és kizárólag az egy életre őt választó szerető férjének mutassa meg magát teljes szépségében!)

Hogy miért időztünk el ezzel a kérdéssel ilyen hosszan? Mert szerettünk volna megfelelő nyomatékot adni annak a hatalmas szégyennek, amit – ha megfelelő rend lenne a gyülekezetekben (és ennek hiánya ismét a férfiak gyengeségének az eredménye!) – el kellene szenvednie valamennyi olyan keresztyén nőnek, aki engedetlenné válik az Úr Jézus Krisztus szóban forgó Igéjével szemben, és képes nyíltan és öntörvényűen szembemenni azzal. Olvashattuk: „Mert ha az asszony nem fedi be a fejét, akkor vágassa le a haját… szégyen az asszonyra hajának levágása vagy leborotválása…”

Tagadhatatlan, hogy a női hiúság egyik alapvető, ha ugyan nem a legalapvetőbb pillére a női küllem, a női szépség. Ennek kiteljesedéséhez, éppen a teremtői akarat következtében is elengedhetetlen a szép haj, a gondosan ápolt szép és hosszú haj. A valóban Istenfélő nők ezért viselnek hosszú hajat, mert tiszta szívvel igyekszenek teremtőjük akarata szerint az Ő tetszésében járni. (Nyilván a Teremtő Isten nem felnyírt, felstuccolt fiús frizurával, vagy „tüske” hajjal teremtette a nőt, hanem – miután Ő így látta szépnek – hosszú hajjal.) A nőnek ékességként, dekorációként, díszként, díszéül adta tehát Isten a hosszú hajat, mint egy csodálatosan szép, dekoratív fátylat (1 Kor 11, 15). És engedetlensége esetén éppen ettől kellene megfosztani a nőt! Hogyan mehetne ezekután emberek közé? Micsoda szégyen érné! Mert szép lehet-e egy kopasz, „eladó korú” leány, egy kopasz házas, özvegy-, vagy elváltasszony? Megérheti-e egy nőnek, hogy egy általa csak csekély lazaságnak tartott engedetlenségéért oda kényszerüljön adni saját szépségét, saját haját? Bizony, egy nő számára – Isten Igéje alapján is – hatalmas szégyen, ha levágják a haját, leborotválják a fejét, főleg ha ezt büntetésből, kifejezetten személyének megalázása céljából követik el vele szemben. „… szégyen az asszonyra hajának levágása…” Pedig ha férjhez ment, vagy prófétál, esetleg imádkozik, és mindezt fedetlen fővel teszi, az Úr Jézus Krisztus rendelkezése alapján le kell vágatnia a haját! Micsoda szégyen éri! Micsoda megszégyenülése ez egy nőnek! Ézsaiás könyvében is olvashatjuk, hogy Sion leányainak és büszke asszonyainak is ezt a megalázási formát helyezte kilátásba az Úr, amennyiben nem változtatnak addigi engedetlen életükön.

„… Mivel Sion leányai felfuvalkodtak… Megkopaszítja az Úr Sion leányainak fejtetőjét… És lesz… a felfodrozott haj helyén kopaszság…” (Ézs 3, 17-18, 25)

Csak emlékeztetőül, és a rend kedvéért jegyezzük meg, – és ez is Isten Igéje –, hogy a férfi esetében pedig éppen az a szégyen, ha fedett fővel imádkozik vagy prófétál, illetve, ha hosszú hajat növeszt.

„Minden férfi, aki fedett fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz a fejére… a férfinak nem kell befednie a fejét… szégyen, ha a férfi megnöveszti a haját.” (1 Kor 11, 4, 7, 14 Új ford.)

