Kedves Testvérünk!

Amikor megemlékezünk Ábrahámról, Izsákról és Jákóbról, apáról, fiáról és unokáról, ősatyákként szoktuk őket emlegetni, ők voltak Izráel népének ősatyái. A zsidó nép története velük kezdődött. A Teremtő és Mindenható Istenbe vetett hitük, kapott áldásaik és a velük kötött szövetségek eredménye, hogy testi leszármazottaik mind a mai napig tagjai lehetnek Isten kedves és szeretett népének (Róm 11, 28).

Amikor hármukat együtt említjük (Ábrahám, Izsák és Jákób) az eltelt ezer évek távlatából úgy tűnhet, hogy életük egy röpke jelenség volt csupán. Pedig nem csekély azoknak az éveknek a száma, amit ők hárman megélhettek. Ábrahám 175 évig (1 Móz 25, 7), Izsák 180 (1 Móz 35, 28), míg Jákób 147 évig (1 Móz 47, 28) élt. Összesen több mint félezer évig voltak jelen a történelem színpadán. Érdekesség, hogy Ábrahám még jó eséllyel találkozhatott élete során olyanokkal, akik személyesen ismerhették az özönvizet túlélt Nóét és annak fiait is. Amikor tehát az ősatyákról esik szó, bizony az emberiség történetének még csak a hajnalán járunk.

A Bibliában Mózes első könyvében olvasható Izsák két gyermeke életének egyik meghatározó eseménye.

„Izsák pedig negyven esztendős vala, a mikor feleségűl vette Rebekát a Siriából való Bethuélnek leányát, Mésopotámiából, a Siriából való Lábánnak húgát. És könyörge Izsák az Úrnak az ő feleségéért, mivelhogy magtalan vala, és az Úr meghallgatá őt: és teherbe esék Rebeka, az ő felesége… És betelének az ő szülésének napjai, és ímé kettősök (ikrek) valának az ő méhében. És kijöve az első; vereses vala, mindenestől szőrös, mint egy lazsnak (durva, vastag posztó); azért nevezék nevét Ézsaúnak. Azután kijöve az ő atyjafia, kezével Ézsaú sarkába fogódzva; azért nevezék nevét Jákóbnak. Izsák pedig hatvan esztendős vala, a mikor ezek születének.” (1 Móz 25, 20-21, 24-26)

Ézsau nevének jelentése: szőrös, bozontos, nyers, durva, míg Jákób neve azt fejezi ki, hogy az a személy, aki e nevet viseli az: sarkot fogó, elgáncsoló, csaló, aki a másik helyére lép. Ha csupán egyetlen szóval szeretnénk illetni, akkor a legmegfelelőbb név a csaló. Amíg tehát Ézsau szőrös emberként született, addig Jákób csalóként látta meg a napvilágot.

„És felnevekedének a gyermekek, és Ézsaú vadászathoz értő mezei ember vala; Jákób pedig szelíd ember, sátorban lakozó. Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad; Rebeka pedig szereti vala Jákóbot. Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok…” (1 Móz 27-30)

Ézsauból tehát egy inkább nomád életet kedvelő szilaj, nyers, vadászathoz értő ember lett, aki gyakorta hozta haza az elejtett zsákmányt, és mivel Izsák szerette a vadételeket, sokra tartotta ezt a fiát, kedvelte őt. Jákób viszont alig mozdult ki szülei mellől, azt olvastuk róla, hogy sátorban lakozó volt. Valószínű, hogy testvérével ellentétben csendesebb, érzékenyebb lelkületű lehetett, édesanyja Rebeka számára a két fiú közül mindenesetre ő volt a kedvesebb. Jákób szüleivel való kapcsolatára jellemző, hogy amikor már felnőtt lett és szülei azt parancsolták neki, hogy ne a kánaánita leányok közül válasszon magának feleséget, akkor Jákób feltétel nélkül engedelmeskedett apja és anyja szavának – írja a Biblia. (1 Móz 28, 7) Ezzel szemben Ézsau olyan hettita leányokat hozott a „házhoz”, hogy azok megkeserítették Izsák és Rebeka életét (1 Móz 26, 34-35), sőt mihelyt tudomást szerzett arról, hogy szülei nem néznék jó szemmel, ha testvére kánaánita leányt választana, ő csak azért is hozott onnan magának egy újabb feleséget. (1 Móz 28, 8-9) Jákóbról azt írtuk fentebb, hogy finomabb, érzékenyebb lelkületű lehetett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy amikor Rebeka rokonságához, Lábán házához megy párt választani, nem éppen az alkalomhoz illő határozott fellépésű fiatalemberként viselkedik. Midőn meglátja jövendőbeli kedvesét Ráhelt, örömében annyira elérzékenyül, hogy (sokak előtt) egyszerűen elsírja magát. Hangosan.

