Kedves Testvérünk!

Ezékiel próféta könyvéből szeretnénk most idézni. Könyvének utolsó oldalain írtak közül azt a részt elevenítenénk fel, amikor a próféta a Szentlélek vezetésével az Úr Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetele utáni új Izráel területi határait, és az új ország Izráel törzsei (nemzetségei) közötti igazságos felosztását tárja elénk. Tudnunk kell, hogy az új Izráel gyakorlatilag a mai Izráel területén helyezkedik majd el, csak – mint a háborúból győztesen kikerülő ország az ellenségeitől elfoglalt területekkel megnövekedve – észak, dél és kelet felé lényegesen kiterjedtebb lesz. Végülis Izráel ekkor jut hozzá az ősatyáknak Isten által több ezer évvel korábban megígért területekhez. Jeruzsálem a helyén marad, és ez a város lesz továbbra is az ország fővárosa. Az Ezeréves Birodalom idején itt áll majd – egy különlegesen szent területen – az az új templom is, amelyet mindvégig az Úr dicsősége tölt be (Ez 44, 4), ahol színről-színre találkozhat és étkezhet Izráel mindenkori fejedelme az Úr Jézus Krisztussal, Isten Fiával, a Királyoknak Királyával és az Uraknak Urával (Ez 44, 3).

„És monda az Úr Isten: Ez a határ, a mely szerint örökségül osszátok el magatok közt a földet Izráel tizenkét törzse szerint… És vegyétek azt örökségül mindnyájan egyenlően, mivelhogy fölemeltem kezemet, hogy atyáitoknak adom azt, tehát essék néktek az a föld örökségül. És ez legyen a föld határa: észak felé a nagy-tengertől, Hetlónon át Sedádnak menve… ez az északi oldal. És a keleti oldalon… És a déli oldalon dél felé: Támártól a versengések vizéig Kádesben, azután… És a nyugoti oldal: a nagy-tenger… És oszszátok el ezt a földet magatok közt Izráel nemzetségei szerint. És legyen, hogy sorsvetéssel oszszátok el azt magatok közt és a jövevények közt… És úgy legyen, hogy a mely nemzetséggel lakozik a jövevény, ott adjátok ki az ő örökségét. Ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 47, 13-15, 17-23)

Tovább olvasva Ezékiel próféta könyvét, abban részletes leírást kapunk arról, hogy az egyes törzsek, az országon belül mely területeket birtokolhatják majd. Az északi határon a Földközi-(nagy-) tengertől a keleti határig Dán törzse kap területet, tőle délre ugyanígy a tengertől a keleti határig Áser törzse, tőle délre ugyancsak a tengertől a keleti határig Naftáli törzse… és így tovább. Végül az ország legdélebbi része Gádnak jut, természetesen e törzs területe is a tengertől egészen az ország keleti határáig húzódik. Látható, hogy az ország felosztása sávosan történik, egyenlő széles sávok jutnak minden törzsnek. Területeik mégsem egyenlőek, mivel az ország kelet-nyugati irányban nem azonos szélességű mindvégig. Miután az egyes törzsek létszáma (népessége) sem azonos, így lehetőség adódott arra, hogy a nagyobb létszámú törzs a nagyobb, míg a kisebb létszámú a kisebb területet kapja annak érdekében, hogy a felosztás mindenképpen igazságos legyen. Nem részleteztük, de megemlítjük, hogy Júda törzse mellett helyezkedik el (üdvtörténeti jelentőségére is tekintettel) az a – már említett – különlegesen szent terület, ahol gyakran tartózkodik majd az Úr Jézus Krisztus, mint az Ezeréves Birodalom legfőbb uralkodója, Messiás Királya.

Ezékiel próféta tehát leírta, mintegy térképen megadta az új ország határait, és egyben rögzítette, ellentmondást nem tűrően kijelölte, kész tényként adta elénk az ország felosztását. Miért fogalmaztuk meg ezt ilyen különleges hangsúllyal? Nem tudjuk, megfigyelted-e, hogy ez a fölöttébb igazságos országfelosztás hogyan történik majd? Hogyan kell történnie? „És legyen, hogy sorsvetéssel oszszátok el azt magatok közt és a jövevények közt…”, tehát Ezékiel a felosztást, – megdöbbentő módon – már a sorsvetés végeredményeként adta meg könyvében. Ez azt jelenti, hogy előre tudja, előre tudta, hogy amikor sorsvetéssel „kisorsolják” az egyes törzsek területét, akkor az úgy lesz, és olyan igazságos lesz, ahogyan az a könyvében már előre ki lett jelentve, több mint két és félezer évvel ezelőtt. Hogyan lehetséges ez, hogy még ki sincs sorsolva, és már megvan a végeredmény?

