Kedves Testvérünk!

Hányszor hallottad már, egy kórházi ágy mellett elhaladva, vagy egy kórház kertjében, hogy a beteg így sóhajtozik: Jaj, Istenem, jaj Istenem, most segíts! Esetleg így: Szüzanyám, segíts, Mária oltalmazz engem! És gyakran hallhatók ezek a fohászkodások is: Jézusom, Jézuskám segíts, kis Jézus, légy most velem! Imák ezek? Imádkozunk ilyenkor? Meghallgatja ezeket valaki? Így „kell” imádkozni?

Az ember társadalmilag, gazdaságilag és biológiailag is rendkívül sebezhető. A társadalmi villongások, pártoskodások, forradalmak, polgárháborúk, külső háborúk, gazdasági válságok, pénzügyi ellehetetlenülések, mind-mind megnehezítik, esetenként kockáztatják puszta létét is. Nem is szóltunk akkor még a természeti csapásokról, tűzhányók, földrengések, cunamik, földcsuszamlások, folyóáradások, szárazságok, okozta nehézségekről, a balesetekről, betegségekről, járványokról.

Az ember, függetlenül attól, hogy mikor, vagy milyen kultúrkörben él, mivel a felsoroltakkal szemben védtelen, erőtlen, akár bevallja, akár nem, rá van utalva Istenre. Még akkor is rá van utalva, ha nem ismerte meg a Teremtő Istenét, a Mindenható Istent, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét. Az ilyen ember, az élet nehéz pillanataiban, különböző, általa kitalált, elkészített és megszemélyesített, élőként kezelt bálványistenekbe veti bizalmát. Elhiszi, hogy életét azok kísérik figyelemmel, azok tartják meg, és ínségben azokhoz lehet fordulni, kérésekkel, imákkal, áldozatokkal.

A keresztyén ember viszont tudja, hogy nem csupán egy kitalált istenre van szüksége, hanem az egyedüli, igaz Istenre. Hiszen a Teremtő Isten ajándékaként lép be az ember, a teremtett anyagi világba, s egyedül a Teremtő Istennek fontos ő annyira, hogy képes volt az életét is adni érte. Az előtt a Teremtő Isten előtt éli teljes földi pályafutását, Aki azt akarja, hogy még itt, a halál árnyékának völgyében is, boldog életet éljen. Találja meg élete célját és értelmét, ismerje meg Teremtőjét, Alkotóját, s kérje el és vegye el mindazokat az áldásokat, ajándékokat, amelyeket csak Teremtő Istene tud számára megadni. Senki más. Testi halála után is Alkotója előtt kell majd számot adnia földi életéről, Aki igazságos ítéletet mond felette, dönt további sorsa felől. Az ember tehát, ha akarja, ha nem, függ a Teremtő Istentől.

A keresztyén ember világosan látja ezt a függést, és ápolni, erősíteni is kívánja ezt a kapcsolatát, mivel felismerte, hogy a Teremtő Isten az ő személyes jóakarója, segítője. Ráadásul, szükség idején, még segítségül is hívhatja Istenét. Felismerte, hogy számára nem csupán jó, de egyenesen életszükséglet is a kapcsolat tartása, ápolása. Ha másra nem is tekintene, tudomásul kell vennie, hogy egy számára olyan ellenséges, Sátán által leuralt világban él, ahol sebezhető, és segítség nélkül csak vesztes lehet. Mivel tudja, hogy a megváltást, a szabadulást, a gonosszal szembeni védelmet, kizárólag Istenének köszönheti, ezért szívébe íródott az Isten dicsőítése, magasztalása, imádata, és az Iránta érzett hála. A földi-mennyei kapcsolatot imádsággal lehet kezdeményezni, ápolni és megerősíteni. Az ember imádsága tehát nem más, mint Istenének dicsőítése, magasztalása, imádata, az Iránta érzett hála kifejezése, egyben személyes kéréseinek elmondása, segítségért való könyörgés.