„S lőn, a mint meglátá Jákób Rákhelt, Lábánnak az ő anyja bátyjának leányát… és megcsókolá Jákób Rákhelt, és nagy felszóval síra.” (1 Móz 29, 10-11)

Ideje folytatnunk a megkezdett történetet! Idézzük vissza Ézsau Jákóbhoz intézett kérését, és görgessük tovább a cselekmény!

„Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok… Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet. És monda Ézsaú; Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak. S akkor Jákób ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” (1 Móz 25, 29-34)

Ézsau az első szóra, egy tál frissen főt (veres-)lencsefőzelékért habozás nélkül eladta testvérének az elsőszülöttségi jogát, még esküvel is megerősítette az „üzletet.” Azzal indokolta e jogról való lemondását, hogy úgysem való az neki, hiszen élete a veszélyes vadászatok során mindig kockán forog. Ma itt van, holnap máshol, ma él, holnap lehet, hogy már nem, bármikor előfordulhat, hogy széttépi egy oroszlán. „… mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?”

Úgy tűnik, hogy a történet Ézsauról szól, mi ennek ellenére szeretnénk most a figyelmet mégis inkább Jákób személyére terelni. Amikor testvére a mezőről fáradtan hazatérve enni kért az általa imént elkészített ételből, Jákób azt mondta neki, hogy adok, de csak az elsőszülöttségedért cserébe. Mennyi minden mást is mondhatott volna! Elutasíthatta volna a kérést azzal, hogy nem számítottam rád, hármunknak megfelelő mennyiséget főztem csupán, vagy: még forró, várj egy kicsit, esetleg még most fő a hús, majd csak utána eszünk, vagy: megkérdezem apámat, hogy máris eszünk-e, vagy csak estefelé… Kedvező feleletet is adhatott volna. De felettébb gyanús, hogy azonnal azt mondta: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.” Ez csak úgy fordulhatott elő, hogy Jákób már készült erre a találkozásra, már régóta fontolgathatta, hogyha egyszer hazajön a testvére, ő beszél majd vele, hogy mit kérne cserébe az elsőszülöttségi jogáért, mert neki az kellene. Meg különben is, Ézsau elsőszülöttsége nem lehet olyan erős jog, hiszen ők ikrek, és Ézsau percekkel előbb születhetett csupán. Talán még ennyi korkülönbség sincs közöttük, mivel Jákób „… kezével Ézsaú sarkába fogódzva” jött a világra, tehát azt is mondhatnánk, hogy egyszerre születtek, együtt jöttek elő. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Jákób már régóta szerette volna ezt a jogot megszerezni, valószínűleg ezen gondolkodott nap mint nap, és amikor egyszer csak elébe toppant fáradtan és éhesen Ézsau, és enni kért, azonnal kitörtek gondolatai. Szinte ellentmondást sem tűrően, talán köszönés helyett mondta Ézsaunak Jákób: „… Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet.”

Mi volt ez az elsőszülöttségi jog, miért ragaszkodhatott ennek megszerzéséhez Jákób, és tulajdonképpen miről mondott le oly könnyedén, egy tál lencséért Ézsau?

