Kedves Testvérünk!

A Prédikátor könyvében szinte elejétől a végéig arról győzköd bennünket a Prédikátor, hogy minden dolog, amit az emberek életük során véghez visznek a földön, az mind hiábavalóság, hasztalan erőlködés csupán. Fáradozásukkal – véleménye szerint – az emberek semmiféle valós és végleges előnyhöz nem jutnak, semmiből semmi hasznuk, ha úgy tűnik is, hogy átmenetileg szert tesznek mégis valamire, az maradandóan úgysem az övék, ezért céltalanul és értelmetlenül élnek, hiábavalóságokra fecsérlik csupán az idejüket.

„Láttam, hogy mindaz, amit véghez visznek a nap alatt, csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” (Préd 1, 14 Új ford.)

Az ember cselekvő életének több területét is megvizsgálta a Prédikátor, és minden esetben erre a következtetésre jutott. Több helyen a halállal indokolta ezt:

„Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez… a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál… Mindenik ugyanazon egy helyre megy; mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.” (Préd 3, 19-20)

„Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik.” (Préd 9, 5 Új ford.)

„Ezért boldogabbaknak tartom a halottakat, akik már régen meghaltak, az élőknél, akik még életben vannak. De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született…” (Préd 4, 2-3)

Biztos, hogy a Bibliát olvassuk? Létezik, hogy abban állnak ezek a magasztosnak aligha mondható sorok? Ki jegyezte le ezeket? Kitől ihlettek ezek a sorok? Eddig úgy tudtuk, hogy a teljes Írás Istentől ihletett (2. Tim 3, 16), illetve, hogy mindenkor a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek (2. Pét 1, 20). Ki volt egyáltalán ez a Prédikátor?

A Prédikátor könyvét Izráel egyik királya írta, méghozzá Dávid király közvetlen utóda, Salamon király. Az a Salamon király, akit a köznyelv azóta is „bölcs” Salamonként tart számon, akihez messze földről is eljöttek kortársai, hogy saját fülükkel hallhassák bölcs mondásait. Ő az, aki felépíttette egykoron azt a Jeruzsálemi Templomot, amelyet felszentelésekor betöltött az Isten dicsősége. Ő írta le a könyvében ezeket a fentebb olvasott sorokat: „Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez… a mint meghal az egyik, úgy meghal a másik is… ugyanazon egy lélek van mindenikben… az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál… Mindenik ugyanazon egy helyre megy… a holtak semmiről sem tudnak… még az emléküket is elfelejtik… boldogabbaknak tartom a halottakat… az élőknél… De mindkettőjüknél jobb annak, aki meg sem született…”.

Vajon jól látta-e a dolgokat a Prédikátor? Elfogadhatóak-e a kijelentései? Azt javasoljuk – ha bizonyos kijelentéseivel máris egyetértünk, vagy bizonyos kijelentéseitől máris háborog a lelkünk –, hogy ne foglaljunk még állást e kérdésben! Egyelőre túl keveset ismerünk, és csak kiragadott részleteket a könyvéből ahhoz, hogy később is vállalható véleményt alkothassunk. Először ismerkedjünk meg alaposabban a Prédikátor érveivel, vizsgálódásaival, következtetéseivel! Azt már láthatjuk, hogy nem egyszerű esettel állunk szemben!

„Én, a Prédikátor, Izráel királya voltam Jeruzsálemben, és rászántam magam arra, hogy megvizsgálok, és bölcsen kikutatok mindent, ami az ég alatt történik… Láttam, hogy mindaz, amit véghez visznek a nap alatt, csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés… Így gondolkodtam magamban: Én sokkal nagyobb bölcsességre tettem szert, mint azok, akik elődeim voltak Jeruzsálemben sok bölcsességet és ismeretet szereztem. Amikor azonban rászántam magam, hogy megismerjem a bölcsességet, megismertem az esztelenséget és oktalanságot is.” (Préd 1, 12-17)

Az önmagát Prédikátornak nevező Salamon király tulajdonképpen arra volt kíváncsi, hogy mi, emberek (önmagát is beleértve), hogyan, mennyire bölcsen éljük le az életünket. Élethelyzeteinkben általában jó döntéseket hozunk-e, és egyáltalán tudjuk-e, hogy mi is az a bölcsesség. Hogyan lelhet rá élete során valaki az igazi békességre? Az alábbi területeken próbálta feltérképezni az emberek bölcs, vagy kevésbé bölcs viselkedését, illetve leírni tapasztalatait, és kijelentés formájában összegezni a mindezekről alkotott véleményét:

A gazdagság területén

„Szerzék szolgákat és szolgálókat, házamnál nevekedett szolgáim is voltak nékem; öreg és apró barmoknak nyájaival is többel bírtam mindazoknál, a kik voltak én előttem Jeruzsálemben. Gyűjték magamnak ezüstöt és aranyat is, és királyok drágaságait és tartományokat… És nagygyá levék és megnevekedém mindazok felett, a kik előttem voltak Jeruzsálemben… És tekinték minden dolgaimra, melyeket cselekedtek vala az én kezeim, és az én munkámra, mit fáradsággal végeztem vala; és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (Préd 2, 8-12)

„A ki szereti a pénzt, nem telik be pénzzel, és a ki szereti a sokaságot (vagyont Új ford.) nem telik be jövedelemmel (soha nem elégedett a jövedelmével). Ez is hiábavalóság. Mikor megszaporodik a jószág, megszaporodnak annak megemésztői (fogyasztói Új ford.) is; mi haszna van azért benne urának, hanem hogy csak reá néz szemeivel… a gazdagnak… bővölködése nem hagyja őt aludni… Ugyanis az a gazdagság elvész valami szerencsétlen eset miatt, és… A mint kijött az ő anyjának méhéből, mezítelen megy ismét el, a mint jött vala… semmit nem vesz el munkájáért, a mit kezében elvinne… a szélnek munkálkodott?” (Préd 5, 9-16)

A Prédikátor szerint a meggazdagodásért, a gazdagságért, a pénzért folytatott megfeszített, és egy életen át végzett munka, még ha úgy tűnik is, hogy látszata van, eredményes és sikeres volt is, összességében mégiscsak „… hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!”

Érdekes megfigyelni majd, hogy a Károly fordítás – ellentétben az új fordítással – sehol nem alkalmazza a „hasztalan erőlködés” kifejezést. Sem önállóan, sem a „hiábavalóság” után. Helyette mindenkor ezek egyikével adja vissza a „hasztalan erőlködés” értelmét: „a lélek gyötrelme”, „a léleknek a gyötrelme”, „lelki gyötrelem”, „az elmének a gyötrelme”, „a lélek fájdalma”. Elfogadhatónak tartjuk valamennyit, hiszen mi magunk is úgy érezzük, hogy amennyiben valaki fölöslegesen, a legkisebb sikerélmény nélkül, csupán haszontalanul gyötri magát, minden eredmény nélkül ténykedik, az bizony egy idő után lelki traumát, lelki fájdalmat, lelki gyötrelmet okoz neki.

Az élvezetek területén

„Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót! De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam… Szerzék magamnak éneklő férfiakat és éneklő asszonyokat, és az emberek fiainak gyönyörűségit, asszonyt és asszonyokat… Valamit kivánnak vala az én szemeim: meg nem fogtam (meg nem tagadtam Új ford.) azoktól, meg sem tartóztattam az én szívemet semmi vígasságtól… és ímé, az mind hiábavalóság és a léleknek gyötrelme, és nincsen annak semmi haszna a nap alatt!” (Préd 2, 1-3 Új ford. és 9-12)

A fáradozás területén

„Felette nagy dolgokat cselekedtem; építék magamnak házakat; ülteték magamnak szőlőket. Csinálék magamnak kerteket és ékességre való kerteket, és ülteték beléjök mindenféle gyümölcstermő fákat. Csinálék magamnak víztartó tavakat, hogy azokból öntözzem a fáknak sarjadó erdejét… minden munkámat… el kell hagynom… oly embernek, a ki én utánam lesz. És ki tudja, ha bölcs lesz-é vagy bolond? és mégis uralkodik minden munkámon, a mit cselekedtem és bölcsen szerzettem a nap alatt… Mert van oly ember, a kinek munkája elvégeztetett bölcseséggel, tudománynyal és jó kimenetellel; és oly embernek adja azt örökségül, a ki abban semmit sem munkálkodott… Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, melylyel ő munkálódott a nap alatt? …Ez is hiábavalóság és az elmének gyötrelme!” (Préd 2, 5-7, 19-20, 22-23, 27)