Mindezek ismeretében térjünk vissza ahhoz a három kis történethez, amelyet a korábbiakban írtunk ki a Bibliából! Emlékszünk még ezekre? Az elsőben Dávid, megmenekülése érdekében eszelősnek tettette magát a filiszteusok között, a másodikban az ammoniták által felbérelt asszírok és Dávid király közötti konfliktusról emlékeztünk meg, amely azzal kezdődött, hogy Dávid követeit kémkedéssel gyanúsították meg, illetve a harmadik történetben a Dávidod szerető és tisztelő Mefibósetről, Jonatán fiáról írtunk röviden. Egyik esetben sem adtuk indokát annak, hogy miért éppen ezeket a történeteket ollóztuk ki a Bibliából, de ezt a rejtélyt most feloldjuk. A kulcsmondatok –sorrendben – a következők voltak:

• „És megváltoztatá magaviseletét ő előttük, és őrjönge kezeik között, és irkál vala a kapuknak ajtain, nyálát pedig szakállán folyatja alá.”
• „Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá, és ruháikat félben elmetszeté az alfelekig, és elbocsátá őket.”
• „Méfibóset… eleibe jöve a királynak, és sem lábait, sem szakálát meg nem tisztította, sem ruháját meg nem mosatta attól a naptól fogva, hogy a király elment vala, mindama napig, a melyen békességgel haza jöve.”

Ugye, feltűnt már, hogy mind a háromban szerepel (bár egymástól eltérő helyesírással ugyan) a „szakáll” szó? Ezek szerint szakállas volt Dávid, és szakállat viselt királyként is. Szintén szakállasak voltak az ő fogságba esett küldöttei, és szakállat viselt Saul unokája, Mefibóset is. Ennek a férfiúi testszőrzetnek a megemlítése tehát nem is olyan ritka a Bibliában, amiképpen azt gondolnánk. Lapozzunk csak bele az ószövetségi könyvekbe, és keressük meg, hogy a már eddig megismerteken kívül hol találkozhatunk még szakállviselettel kapcsolatos írással!

„Szóla ismét az Úr Mózesnek: Szólj Áron fiainak, és mondd meg nékik… szakálluk szélét le ne messék… Szentek legyenek Istenöknek…” (3. Móz 5, 1, 5-6)

„… És Joáb megfogá jobbkezével az Amasa szakálát, mintha meg akarná csókolni… és általüté őt… és (az)… meghala…” (2. Sám 20, 9-10)

„Mihelyt e dolgot meghallottam, megszaggatám alsó- és felső ruhámat… és téptem… szakállamat…”(Ezsd 9, 3)

„Azon a napon… az Úr… a szakállt is levágja.” (Ézs 7, 20 Új ford.)

„Férfiak jövének Sikemből, Silóból és Samariából: nyolczvan férfiú levágott szakállal, megszaggatott ruhában… hogy áldozzanak az Úr házában.”(Jer 41, 5)

„Emberfia, fogj egy éles kardot… vágd le… a szakálladat!” (Ez 5, 1 Új ford.)

Az előzőekben felsoroltakon túl tehát szakállat viseltek Áron fiai, de szakállat viselt a szép reményű, viszont pártütése miatt megölt Amasa is. Szakállas volt az Isten Igéit kifejezetten jól ismerő írástudó Ezsdrás is, és még sokan mások. Vajon Mózes testvérének, Áronnak, akit maga Isten választott ki Mózes mellé segítőtársul, akit a zsidó nép első főpapjának is szintén Isten választott ki, hogy ő járulhasson évente egy alkalommal a Szent Sátorban a színe elé, hogy engesztelést szerezzen Izráel fiai vétkeire, volt-e szakálla? Ha közvetlenül nem is ír erről a Biblia, de mégis elénk tárja az ezzel kapcsolatos ismeretet a 133. Zsoltárban, amely Dávid zsoltára és az Úr áldásáról ad kijelentést.

„Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak! Mint a drága olaj a fejen, a mely aláfoly a szakállon, az Áron szakállán; a mely lefoly köntöse prémjére Mint a Hermon harmatja, a mely leszáll Sion hegyeire. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké!”(133. Zsolt 1-3)

A mi elképzelésünkben Áron mindig is idős, szakállas főpapként élt, de kimondottan szakállasnak képzeltük Mózest és Ábrahámot, illetve a „bölcs” Salamon királyt, Ézsaiást, Jeremiást és a Jézus Krisztust követő Simon Pétert is valamennyi apostoltársával együtt.