Ne feledkezzünk meg arról, hogy Ezékiel Isten embere, próféta volt. Mi is azt írtuk, hogy a„Szentlélek vezetésével” írt, annak a Szentléleknek a vezetésével, aki az eljövendő dolgokat is kijelenti (Jn 16, 13). Tehát semmi kétségünk nem lehet afelől, hogy minden úgy lesz, ahogy az a mennyben már a korábbiakban meghatározásra került, vagyis ahogy a próféta lejegyezte. Isten még a sorsvetés felett is Isten, még a sorsvetés felett is Úr. A felosztásról szóló téma e szavakkal zárul Ezékiel próféta könyvében:

„Ez a föld, melyet sorsvetéssel örökségül eloszszatok Izráel nemzetségei közt, és ezek azoknak részei, ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 48, 29)

Aki figyelmesen olvasta a Biblia előző könyveit is, emlékezhet reá, hogy Izráel törzsei között már nem ez az első sorsvetéssel történő földosztás.

„És parancsot ada Mózes Izráel fiainak, mondván: Ez az a föld, a melyet sors által vesztek birtokotokba (Ezt a földet osszátok fel sorsvetéssel… Új ford.), a mely felől parancsot ada az Úr, hogy adjam azt kilencz törzsnek, és fél törzsnek… Két törzs és egy fél törzs megkapta az ő örökségét a Jordánon túl, Jérikhó ellenében napkelet felől. Szóla azután az Úr Mózesnek, mondván: Ezek azoknak a férfiaknak nevei, a kik örökségül fogják néktek elosztani azt a földet: Eleázár, a pap, és Józsué, a Nún fia. És törzsenként egy-egy fejedelmet vegyetek mellétek a földnek örökségül való elosztására.” (4. Móz 34, 13, 15-18)

Így emlékezik meg erről az eseményről Ászáf az egyik tanító költeményében:

„És kiűzé előlük a pogányokat, és elosztá nékik az örökséget sorsvetéssel; és letelepíté azok sátoraiban az Izráel törzseit.” (78. Zs 55)

Pál apostol egy szombati zsinagógai összejövetelen a pizidiai Antiókiában így beszélt erről:

„Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta a mi atyáinkat, és e népet fölemelte, mikor Égyiptomnak földében jövevények valának, és onnét kihozá őket hatalmas karja által… És minekutána eltörölt hét népet a Kanaán földén, azoknak földöket sorsvetés által elosztá nékik.” (Apcsel 13, 17, 19)

Hasonló módon sorsoltatta ki Isten a megöregedett Józsuével Izráel fiainak azokat a földeket is, amelyeket még a bevonulás (honfoglalás) óta nem sikerült elfoglalniuk az őslakosságtól. Az Úr így biztatta Józsuét:

„… magam űzöm ki őket Izráel fiai elől, csak sorsold ki Izráelnek örökségül, a mint megparancsoltam néked.” (Józs 13, 6)

Számos egyéb helyen is találkozhatunk a Bibliában a sorsvetéssel, sorsolással. Ezt a módszert – Isten jóváhagyásával, vagy amint az utóbbi Igében megtapasztalhattuk, esetenként kifejezetten az Ő parancsára – gyakran alkalmazták Izráelben, és nem kizárólag földterületek felosztására, hanem más olyan esetekre is, amikor egyéb módon nem tudtak Izráel fiai egymás között igazságot tenni, vagy dönteni, vagy egyszerűen azt látták jónak, ha bizonyos dolgokban a döntést Istenüknek engedik át.