A legjobb dolognak azt tartotta a Prédikátor, ha az ember nem fáradozik különösebben, csak eszik, iszik, és jól él (Préd 2, 24), nem gyűjt, nem halmoz fel, nem törekszik meggazdagodásra. Minden utóbbi csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés, hiszen előbb-utóbb úgyis itt kell hagynia mindenét, aki pedig elörökli fáradozással szerzett javait, ki tudja milyen ember lesz, és hogyan bánik azzal. Ha pedig társtalanul él az ember és utód nélkül, akkor méginkább fölöslegesen fáradozik és gyűjt, vagy törekszik meggazdagodásra. Csak annyit fáradozzon, amennyiből jól meg tud élni, részéről minden további hiábavalóság és hasztalan erőlködés (Préd 4, 7-9).

Azt is megfigyelte a Prédikátor, hogy minden fáradozást és sikeres munkát az emberek kölcsönös irigysége kísér. Az emberek fölöttébb irigykednek egymásra, különösen a szerzett javakra. De ugyan mire mennek ezzel is? Az irigykedés szintén csak egy hiábavalóság és hasztalan erőlködés (Préd 4, 4).

Az igazságszolgáltatás és az igazság területén

„… figyelmemet azokra a tettekre irányítva, amelyeket olyankor követnek el a nap alatt, amikor egyik ember a másik rovására hatalmaskodik… láttam, hogy a bűnösöknek temetést rendeztek, amikor meghaltak de eltávolították a szent helyről azokat, akik becsületesen éltek, és elfelejtették őket a városban. Ez is hiábavalóság! Mivel nem ítélkeznek hamarosan a gonosz tettek fölött, azért van tele az embereknek a szíve gonosz törekvésekkel, úgyhogy a vétkes százszor is követhet el gonosztettet hosszú időn át… Van ilyen hiábavalóság is, ami a földön történik: Vannak igazak, akikkel úgy bánnak, mint a bűnösökkel és vannak bűnösök, akikkel meg úgy bánnak, mint az igazakkal. Azt mondom, hogy ez is hiábavalóság.” (Préd 8, 9-12, 14)

„Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek.” (Préd 9, 11 Új ford.)

A beszéd, az ismeret és a bölcsesség területén

„Ne beszélj elhamarkodottan… kevés beszédű légy! Mert ahogyan a sok munka álommal jár, úgy a sok beszéd ostoba fecsegéssel… Bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság…” (Préd 5, 2-3 és 7 Új ford.)

„Mert van sok beszéd, a mely a hiábavalóságot szaporítja; és mi haszna van az embernek abban? Mert kicsoda tudhatja, mi legyen az embernek jó e világon, az ő hiábavaló élete napjainak száma szerint, a melyeket mintegy árnyékot tölt el? Kicsoda az, a ki megmondhatná az embernek, mi következik ő utána a nap alatt?” (Préd 6, 11-12)

„Senki sem tudja, hogy mi fog történni, mert ki tudná megmondani neki: mi hogyan lesz? Az ember nem tudja hatalmában tartani a szelet, bezárni sem tudja a szelet, és senkinek sincs hatalma a halál napja fölött…” Préd 8, 7-8 Új ford.)

„A bölcsnek szemei vannak a fejében; a bolond pedig setétben jár; de… egy végök lesz mindezeknek… Mert nem lesz emlékezete sem a bölcsnek, sem a bolondnak mindörökké; mivelhogy a következendő időkben már mind elfelejtetnek: és miképen meghal a bölcs, azonképen meghal a bolond is… gonosznak látszék nékem a dolog, a mi történik a nap alatt; mert mindez hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme!” (Préd 2, 15, 17-18)

„… Mikor azt gondolám, hogy bölcs vagyok, én tőlem a bölcseség távol vala. Felette igen messze van, a mi van, és felette mélységes; kicsoda tudhatja meg azt? (Préd 7, 23-24) (…) Úgy láttam, hogy az ember nem képes kiismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amik a nap alatt történnek. Az ember ugyan fáradozik azon, hogy kikutassa, mégsem tudja kiismerni. Még ha azt mondja is a bölcs, hogy már tudja, akkor sem képes kiismerni.” (Préd 8, 17 Új ford.)