Az elsőszülöttségi jog eredetét nem ismerjük. Mivel Ábrahám Mezopotámiából származott, de bejárta szinte a termékeny félholdként is nevezett közel-keleti vidéket egészen Egyiptomig, valószínűleg e vidékek egyikéről hozta magával ezt a családjogi törvényt. Maga az elsőszülöttségi jog végtelen egyszerű volt, és lényegében a legidősebb fiú utód, azaz a legkorábban született fiúgyermek számára biztosított bizonyos előjogokat a többi, később született testvéreivel szemben. Amikor az elsőszülött felnőtt férfiúvá lett, az apa távollétében családfői rangra emelkedett, tehát midazokat a jogokat élvezte és gyakorolhatta, amik egy családban az apát illették. Minden vitás kérdésben ő dönthetett, de hatalma kiterjedt a család vagyoni helyzetének alakítására, változtatására is, tehát földet vehetett, földet adhatott el, de ha úgy látta jónak akár testvéreit is odaadhatta dolgozni más gazdához. Az apa távollétében ő felelt mindenért. Az elsőszülöttet dupla rész illette meg a családi vagyonból, amikor az apa felosztotta azt gyermekei között, akár azok családalapításakor, esetleg idős korában az örökség megállapítása céljából. Ha a családfő rendelkezés nélkül halt meg, az elsőszülött fiúnak akkor is kétszer annyi rész járt az örökségből, mint bármelyik testvérének. Az elsőszülött joga volt továbbá, hogy a családfő akadályoztatása (távollét, betegség, halál) esetén ő legyen a család papja. Ő mutassa be a hálaáldozatokat, a bűnért való áldozatokat, engesztelést kérjen családja, esetleg testvérei bűneiért, áldást kérjen a rábízottakra, egyszóval az ő feladata és lehetősége volt (a zsidó kultúrában), hogy képviselje a családot a Mindenható Isten előtt. Az elsőszülött tehát az Úr előtt állt, az Ő papja volt, az Övé volt.

Mindezek a rendelkezések a társadalmi és vallási törvények szintjére emelkedtek, amikor az erre vonatkozó utasításokat megkapta Mózes, a zsidó nép vezetője, Istentől a Sínai hegyen. Annyira erős joggá lett az elsőszülöttségről szóló törvény, hogy Isten minden elsőszülöttet eleve sajátjának tulajdonított. (Saját igazságrendszerében már korábban is, legyen az ember vagy állat.) Ezért vette el az összes elsőszülöttet, mint Őt megillető részt például a bálványimádó Egyiptomban a tizedik csapás alkalmával. Mózes 4. könyvében ez áll:

„És monda az Úr Mózesnek: Számláld meg Izráel fiainak minden finemű elsőszülöttét, egy hónapostól fogva és feljebb, és pedig névszerint számláld meg őket… Megszámlálá azért Mózes, a mint parancsolta vala néki az Úr, Izráel fiainak minden elsőszülöttét… És szóla az Úr Mózesnek, mondván: Válaszd a lévitákat az Izráel fiai közül való minden elsőszülött helyett… és legyenek enyéim a léviták. Én vagyok az Úr.” (4. Móz 3, 40, 42, 44-45)

„… Izráelnek elsőszülöttei helyett vettem őket magamnak. Mert enyém minden elsőszülött Izráel fiai között, emberből és baromból; a naptól fogva, hogy megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem azokat. A lévitákat pedig minden elsőszülött helyett vettem magamnak Izráel fiai között.” (4. Móz 8, 16-18)

E döntés alapján tehát a léviták lettek a papok az Isten előtti dolgokban és szolgálatokban, a többi izráeli törzs elsőszülött férfiai helyett.