A Krónikák első könyvében Dávid király időskori utolsó intézkedései között olvashatunk arról, hogy az élettel betelve fiát, Salamont tette Izráel királyává. Fiára bízta a jeruzsálemi templom felépítését is, viszont még életében gondoskodni kívánt arról, hogy a leendő templomban majd minden szépen és rendben, a helyhez méltóan történjen. Ennek érdekében meghatározta, hogy milyen létszámú legyen a kapuőrség, Áron leszármazottai közül kik és milyen mértékben, milyen sorrendben vegyenek részt a papi szolgálatban, előre beosztotta az Úr Háza körüli szolgálatokra a lévitákat, a dicsőítésre az énekeseket, a kincstár őrizőit… és így tovább. A döntések lényegében arról szóltak, hogy az egyes templomi tevékenységeket Izráel fiai közül melyik törzs (nemzetség), és azon belül melyik család, egymást követően milyen sorrendben végezze majd. A döntéseket mindenkor sorsvetéssel, sorsolással hozták meg Dávid király és főbb emberei jelenlétében (1 Krón 24, 7 és 25, 8-31 és 26, 13-14).

A babiloni fogságból visszatértek még azt is sorsvetéssel határozták meg, hogy az újjáépített jeruzsálemi templom égőáldozati oltárához mikor és melyik család, milyen mértékben köteles a tűzifát biztosítani (Neh 10, 34), illetve mely családok költözzenek fel a távolabbi vidékekről az időközben megfogyatkozott létszámú Jeruzsálembe (Neh 11, 1).

A sorsolásokat a papok végezték, lehetőség szerint a mindenkori főpap. A jelentősebb ügyekben megtartott sorsolásokat az Izráel fiai közül legmagasabb tisztséget betöltő vezető és az egyes nemzetségek vezetői vagy vénei jelenlétében folytatták le. Maga a sorsolás általában az Urimmal és Tummimmal (Thummimmal) történt. Az Urimról és Tummimról Mózes második könyvében olvashatunk először, amikor Mózes rendelkezéseket kapott a Sínai hegyen Istentől, többek között Izráel főpapjának öltözékére vonatkozóan is.

„És viselje Áron (Izráel első főpapja) az Izráel fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, a mikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőűl az Úr előtt szüntelen. Azután tedd az ítéletnek hósenébe az Urimot és Thummimot, hogy legyenek azok az Áron szíve felett, a mikor bemegy az Úr eleibe, és hordozza Áron az Izráel fiainak ítéletét az ő szívén az Úr színe előtt szüntelen.” (2. Móz 28, 29-30)

Mózes mindent úgy cselekedett, ahogyan az Úr megparancsolta neki.

„És reá adá Áronra a köntöst, és felövezé őt az övvel, és reáveté a palástot, az efódot is reáadá… És feltevé arra a hósent, és betevé a hósenbe az Urimot és a Thummimot.” (3. Móz 8, 7-8)

El kell ismernünk, hogy a Bibliából mindössze ennyit tudunk a sorsvetés eszközeiről. Amíg a hósen kialakításának részleteit részletesen ismerteti a Biblia (2. Móz 15-28), addig az ebben tárolt Urimról és Tummimról nincs egyéb információnk. (Mózes mégis könnyedén el tudta készíttetni ezeket, mivel betekintést kapott a mennybe, és ott módjában állt látni ezek eredetijét.) Hogy mégis fogalmunk legyen a sorsvetés eszközeiről (de ez részünkről is csupán találgatás!), lehetett az például két azonos méretű golyó, esetleg azonos méretűre és díszítéssel faragott fadarab, amelyek mindössze a színükben tértek el egymástól. Így amikor Áron főpap vagy későbbi utóda a hósenbe helyezett Urim és Tummim közül – az ő határozott tudta nélkül – előhúzta azok egyikét, máris megszületett a döntés. (Talán hasonlóan a napjainkban is közismert „fej vagy írás” sorsoláshoz.)