A Prédikátor nap alatti látása (végkövetkeztetése)

Arra a következtetésre jutott a Prédikátor, hogy az ember azt sem tudhatja a nap alatt, hogy szeretet, vagy gyűlölet vár-e rá: minden előtte van, minden érhet mindenkit. Ugyanaz történik a bölccsel, az oktalannal, az igazzal és a bűnössel, a jóval, a tisztával és a tisztátalannal, azzal, aki áldozik és azzal, aki nem áldozik, úgy járhat a jó, mint a vétkes. Rossz dolog, hogy mindannak, ami a nap alatt történik, ugyanaz a vége, ugyanaz ér utol mindenkit. Ráadásul az emberek szíve tele van gonoszsággal, és esztelenség van bennük, amíg csak élnek. Végül pedig válogatás nélkül valamennyien a halottak közé kerülnek. Ott már azután semmiről nem tudnak, semmiből nincs hasznuk, még az emléküket is elfelejtik előbb-utóbb. Szeretetük is, gyűlöletük is, igyekezetük is tovatűnik, és nincs részük soha többé semmiben sem, ami a nap alatt történik (Péld 9, 1- 6) Igen nagy hiábavalóság, az egész élet egy nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor – minden hiábavalóság, hasztalan erőlködés, a léleknek gyötrelme és fájdalma! Minden hiábavalóság!

„Rájöttem tehát, hogy az a jó és szép, ha az ember eszik, iszik, és élvezi a jót minden fáradozása nyomán, amivel fárad a nap alatt egész életén keresztül…” (Péld 5, 18 Új ford.)

„Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat… Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján… mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!” (Préd 9, 7 és 9-10)

Kedves Testvérünk! Színészek mesélték, hogy élő fellépéssel rendszeresen játszottak egy olyan színdarabot, még a „kőkemény” Rákosi rendszerben, amelynek már maga a színrevitele is rendkívül nagy kockázatot jelentett. Ha a darabot valami ok miatt nem tudják végigjátszani, akár még a jegyszedő is öt évet kaphatott volna, nemhogy a rendező, vagy a színészek! Ők valamennyien életük végéig törhették volna a követ Recsken, a kőbányában. A végén mégis felhangzott minden esetben a vastaps, és ünnepelte őket a közönség, még a közéjük titokban beültetett elhárítós politikai tisztek is. Hogyan volt ez lehetséges? Úgy, hogy a fennálló rendszert három felvonáson át szidalmazó szereplőről a színdarab végső felvonásában kiderült, hogy áruló, és ebben az utolsó felvonásban keményen megbélyegzik, kiközösítik és letartóztatják. Így írta meg a szerző, ez lett a happy end. Úgy kell neki. Vesszen az áruló! Vastaps. Azt mesélték a színészek, hogy három felvonáson át azon izgultak nehogy áramszünet, vagy bármi más akadály miatt félbe kelljen szakítani az előadást, mert akkor soha nem derül ki a végső mondanivaló, és valóban „becsukhatják” őket.

A Prédikátor könyve annyiban hasonlít a színészek által elmeséltekhez, hogy aki csak félig olvassa el ezt a könyvet, vagy valahol a vége előtt abbahagyja, az soha nem érti meg „bölcs” Salamon, Szentlélek ihlette valódi mondanivalóját, és megannyi téves következtetésre jut. Az ilyen olvasó könnyen elhiszi, hogy az ember tevékenységének minden mozzanata valóban csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés, azaz igazat ad a Prédikátornak mindabban, amit könyvének „első három felvonásában” írt. Pedig ha tovább is elolvasná…

A Prédikátor, könyvének végéhez közeledve – anélkül, hogy bármit is visszavonna a korábban írottakból – egy igencsak határozott tanítást adott a minden ember számára kikerülhetetlen Istenhitről, Istenfélelemről, Isten mindenhatóságának, mindenek felettiségének „kötelező” elismeréséről. És nem a földi élet végén, amikor valóban lezárul az ember életének egy korszaka, hanem már kora ifjúságától kezdődően. Hogyan is írta a Prédikátor könyvének utolsó részében?

