Kedves Testvérünk!

Lukács evangéliumában találtunk egy olyan rövid leírást, amely amellett, hogy cselekményében, történésében fölöttébb magasztos, egyúttal – ha alaposabban belegondolunk az ott történt eseménybe – ugyancsak drámai is. Lássuk, miről szól ez a leírás!

„És lőn azokban a napokban, kiméne (Jézus) a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el. És mikor megvirrada, előszólítá az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, a kiket apostoloknak is neveze: Simont, a kit Péternek is neveze, és Andrást, annak testvérét, Jakabot és Jánost, Filepet és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát, és Simont, a ki Zelotesnek nevezteték, Júdást, a Jakab fiát és Iskariotes Júdást, a ki árulóvá is lőn.” (Luk 6, 12-16)

Jézus Krisztus az egész éjszakát imádkozással töltötte, majd virradatkor lejőve a völgybe, előszólította azokat az embereket, akik tanítványaiként követték Őt. Az évszakra tekintettel valószínűleg a szabad ég alatt töltötték ők is az éjszakát. Hányan lehettek vajon? Húszan, ötvenen, százan? Jézus köré sereglettek, várták, hogy miért ébresztette őket ilyen korán, mit akarhat mondani. Mivel bővebb leírás nem áll rendelkezésünkre, pusztán a képzeletünkre hagyatkozhatunk a részletek vonatkozásában. Talán elment előttük Jézus, sorra találkozott mindegyikükkel a tekintete, némelyiküknek a vállára tette a kezét, vagy megölelte és kimondta a nevét: Simon. Aztán tovább lépett. Még tovább. Újabb név: András. És ez mindvégig így történt, amíg ki nem választott tizenkettőt a tanítványok közül. Az is lehet, hogy gyorsabban történt minden. Elképzelhető, hogy amikor hívására előjöttek tanítványai, és várakozással telve elcsendesedtek, Jézus Krisztus egyszerűen felsorolt tizenkét nevet. Azoknak a személyeknek a nevét sorolta fel, akikről az Atyával történő, egész éjszakán át tartó imádkozás után döntött (vagy döntöttek együtt) végérvényesen.

Akár így volt, akár úgy, az Isten országa és személyesen az egyes tanítványok további élete vonatkozásában hatalmas dolog történt azon a hajnalon. Jézus Krisztus kiválasztotta a többiek közül azt a tizenkettőt, akiket azután apostolainak (követeinek, küldöttjeinek) nevezett, és különféle mennyei áldásokkal kent fel. János kivételével valamennyien az életükkel fizettek Jézus Krisztushoz fűződő kapcsolatukért, viszont együtt élhettek Isten Fiával, földi életének és küldetésének legszentebb időszakában. Személyesen hallgathatták tanításait, láthatták csodáit, tanúi lehettek üldöztetésének, az árulóvá lett Júdás kivételével pedig valamennyien tanúi lehettek feltámadásának, mennybemenetelének is. Ők kapták meg elsőkként visszavonhatatlanul az Isten Szentlelkét, ők alapíthatták meg az első keresztyén gyülekezetet, ők rendelkeztek a legfőbb tekintéllyel az első keresztyének tanítására és hitük szilárd megalapozására. Tisztségük és megbízatásuk soha nem szállt át másokra, tisztségük egyetlenszerű, megismételhetetlen volt. Közülük kerültek ki, akiknek az evangéliumait és leveleit máig olvassuk a Bibliában, és ők azok, akiknek neveit az eljövendő, mennyből alászálló új Jeruzsálem falait tartó alapköveken is olvashatjuk majd (Jel 21, 14).

Ha a tanítványok még nem is látták át, hogy milyen hatalmas és magasztos esemény részesei azon a hajnalon, képzeljük magunkat azok helyébe, akik előtt Jézus Krisztus úgy ment el, hogy az ő nevüket nem mondta ki, vagy a bejelentett névsorban az ő nevük nem szerepelt. Ha most mi állnánk ott, és nem bennünket választana, nem bennünket tartana legalkalmasabbnak, hogy az Ő közvetlen követei, képviselői legyünk, vajon hogyan élnénk ezt meg? Vajon szólnánk-e, hogy: Engem miért nem választottál ki? Én miért nem vagyok megfelelő? Én miért nem kellettem? Ők mennyivel különbek nálam?… Talán legyintenénk, vagy döbbenettel fogadnánk döntését, mondván: Te bizonyára jobban tudod… Esetleg, lelkünkben sírnánk, netán hangosan is kitörne belőlünk? Látod, emiatt írtuk már az első mondatban, hogy ez az esemény nem csak magasztos volt akkor és ott, hanem ugyancsak drámai is.