Az Urimmal és Tummimmal történő sorsolásnál a lényeg egyébként sem az eszközök kiviteli alakja volt, hanem az, hogy a sorsolást Isten embere végezte Isten előtt, a sorsolás útján történő döntéshozatalhoz minden esetben hittel kérve Isten vezetését, áldását és személyes jelenlétét. A (fő-)pap mellett mindvégig jelenlévő tanúk ugyanezzel a lelkülettel, kéréssel és hittel álltak Istenük elé. Szerepük nem annyira a sorsolás rendben történő lebonyolításának hitelesítése volt, hanem sokkal inkább annak kifejezése, hogy a sorsolással önmaguk is egyetértenek, alázattal kérik és elfogadják, hogy helyettük – bízva Isten gondoskodó szeretetében és jóságában, bölcs előrelátásában –, Isten döntsön, egyben személyes jelenlétükkel Isten felé a saját hitük mellett kifejezésre juttatták mindazok hitét is, akiknek a képviseletében részt vettek a sorsoláson. Hogyan olvastuk az előzőekben Mózes negyedik könyve 34. részében a Szent Földre való bevonulás idején Isten utasítását? (Isten jelölte ki a sorsolást végzőt, illetve a sorsoláson résztvevőket is.) „Ezek azoknak a férfiaknak nevei, a kik örökségül fogják néktek elosztani azt a földet: Eleázár, a pap, és Józsué, a Nún fia. És törzsenként egy-egy fejedelmet vegyetek mellétek…” Eleázár, Áron harmadik fia volt, egyben Áron utóda a főpapi tisztségben, Józsué pedig a nép vezetője, Mózes utóda volt.

Az Urimmal és Tummimmal történő döntésről olvashatunk még Mózes negyedik könyvében is, ahol leírja a Biblia, hogy ezekkel kell majd Józsuének mindenkor döntést kérnie az Úrtól arra vonatkozóan, hogy ellenségeivel szemben harcba induljon-e népével avagy sem, illetve arra vonatkozóan is, hogy mikor térjen haza a harcokból (4. Móz 27, 21). Ezsdrás könyvében is megtalálható az ezekkel az eszközökkel történő sorsvetés (Ezsd 2, 63), de található reá példa Nehémiás könyvében is (Neh 7, 65).

Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy bizonyos dolgok kimenetelével kapcsolatban nem csak a zsidó nép, hanem a környezetükben élő kortárs pogány népek is (ha nem is Urimmal és Tummimmal, de) alkalmazták a sorsvetést, mint döntési módszert. Ahasvéros perzsa király uralkodásának idejében a zsidógyűlölő Hámán előtt sorsvetéssel döntötték el a birodalom területén élő zsidó kisebbség kiírtását (Eszt 3, 7), de más esetben más népek is hoztak így kegyetlen döntéseket az idők folyamán a zsidó néppel szemben (Jóel 3, 3). Sorsvetéssel választották ki egy pusztító viharba került hajó egyik utasát is, Jónást (Jón 1, 7), és visszaemlékezhetünk arra, hogy a római katonák egyike sorsvetéssel jutott hozzá a kereszten szenvedő Jézus Krisztus köntöséhez is (Mt 27, 35).

Ha csupán ezt a néhány, hitetlenek által sorsvetéssel hozott döntést is tekintjük belátható, hogy ezek a sorsvetések alapjaiban eltértek az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene által szeretett népének adományozott sorsvetéstől. Isten, a sorsvetéssel egy olyan további lehetőséget adott népe számára, amellyel népe visszatérően, újra és újra kimutathatta Őhozzá való ragaszkodását, hűségét, bizalmát. A nép ezúton is megérezhette szerető gondoskodását, közelségét. Tudatosulhatott benne, hogy Istenére mindenkor számíthat, döntéseit a legegyszerűbb eszközökkel is tudomásukra tudja hozni, és döntései mindenkor helytállóak, megbízhatóak és követendők. Isten az Ő nevében, az Ő színe előtt történő hittel való sorsvetést mindenkor áldással jutalmazta, hiszen ezzel tudta viszonozni, honorálni népe Őiránta kimutatott alázatát, ragaszkodását, bizalmát. Miután a pogány népek sorsvetései minden esetben távol álltak és állnak a Teremtő Isten sorsvetéssel kapcsolatos elképzeléseitől, azok kimenetelét soha nem kíséri áldása. A múltban sem, a jelenben sem, és a jövőben sem.