Az elsőszülöttség alapján követték a fiak az apákat a királyi trónon (pld: 2. Krón 21, 1-3). Istennek hatalmában áll, hogy olyannak is adományozzon elsőszülöttségi jogot, akit ez különben nem illetne meg. Így kapott elsőszülöttségi címet Dávid annak ellenére, hogy valójában Isainak nem ő volt az elsőszülött fia.

„Megtaláltam Dávidot, az én szolgámat; szent olajommal kentem fel őt, A kivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt…” (89. Zs 21-22, 27-28)

Az Úr Jézus Krisztusról is, mint elsőszülöttről szól a Szentlélek több helyen is a Bibliában:

„… mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai.” (Zsid 1, 6)

„Mert a kiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között.” (Róm 8, 29)

„Kegyelem néktek és békesség attól, a ki van, a ki vala és a ki eljövendő; és a hét lélektől, a mely az ő királyiszéke előtt van, És a Jézus Krisztustól, a ki a hű tanúbizonyság, a halottak közül az elsőszülött, és a föld királyainak fejedelme. Annak, a ki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinkből az ő vére által, És tett minket királyokká és papokká az ő Istenének és Atyjának: annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké! Ámen.” (Jel 1, 4-6)

Kedves testvérünk! Ha az Úr Jézus Krisztus az elsőszülött Isten rendje szerint, akkor belátható, hogy az Atya távollétében, az Atya „házanépe” fölött most jogosan az Övé minden hatalom, és belátható, hogy jogosan dupla a jussa (menny és Föld), és az elsőszülöttség okán elvitathatatlan a joga ahhoz, hogy Ő legyen az a személy, aki egyben áldozatot bemutató és közbenjáró papunk is a Mindenható Atya-Isten előtt. Ráadásul olyan felmérhetetlen hatalommal rendelkező főpapunk Ő, hogy arra is lehetősége van, hogy minket szent királyi papsággá maga mellé fogadjon.

Amikor Ézsau egy tál lencséért odaadta az elsőszülöttségét, nem csupán a családban való valamikori rendelkezési jogáról mondott le, és nem is csak a dupla örökségéről, hanem egyben az Isten előtti szent papi mívoltjáról is. Az első kettőre csak legyintett, hiszen nomád élete állandóan a vadállatok között telt, folyamatosan az élet és a halál mezsgyéjén járt. Az Istennel pedig – úgy tűnik – nem alakult ki semmiféle bizalmi kapcsolata. Ézsau a szellemi dolgokkal nem sokat törődött. Ha Isten megáldja az jó, ha nem áldja meg, az is jó. Nem lobogott benne az a tűz, ami nagyapját (Ábrahámot) oly kivételessé tette, vagy ami apját (Izsákot) is olyan nagyra emelte, hogy Isten vele is szövetségre lépett. Nem érdekelte az sem, hogy a továbbiakban Jákób lép az örökébe, aki esetleg majd előre nem látható áldások birtokába juthat, és kedves lehet örökre Isten szemében. Ézsau éhes volt.

Határozottan nem merjük kijelenteni, hogy Jákób nem a hatalmi pozícióért, vagy a dupla örökség reményében ragaszkodott az elsőszülöttséghez, hiszen a Biblia nem ad erről semmilyen felvilágosítást. Mégis úgy gondoljuk, hogy e jogra való törekvése mögött, a hite húzódhatott meg. Elképzelhető, hogy szívében vágyakozott arra, hogy megmutassa magát Teremtőjének, hogy kapcsolatot kezdeményezzen vagy ápoljon az Úrral. Ismeretei is lehettek már e területen, hiszen ő állandóan a szülei között élt, elkerülhetetlen volt, hogy hallja azok megnyilatkozásait, lássa azok mindennapi szent életét. Mivel tudjuk, hogy véletlenül, Isten tudta nélkül semmi nem történik, úgy látjuk, a Mindenható Isten úgy döntött, hogy az áldások vonala ne Ézsaun keresztül vezessen, hanem inkább az engedelmesebb, ragaszkodóbb jellemű, szellemileg érzékenyebb, „sátorban lakozó” Jákóbon át.