Egy olyan, filmbeli jelenetet szeretnénk emlékezetedbe idézni, amikor egy idegen ország követe érkezik egy hatalmas ország teljhatalmú uralkodója, mondjuk fáraója, császára, vagy királya elé, a trónterembe. A követ, az uralkodó előtt, hódolata jeléül a fejét is leszegve, a földre borul, majd egy idő után, tekintetét felemelve, dicsőíteni kezdi a királyt, méltatja annak felettébb nagy hatalmát és feledhetetlen tetteit. Szól saját népének, a nagy király iránt érzett őszinte megbecsüléséről, hódolatáról, majd előadja kérését, jövetele célját, saját királyának és népének azon kérését, hogy (például) védje meg őket, a hatalmas és fenséges király, a rájuk támadt ellenségtől. Ugye láttunk hasonló jeleneteket, ha máskor nem, hát gyermekkorunkban? És most gondolatban járuljunk mi magunk a nagy király elé, és vezessük elő, miért is jöttünk!

Kedves Testvérünk! A nagy király, minden királyok Királya és uraknak Ura, imáink esetén a Teremtő Isten, és mi vagyunk azok az elébe járuló teremtményei, akik védelemre, könyörületre, esetleg alamizsnára szorulnak. Úgy jöjjünk tehát elébe, hogy tisztában legyünk a köztünk fennálló különbséggel, tisztán lássuk kiszolgáltatott helyzetünket. Alázatban közelítsünk, tisztelettudóan, a helyzet komolyságának megfelelően, de nem aggódva, búskomoran, hiszen két dolog miatt máris öröm töltheti el a szívünket. Egyrészt, hogy közvetlenül járulhattunk Istenünk elé, bemehettünk a tróntermébe, bármikor kész bennünket fogadni, sőt már várta is, hogy jöjjünk. Másrészt már előre örvendezhetünk annak, hogy Ő nem csupán meghallgat minket, hanem biztosak lehetünk abban is, hogy nem hiába jöttünk, Ő teljesíti kérésünket. A 100. Zsoltár így szól erről:

„Szolgáljatok az Úrnak örvendezéssel, menjetek eléje vígazsággal… Menjetek be a z ő kapuin hálaadással, tornáczaiba dicséretekkel, adjatok hálákat néki, áldjátok az ő nevét! Mert jó az Úr, örökkévaló az ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az ő hűsége!” (100. Zsolt, 2-5)

Hogyan is kezdenénk ezek után imánkat, ha most Urunk elé, az Úr Jézus Krisztus elé járulnánk? Urunk, Jézus Krisztus! Dicsőség Neked! Magasztalunk Téged, mint Teremtő Istenünket, mint Alkotónkat, mint Isten Fiát, Akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Hódolunk Neked, mert te vagy a Szeretet Istene, te vagy a Békesség Istene, királyok királya, uraknak Ura. Te nem töröd el a megtört nádszálat, nem oltod ki a pislákoló mécsest, telve vagy kegyelemmel és irgalommal. Dicsőség Neked Megváltó Istenünk, aki azért jöttél el a földre, hogy nekünk éltünk legyen, hogy megszabadulhassunk a bűn fogságából, hogy lerombold az ördög munkáit. Hálát adunk Neked, hiszen… (Nehogy betanuld, ezért nem is folytatjuk tovább, csupán mintának szántuk.)

Az Istenhez szóló ima, soha nem betanult szövegek elmondása, azoknak odafigyelést sem igénylő elmormogása, folytonos ismételgetése. Az ima, saját gondolataink, szavaink Isten részére történő elmondása. Mondd el Neki, miért jöttél! Hangosan, vagy magadban. Ne szégyelld, ha nem tudod magad egy képzett szónokhoz hasonlóan kifejezni, Isten soha nem arra figyel, milyen szép szófordulatokkal, szóvirágokkal fejted ki gondolataidat. Tudja Ő, hogy mennyi talentumot kaptál, Töle. Olvastad a Bibliában, hogyan imádkozott a farizeus, és hogyan a vámszedő? (Luk, 18, 11-13) Szívesen veszi viszont a szívedből jövő dicsőítést, magasztalást. Nem hiúsága miatt, hanem azért, hogy hallja meg a szellemvilág, hogy vannak igaz imádói, akik nem Sátán módjára becsmérlik, vádolják, szidalmazzák, hanem ismerik valódi hatalmát, magasztalják tetteit, hálát adnak cselekedeteiért.