Úgy tűnik, hogy a szakállviselet annyira elterjedt volt Izráel fiai között, hogy még bizonyos törvényeket is igényelt, hiszen visszakereshető, hogy a vele kapcsolatos teendők és elvárások helyet kaptak Isten törvényei között is. Szerepel a poklossággal kapcsolatos törvények között (3. Móz 13, 29-30), és a tisztulási törvények között is (3. Móz 14, 9). A vegyes rendelkezések között azonos helyen olvashatunk a vértől való tartózkodásról, a jövendőmondásról, a paráznaságról, mint ahol a szakáll-lal való bánásmódról esik szó (3. Móz 19, 26-29).

Érdekes, hogy a pogány népeket két esetben a Biblia „sima arcú”-aknak említi, amely még napjaink értelmező szótárai szerint is szakállszőrzet nélküli, simára borotvált arcot jelent. Ezek szerint a választott nép férfiai valamennyien szakállasak, a bálványimádó pogány népek fiai – akik nem ismerték az Isten akaratát – „sima arcú”-ak voltak?

„Induljatok gyorsan követek, a szálas és sima arcú néphez, a közelben és távolban rettegett néphez…” (Ézs 18, 2 Új ford.)

„Abban az időben ajándékot visz a Seregek URának a szálas és sima arcú nép, a közelben és távolban rettegett nép, az elsöprő erejű nép, amelynek hazáját folyók szelik át, a Seregek URa nevének helyére, a Sion hegyére.” (Ézs 18, 7 Új ford.)

Ha a fentiek után bizonyítani lehetne, hogy maga Jézus Krisztus is szakállas volt, akkor vajon ki merné azt állítani a továbbiakban, hogy a zsidó férfiak, Ábrahám, Izsák és Jákób fiai, de még a Messiás is, nem Isten tetszésére viselték-e a szakállat? Bizony Jézus Krisztus, Isten Fia is szakállas volt. Ézsaiás könyvének 50. részében maga mondja az Úr Jézus Krisztus:

„… Ímé, én dorgálásommal kiszáraztom a tengert, a folyókat pusztává teszem… Felöltöztetem az egeket sötétségbe, és gyászruhával födöm be azokat. Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősítni a megfáradtat… és én nem voltam engedetlen… Hátamat odaadám a verőknek, és orczámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ézs 50, 2-6)

Az utolsó, a 6. vers az Új ford. szerint: „Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől.” Szakállat viselt tehát a mi Urunk, Megváltó Istenünk, Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus is. Mégpedig az Atya tetszésére, ismervén az Isten teremtői akaratát, teremtési rendjét, amiképpen Ábrahám fiai is, valamennyien. Ismételjük meg: valamennyien! Soha nem tűrte volna Isten, hogy az Ő választott népe szakállas legyen, ha ez nem az Ő akaratával lett volna egységben. Hiszen Ő népét saját papságának szánta és mintául más népek felé. Azonnal törvényben rendelkezett volna ennek a viseletnek a tiltásáról, ha ez a viselet nem lett volna kedves számára! Ha Ő a férfiembert nem szakáll-lal együtt tartotta volna férfinak, nem szakáll-lal alkotta volna meg már a kezdet kezdetén. Mózes első könyve szerint Isten férfit és asszonyt (nőt) alkotott (1 Móz 1, 27). Egyéb különbözőségek mellett a férfit rövid hajjal és szakáll-lal, a nőt hosszú hajjal és szőrzet nélküli bájos arccal teremtette, mert ezt így látta „igen jónak” (1 Móz 1, 31). És a földre küldött – mindenben engedelmes – Fiát is szakállasan látta saját gyönyörűségének:

„És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3, 17)

Mi okból lehetett Jézus Krisztus az Atya gyönyörűsége? Mert (mondta Jézus):

„… mindig azt teszem, ami neki kedves.” (Jn 8, 29)

És ha Istennek Jézus Krisztus így tetszett, vajon Krisztus követői, a keresztyének, és ezen belül természetesen a férfiak nem úgy tetszenének-e igazából a Teremtő Istennek, ha teremtői elképzelésének megfelelően valamennyien szakállat viselnének? Ez a személyes odaadásnak valóban csak egy külsődleges megnyilvánulása lenne, csupán egy hitbeli cselekedet, viszont tudnunk kell, hogy éppen ezek a hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. És cselekedetek nélkül létezhet-e hit?