A történethez tartozik még, hogy egy idő után Jákób (méltón a nevéhez: csalással) még az atyai áldást is megszerezte magának (1 Móz 27, 27-29), Ézsau ekkor megfogadta, hogy apjuk halála után megöli Jákóbot. Erre soha nem került sor, mivel Isten mindvégig Jákóbbal volt, és egy küzdelmes éjszaka után új nevet is adott neki. Ekkor lett Jákóbból (csalóból) Izráel (Isten harcosa).

Közel négyezer évvel forgattuk vissza az idő kerekét, amikor visszatekintettünk erre az eseményre. Mi, újszövetségi újjászületett keresztyének nem vagyunk alárendelve az Istentől kapott mózesi törvényeknek. Ránk nem vonatkozik az elsőszülöttekkel kapcsolatos előírás, így az ezzel kapcsolatos jogot sem megszerezni, sem eladni vagy átadni nem tudjuk senkinek. Azt viszont tudjuk, hogy újszövetségi papi mivoltunk eredete az ószövetségi elsőszülöttségből vezethető le, hiszen – mint olvashattuk – így lett papsága a zsidó népnek is, így alakult ki a lévita papság Izráelben. Miután Isten nem változik és számára az Ószövetség egyáltalán nem olyan régmúlt, mint amilyen távolinak tűnik az a mi számunkra, Isten szemében „elsőszülötti” papság vagyunk mi is, hiszen csak ebből a körből kerülhet ki mindenkor Isten papsága, azért is olvashatjuk magunkról a Bibliában a következőket:

„Mert nem járultatok megtapintható hegyhez, és lángoló tűzhöz, és sűrű homályhoz, és sötétséghez, és szélvészhez, És trombita harsogásához,… Hanem járultatok Sion hegyéhez, és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, Az elsőszülöttek seregéhez és egyházához (Gyülekezetéhez), a kik be vannak írva a mennyekben, és mindenek bírájához Istenhez, és a tökéletes igazak lelkeihez, És az újszövetség közbenjárójához Jézushoz…” (Zsid 12, 18-19, 22-24)

Azt tanítja nekünk a Szentírás, és a ma élő keresztyéneknek figyelemfelkeltésként azt üzeni ez a majd négyezer éves történet is, hogy vegyük komolyan elhívásunkat, mindenkor álljunk helyt, és soha ne dobjuk oda könnyelműen testies vágyakért vagy valamiféle világi hívságért a már megszerzett, vagy ajándékként kapott jogainkat, lehetőségeinket, papságunkat.

„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült… Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta első szülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt _az áldást._” (Zsid 12, 1-2, 16-17)

Hogyan is gondolhatjuk, hogy a hívő keresztyének közül napjainkban bárki is odaadná a hitét egy tál lencséért? Mi is így gondoltuk mindaddig, amíg ellenkező tapasztalatokra nem tettünk szert. Szomorú, de a szemünk előtt történt, hogy egyik megkeresztelkedett, középkorú hívő asszonytestvérünk, a családi béke kedvéért hitetlen férjével egy alkalommal elment egy farsangi bálra. A szórakozóhely üzletvezető tulajdonosa felkérte őt egy táncra, később pedig meglepte az asztalánál egy friss, finom lekváros fánkkal is. Testvérünknek ez annyira tetszett, hogy előjöttek benne mindazok az élmények, amiket korábbi életében gyűjtött. Megérezte, hogy ő még nem is „olyan” öreg, még akár tetszhet is valakinek, még akár jobbra is fordulhatna a sorsa. Számára egy meleg, porcukros, lekváros fánk volt az az egy tál lencse, ami elgondolkoztatta, és visszafordulásra csábította őt. Újra elkezdte vörösre festeni őszülő haját, öltözéke kihívóbbra változott, bál bált követett és többé nem látogatta a gyülekezeti alkalmakat, gondolatai már teljesen máshol jártak. Utólag talán hihetetlen, de a farsangi bál előtti gyülekezeti alkalmon éppen Ézsauról hallhatott Igehirdetést. Ha ez nem a mi kis házi gyülekezetünkben történt volna, mi is kételkednénk abban, hogy ez tényleg így volt-e.