És mi alapján írtuk azt, hogy biztosak lehetünk abban, hogy megkapjuk Tőle a kért dolgot?

„És ez az a bizodalom, amelylyel ő hozzá vagyunk, hogy ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket. És ha tudjuk, hogy meghallgat bennünket, akármit kérünk, tudjuk, hogy megvannak a kéréseink, amelyeket kértünk ő tőle.” (1 Jn 5, 14-15)

Ne feledjük, mit olvastunk! Akkor talál meghallgatásra és teljesítésre kérésünk, ha az, megfelel Isten akaratának is. Tehát amit kérünk, hittel, bizalommal kérjük! (Jak 1, 6) Az ima meghallgatására más feltétel is van: imádkozáskor, a dicsőítés, magasztalás és hálaadás mellett nem lehet harag, gyűlölet mások iránt a szívünkben. Mielőtt valaki imádkozni kezd, meg kell bocsátania ellenségeinek. Nős férfiak imája csak akkor kerül meghallgatásra, ha „értelmes módon”, megértően laknak együtt feleségükkel, megfelelő tiszteletben tartva őket. (1 Pét 3, 7). Azt is kijelenti Isten Igéje, hogy imádkozni állhatatosan, kitartóan kell. (Kol 4, 2) Pál apostol hozzáfűzi: „Szüntelenül imádkozzatok.” (1 Thessz 5, 17)

Imáinkhoz hívjuk segítségül a Szentlelket! (Jud 20) „… az Isten lelke lakozik bennetek.” (1 Kor 3, 16) És ha valaki a Szentlélektől megkapta a különféle nyelveken való szólás kegyelmi ajándékát (1 Kor 12, 10), önmaga építésére, imádkozzon (Kor 13, 28) nyelveken is. Helyi gyülekezetben viszont csak akkor, ha van a jelenlévők között olyan, aki azt az ajándékot kapta, hogy megérti ezt (1Kor 12, 10) és a közösség épülésére, le tudja „fordítani”, a nyelveken szóló imáját.

„És amikor imádkozol, ne légy olyan mint a képmutatók, a kik a gyülekezetekben és az utczák szegeletein fenállva szeretnek imádkozni, hogy lássák őket az emberek… Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van, és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet neked nyilván. És mikor imádkoztok, ne legyetek sok beszédűek, mint a pogányok, a kik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hát ezekhez hasonlók, mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle.” (Mt 6, 5-8)

Mintha ellentmondást fedeznénk fel. A korábban írott Ige szerint, például nyelveken, (ha van magyarázó), a gyülekezetben, mások előtt is lehet imádkozni, most viszont egyértelműen azt olvassuk, hogy imádkozáskor be kell húzódni a belső szobába, azaz félre kell vonulni. Mi ezt úgy értelmezzük, hogy legszemélyesebb imáidat magányos csendességedben tárd Istened elé, míg a gyülekezetben azok kerüljenek sorra, amely a gyülekezet dolgaival foglalkoznak. Például kéred a gyülekezeted további épülését,

„… Az aratni való sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratásnak Urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába.” (Mt 9, 37-38)

vagy kérsz a gyülekezet számára, mondjuk, magyarázót, estleg gyógyítót, vagy kérsz több evangelizációs lehetőséget, kéred a gyülekezet megáldását,… A gyülekezetben, vagy a minden helyen való imádkozásról szól a következő Ige is:

„Akarom azért, hogy imádkozzanak a férfiak minden helyen, tiszta kezeket emelvén föl harag és versengés nélkül.” (1 Tim 2, 8)

Az asszonyok olyan összejöveteleken, ahol férfiak is vannak „legyen(ek) csendességben”, számukra nem csupán a tanítás (1 Tim 2, 12), de (nehogy még csak véletlenül is vezessék a férfiak gondolatait) a hangos imádkozás sincs megengedve. „A ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben…” (1 Kor 14, 34) Magukban viszont imádkozhatnak nyilvános helyen is, ilyenkor viszont kendővel, be kell fedniük a fejüket. Idézzük az ide vonatkozó Bibliai szakaszt: (Mi a témánk? Hogyan imádkozzunk?)