Sokat időztünk az előzőekben a nők fejének (hajának) bekötése témájában, és bizonyítottuk, hogy bizonyos engedetlenség esetén megszégyenítésül kopaszra kell vágni, le kell borotválni a nő haját. A Biblia ismeri a férfiak megszégyenítésének is az ezzel hasonlatos módját, amely a szakáll megkurtításában, elcsúfításában, levágásában testesül meg. Amíg tehát egy nő a hajviseletébe való kíméletlen beavatkozással szégyenül meg, addig a Biblia szerint a férfi akkor, ha a szakálla szenved kárt. Emlékszünk még a másodikként írt történetünkre? Itt most megrövidítettük ugyan, de lényegében ezt olvashattuk: „Elfogatá azért Hánon a Dávid szolgáit, és szakáloknak felét lenyiratá… és elbocsátá őket… ezek az emberek igen meggyaláztattak… ezt izené a király: Maradjatok Jerikhóban mindaddig, míg megnevekedik szakálotok; és úgy jőjjetek haza.” De olvashattunk arról is, hogy Izráel számára Isten milyen fenyítést, megaláztatást helyezett kilátásba további engedetlenségük eseté:„Azon a napon… az Úr… a szakállt is levágja.” És olvashattunk egy másféle megalázásról is: „Emberfia, fogj egy éles kardot… vágd le… a szakálladat!”

A férfiember szakállatlansága tehát olyan szégyen, mint a nők kopaszsága.

Amikor egyik hittestvérünket megkérdeztük, hogy megvallottan igaz keresztyén léte ellenére, miért nem visel szakállat, akkor azt válaszolta, hogy az első apostoli gyűlés (Apcsel 15), amely arról hozott határozatot, hogy az Isten által a zsidóknak adott törvények és előírások közül melyeket kell betartaniuk a pogányokból lett keresztyéneknek, nem írta elő, hogy az ilyen keresztyének számára kötelező lenne a szakállviselet. Tehát ez nem kötelező. Egyébként sem kell a pogányokból lett keresztyénekre fölösleges többletterheket tenni, mondta ki az apostoli gyűlés. Egyetértünk testvérünkkel. Bár azt sem írta elő ez az apostoli gyűlés, hogy ne járjunk jövendőmondókhoz, a jövőnket ne a csillagok állásából (horoszkóp) igyekezzünk kifürkészni, vagy azt sem tiltotta meg (holott Isten megtiltotta a népe számára), hogy halottidézőket keressünk fel. Mégsem tesszük. Miért? Mert az Ószövetségből megismertük a Teremtő Istenünk e dolgokkal kapcsolatos szent és tökéletes akaratát. Tudhatjuk, mi a bosszantó és mi a kedves számára. És tudhatjuk azt is, hogy milyen sok múlik azon, hogy mindennapi életünk során kedvesek vagyunk-e Őelőtte. Kedvesek vagyunk-e az Úr Jézus Krisztus előtt, Akit – az Atya Isten szent és tökéletes végzése szerint – most közvetlen Urunkként tisztelünk a megváltás óta, Akié most minden hatalom mennyen és földön? Akarunk-e mindenben a kedvében járni? És ha Ő a férfiember Alkotója is, és Ő szakállat adott a férfiembernek, vajon törvény nélkül, és mindenfajta apostoli rendelkezés nélkül is, nem azzal tudnák-e az Őt követő férfiak Őiránta való engedelmességüket kifejezni, ha egyéb engedelmességi cselekedeteik mellett szakállat is viselnének? Vajon ki az, aki befolyása alatt tudja tartani még az istenfélelmet valló férfiakat is, hogy bibliai alapokat nélkülözve az egykori pogány népek istentelen szokása szerint simára borotválják az arcukat, női arcot viseljenek? (Szerintünk nem nehéz megtalálni a háttérben alattomosan megbújó felbujtót. Ugye, tudod, kire gondoltunk?)

Szeretett Férfitestvérünk!

Ha mindezek ismeretében a szakállviselet számodra csak egy többletteher, akkor csak borotválkozz tovább, még azzal is megnyugtatunk, hogy a szakállviselet nem üdvösség kérdése! Javasoljuk viszont, hogy néhanapján gondolkozz el azon, miért növekszik az arcodon napról-napra és szüntelenül a szőr? Talán a te akaratodból?