Íme, egy másik eset! Lajos testvérünk felesége rosszalkodott, és hamarosan válásra került közöttük a sor. Testvérünk évekig magányosan lakott egy albérletben, amikor hosszas imádkozás után úgy döntött, hogy újranősül. Feladott több újsághirdetést, aztán válogatni kezdett az arajelöltek között. Leginkább egy vidéki kisvárosban élő hölgy tetszett meg neki. Testvérünk úgy gondolta, ez a hölgy korban is illik hozzá, férjnél sem volt még soha, és nem utolsósorban ő volt az egyetlen, aki saját tulajdonú házzal is rendelkezett. Igaz, nem volt hívő, és bár Lajos ismerte az idevonatkozó isteni intelmeket, úgy gondolta, hogy ez még „belefér”. Itt a lencse a ház volt. Az Úr Jézus Krisztus testvérünk lépését nem botlásnak, hanem szándékosan elkövetett bűnnek értékelte, és nem áldotta meg őt a továbbiakban, szolgálatára sem tartott többé igényt és a házasságra sem adta az áldását. Ez olyan rosszul sikerült, hogy mára már csak az alkohol és a különféle nyugtatók szedése jelenti számára az örömöt. Minden érdeklődés elmúlt benne Isten dolgai iránt. Isten előtt egy tál lencse miatt hiteltelenné vált, elhamarkodott és komolytalan döntésével pedig megfosztotta magát mindazoktól az áldásoktól, amelyekben máig részesülhetne, mint Isten papja.

Özvegyasszony testvérnőnket megszánta az Úr Jézus Krisztus, férje halála után mintegy két évvel megtérten vigasztalódhatott, és elindulhatott a hit útján. Mintegy tíz évig élt a szemünkben is hiteles keresztyén életet, sok gyümölcsöt termett. A hitetlen szomszéd ember személyében egy idő után megkísértette őt az ördög. Ez az ember eleinte csak a tűzifát segített neki összevágni, később már az ajtó körül is begipszelte a szobafal repedéseit. Megjavította az elektromos biztosítékot is, mígnem testvérnőnk arra a belátásra jutott, hogy egyszer élünk, és azt nem magányos özvegyként akarja leélni a továbbiakban. Összebútorozott hát segítőjével. Többször elmondta, jól tudja, hogy a hitetlen férfivel folytatott viszonya bűn Isten szemében, de ő ezt sem bánja, az ő sorsa jobbra fordult. Neki ne mondja meg Isten, hogy így meg úgy… Ha egyszer már elvette a férjét, akkor legalább hagy éljen úgy, ahogy neki tetszik. Különben is, ő továbbra is olvassa a Bibliát, és ő még hívő. Csak a maga módján. De vajon egy tál lencséért, pillanatnyi életörömért megéri-e odaadni mindent?

Záró Igénket a zsidókhoz írt levélből választottuk:

„Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, a mely megemészti az ellenszegülőket. A ki megveti a Mózes törvényét, két vagy három tanubizonyságra irgalom nélkül meghal; Gondoljátok meg, mennyivel súlyosabb büntetésre méltónak ítéltetik az, a ki az Isten Fiát megtapodja, és a szövetségnek vérét, melylyel megszenteltetett, tisztátalannak tartja, és a kegyelemnek Lelkét bántalmazza?” (Zsid 10, 26-29)

Szeretett Testvérünk!

Légy óvatos, és mindennap imádkozz azért, hogy mindvégig különbséget tudj tenni a szent és közönséges között, a tiszta és tisztátalan között, és hirtelen indulattól vezérelve, vagy szándékosan le ne térj arról a keskeny útról, amely az Úr Jézus Krisztus vére által van kijelölve számodra!