„Akarom pedig, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje a Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, a Krisztusnak feje pedig az Isten. Minden férfiú, aki befedett fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét. Minden asszony pedig, a ki befedetlen fővel imádkozik avagy prófétál, megcsúfolja az ő fejét… Mert a férfiúnak nem kell befednie az ő fejét, mivel ő az Istennek képe és dicsősége, de az asszony a férfiú dicsősége… Ezért kell az asszonynak hatalmi jelt viselni a fején…” (1 Kor 11, 3-8)

Imádkozáskor a külső testtartásnak (állva, ülve, térdelve, fekve…) nincs lényeges szerepe. És nincs lényeges szerepe annak sem, hogy reggel imádkozol, délben, vagy este, naponta egyszer, vagy többször, hiszen úgyis mindent felülmúl az az Ige, hogy „Szüntelenül imádkozzatok.” (1 Thessz 5, 17) Mi, megvalljuk, étkezés előtt nem imádkozunk. Ahol eddig jártunk, sok helyen tapasztaltuk, hogy étkezés előtt imádkoznak, de mesterkéltnek találtuk egy kicsit az egészet, különösképpen, ha minden étkezés előtt, sablonosan, különösebb odaadás nélkül, ugyanazt mondták. Lényegesnek találjuk viszont, hogy imádkozáskor az ember szíve legyen osztatlanul Istennél, gondolatait ne uralja más.

Most pedig szeretnénk lerombolni, az imádkozással kapcsolatos néhány rossz szokást, beidegződést, hamis tanítást. Ne menj úgynevezett „zarándokhelyekre” azért, hogy ott imádkozz, mert ott többen vannak esetleg, hátha Isten jobban „odafigyel”. Ezekhez a helyekhez mindig okkultizmus, babonaság kötődik, hamis bizonyságok, megtévesztő szellemek lengik be ezeket a helyeket, és az ártó démonok sokasága leselkedik itt a megtéveszthető lelkekre. Tartsd távol magad ezektől! Tartsd távol magadat a temetőktől is, ahol szintén sok a démon! Ezek bukott angyalok, akik szeretnének ismét testben megnyilvánulni. Magyarországon nagy halottkultusz van. Halottak napja idején milliók keresik fel a temetőket. Te ne menj ki, se akkor, se előtte, se utána! Gondold el, kinek viszel akkor virágot, koszorút, mécsest? Az elmállott csontoknak? A férgek-lakta tetemnek? (S az, vajon tud-e örülni ezeknek?) Ha emlékezni akarsz hozzátartozódra, ezt megteheted bármely napon, akár otthon is, vagy a buszon, minden ceremónia nélkül. Csak annyiszor menj tehát a temetőbe, amennyiszer feltétlenül szükséges, hogy esetenként rendbe tedd a sírt, mert lehetnek ezzel kapcsolatos közösségi igények, elvárások, hatósági szabályok, rendelkezések, előírások. Ha módodban áll, betonozással alakíts ki olyan környezetet ott, hogy az, később se igényeljen gondozást! Ne imádkozz a temetőben, különösen ne az elhunyt szerettedhez, ő, mint személy, úgy sincs ott, ne beszélj hozzá, ne érdeklődj, ne kérj tanácsot tőle, mert mindez utálatos Istened előtt!

Amikor bármely helyen imádkozol, ne használj segédeszközöket! Ilyen lehet, egy magad elé kirakott kereszt, egy imalánc, olvasó, esetleg valahonnan származó „szent” tárgy, „szent” (bűvös, vagy gyógyító) kő, „szent” kép, vagy „szentelt” víz. Nem pótolhatod ezekkel szíved őszinte megnyilvánulását, de azt ezek megerősíteni sem képesek, ráadásul ezek Isten szemében még pótlékoknak, bálványoknak is minősülnek. Imádkozáskor ne gyújts gyertyát, mécsest! Mit vársz ezektől? Talán a hangulaton akarsz srófolni? Ha nincs hangulatod, életed szerzője, megmentője, és mindvégig hűséges segítője elé járulnod, akkor ott és abban az időben, inkább ne imádkozz! Majd legközelebb.

Szeretett Testvérünk!

Adja meg neked Teremtő Istened, hogy mindenkor hűséges imádója légy, és töltse be minden szükségedet, a te igényed és az Ő akarata szerint!