„És emlékezzél meg a te Teremtődről (Gondolj Teremtődre Új ford.) a te ifjúságodnak idejében, míg a veszedelemnek napjai el nem jőnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!” (Préd 12, 3)

Hát nem élhet még egy fiatal sem örvendezve, jókedvűen, szíve vágya szerint? Állandóan csak komoly dolgokon kell elmélkednie, állandóan csak Istennel, és a majdani saját elmúlásával, halálával kell foglalkoznia? Szó sincs erről! Figyelj a Prédikátor bölcs szavaira!

„Örvendezz a te ifjuságodban, és vídámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság (mert az ifjúkor és a fiatalság múlandó Új ford.)” (Préd 12, 1)

Teremtő Istened csak annyit akar, hogy már ifjúságod idején is élj józanul („normálisan”), igyekezzél harag nélkül, gonoszság nélkül úgy élni – esetenként arra is gondolva –, hogy egyszer majd számot kell adnod a teljes életedről. Ezért írta, hogy „És emlékezzél meg a te Teremtődről (Gondolj Teremtődre Új ford.) a te ifjúságodnak idejében…” Mielőtt nem késő, mielőtt a sok látott és átélt, megtapasztalt gonoszság és bűn miatt meg nem keményedik végképp a szíved! Mert a por (a test) valóban visszatér a földbe, és olyanná lesz, amilyen volt, de – és itt jön a Prédikátor egyik hatalmas kijelentése! – a lélek visszatér Istenhez, aki adta. (Préd 12, 7) És ha a „nap (Nap) alatt”, csupán földi ésszel, megnyitott értelem nélkül úgy tűnt is, hogy a halállal mindennek vége, hogy az ember sorsának befejezése olyan, mint az oktalan állaté, akkor tudd meg, hogy ez nem így van.

„Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.” (Préd 12, 13-14 Új ford.)

Az újszövetségben „a végső tanulság”-ot csak egyféleképpen lehet értelmezni: Mindenkinek újonnan kell születnie (Jn 3, 3)! Mindenkinek eleget kell tennie Isten szent akaratának, meg kell térnie, és a bűnei bocsánatára – víz alá merítkezéssel – meg kell keresztelkednie, méghozzá az Úr Jézus Krisztus nevére, Akitől megkapjuk a megígért Szent Lelket, az Igazság Lelkét. E Lélekkel közösségben élve élhetünk csak Istennek tetsző, értelmes életet. És e Lélek segítségével érthetjük csak meg ezt a most tanulmányozott könyvet is.

A Prédikátor igyekezete végig arra vonatkozott (ha minden részletével nem is foglalkoztunk), hogy kikutassa, megtalálja, hol, vagy miben találhatja meg az ember az igazi megbékélést. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy ez az igazi megbékélés csakis Istenben lehetséges. Ha az ember élete során erre a megbékélésre nem talál rá, akkor, ha hamarább nem is, de az utolsó napjaiban döbbenten tapasztalja (még a lelke is belefájdul), hogy minden, amit addig tett („a nap alatt”) valóban csak haszontalanság és hiábavalóság volt, hasztalan erőlködés.

Ez a Szent Lélek ihlette könyv szinte a befejező rész kivételével mindvégig – amellett, hogy számtalan jó meglátást is közread – egy kifejezetten provokatív könyv, beleértve a szerkezeti felépítését is. Mindenképpen egy kihívó, ingerlő, majd hogy nem beugrató, több helyen túlzó, egyes gondolatokat jelentőségüktől eltérően aránytalanul kihangsúlyozó és felnagyító, tagadhatatlanul Salamon bölcsességéhez méltó remek tanítás. El tudtad talán hinni, hogy Isten az embert hiábavalóságra, tékozló életre teremtette, hasztalan erőlködésre? Hogy az legyen az egyik legnagyobb gondja, ki örökli a vagyonát, vagy félredobva azt, hogy értelmes, alkotni képes, érző társas lény, bezárkózva csak önmagával foglalkozzon, egyék-igyék, azután végleg megsemmisüljön? Salamon mindvégig arra törekedett, hogy éberen tartson, hogy gondolkoztasson, hogy elvezethessen arra az igazságra, amelyet ő már az első leírt mondattól jól ismert. Mi pedig most egy Igével zárjuk:

„… szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1 Kor 15, 58 Új ford.)