Az Újszövetségben, azon belül „Az apostolok cselekedetei”-ről írt könyvben található néhány, témánkkal kapcsolatos döntést szeretnénk az alábbiakban bemutatni:

„Valának pedig Antiókhiában az ott levő gyülekezetben némely próféták és tanítók… Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és bőjtölének, monda a Szent Lélek: Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam. Akkor, miután bőjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket. Ők annakokáért, miután kibocsáttattak a Szent Lélektől, lemenének Szeleucziába; és…” (Apcsel 13, 1-4)

„Akkor tetszék az apostoloknak és a véneknek az egész gyülekezettel egybe, hogy férfiakat válaszszanak ki magok közül és elküldjék Antiókhiába Pállal és Barnabással, Júdást… és Silást, kik az atyafiak között főemberek valának.” (Apcsel 15, 22)

„Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, a kik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt… azok közül egy (az áruló Júdás helyett) az ő feltámadásának bizonysága legyen… Állatának azért elő kettőt, Józsefet… és Mátyást. És imádkozván, mondának: Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül egyiket, a kit kiválasztottál… Sorsot vetének azért reájok, és esék a sors Mátyásra, és a tizenegy apostol közé számláltaték.” (Apcsel 1, 21-24, 26)

Az első döntés esetében az Úr Jézus Krisztus antiókiai tanítványai határozott vezetést kaptak a Szentlélektől, aki eleve Barnabást és Saulust (Pál apostolt) jelölte ki egy adott munkára, azaz döntött a tanítványok helyett. Ezt úgy érthetjük meg, hogy e két személy neve olyan fékezhetetlen elementális (nagy) erővel tolult a tanítványok elméjébe, hogy minden kétséget kizárólag mondhatták, hogy Barnabást és Saulust a Szentlélek ajánlotta, illetve választotta ki – helyettük. A második esetben teljesen egyértelmű volt, hogy kiket küld ki az apostoli gyűlés a pogányokból lett keresztyének közé, hiszen csak a témában elfogulatlan, ismert és elismert főembereket küldhettek ki. Döntésüket tapasztalataik, józanságuk, bölcsességük alapján hozták meg. Az eddigi két eset egyikében sem vetődhetett fel, hogy sorsvetéssel döntsenek a dolgokról. A harmadikként írott Igeszakaszból viszont kitűnik a tizenegy apostol tanácstalansága és magárahagyottsága, hiszen az olvasottak szerint sem az Úr Jézus Krisztustól, sem a Szentlélektől nem kaptak közvetlen segítséget, egyértelmű vezetést. Emberismeretük és bölcsességük csak arra volt elegendő, hogy Józsefet és Mátyást jelöljék tizenkettedik apostolnak, de közülük már nem tudtak dönteni. „És imádkozván, mondának: Te, Uram, ki mindeneknek szívét ismered, mutasd meg a kettő közül egyiket, a kit kiválasztottál… Sorsot vetének azért reájok…”

Szeretett Testvérünk! Számtalan esetben előfordul, hogy egy-egy meghatározó döntésünkhöz vagy a bölcsességünk kevés, vagy nem rendelkezünk elég információval, esetleg nem látjuk előre a következményeket és ezért elbátortalanodunk. Van úgy, hogy hiába imádkozunk kitartóan és alázatosan, mintha nem kapnánk választ, nem erősödik, nem érlelődik meg bennünk a megfelelő döntés. Így voltunk ezzel mi magunk is, amikor a városunkban működő hat általános iskola közül azt az egyet kellett kiválasztanunk, ahová majd az óvoda után beíratjuk kisfiunkat. (A „négyes”-be biztosan nem, arról sok rosszat hallottunk.) Eljutottunk arra a pontra, hogy egy hatoldalú dobókockával a kezünkben az Úr jézus Krisztust kértük fel a döntésre. Az elgurított dobókocka úgy állt meg, hogy a „négyes” szám került felülre. Oda írattuk be… Ennek már csaknem másfél évtizede, és azóta is áldjuk az Úr Jézus Krisztus döntését, mivel abban az iskolában egy életre szóló alapokat kapott kisfiunk, szinte kivétel nélkül minden tantárgyat megkedveltettek vele, végig kitűnő tanuló lehetett, máig szívesen gondol vissza az ott eltöltött évekre. Az akkori, hitből történő sorsvetés számunkra nagy áldást hozott. Pedig – miként az apostolok – mi sem Urimmal és Tummimmal döntöttünk.