Ha Jézus Krisztus és a tanítványok viszonyát vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy értelmi képességben, bölcsességben, az Írások és az Isten ismeretében, a küldetéstudatban és nem utolsó sorban származás tekintetében Jézus Krisztus messze felette állt tanítványainak. Miután szükségét látta egy idő után annak, hogy legyen egy olyan szűkebb tanítványi köre, amellyel a továbbiakban minden Isten országával és saját küldetésével kapcsolatos ismeretet részletesen és bizalmasan megoszthat, úgy döntött, hogy a tágabb tanítványi köréből, erre a célra kiválaszt magának tizenkét tanítványt. Megtehette ezt? Ugye, jogunk sincs megkérdőjelezni. Ez a kiválasztás, ha bizonyos szempontból, különösen a tanítványok szempontjából nagy jelentőségű is volt, mégis lényegesen kisebb horderejű volt azokhoz képest, amilyenekről a továbbiakban szó lesz.

Isten ugyanígy hozott és hoz napjainkban is döntéseket. Gondoljunk csak a mennyek országának, az univerzumnak, vagy az időnek a teremtésére. Hány és hány döntést kellett meghoznia addig, amíg minden tökéletesen létrejött. Döntenie kellett olyan apróságnak tűnő dolgokban is, hogy milyen színű legyen az ember vére, milyen információkat hordozzon a DNS-e, vagy hányféle állat éljen az Édenben.

Döntései egy része az eleve elrendelés kategóriába tartozik, ami azt jelenti, hogy bizonyos dolgok felől úgy döntött előre, hogy még nem is álltak rendelkezésére a döntéshez szükséges, mérlegelhető információk. Azonnal érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy Isten például már a világ teremtése előtt meghatározta, hogy a majdan születendő emberek közül ki az, aki az örök kárhozatban végzi és ki az, aki üdvözül. Eleve elrendelte az egyének sorsát. A bűnösök sorából hatalmi döntéssel tehát, előre kiválasztott némelyeket az örök boldogságra, míg mások számára az örök szenvedést jelölte ki. A továbbiakban Istennek ezekkel, az emberi életekkel kapcsolatos előre meghozott hatalmi döntéseivel, az eleve elrendeléssel történő kiválasztással kívánunk foglalkozni, és megkíséreljük megérteni ezeket.

Nyilvánvaló, hogy az emberi értelem nehezen tud megbarátkozni azzal, hogy Isten néha úgy dönt, ahogy akar, nem beszéli meg velünk előre elhatározásait, nincs demokratikus szavazás, nincs indoklás, nem lehetséges Őt egy reggeli TV vitaműsorba behívni, és feltenni Neki kényes kérdéseket. Sajnos előfordul, hogy Istennek az egyes személyek sorsával kapcsolatos elhatározásait, hatalomból történő eleve elrendeléseit – kellő ismeretek híján – még esetenként a keresztyének is ki nem mondott értetlenséggel fogadják, ezek után aligha csodálkozhatunk azon, ha Isten egyes döntéseit a kívülállók gyakran jogszerűtlennek, sőt egyenesen felháborítónak tartják. Mert kicsoda „ez az” Isten? Számukra külön ingerlő lehetne – ha egyáltalán olvasnák, – hogy erről a kérdéskörről mit ír a Biblia.

„Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?” (Róm 9, 20-21)

Mi, újjászületett keresztyének tudjuk, hogy ha nem is tartalmaz a Biblia konkrét és minden részletre kiterjedő leírást Istenről, lényéről és tulajdonságairól bőven ismerhetünk annyit, hogy hitre jutásunk után már – a Lélek szerinti gondolkodással – válogatás nélkül elfogadhassuk valamennyi döntését. Bízva abban, hogy minden határozatának, ítéletének és cselekedetének alapja a szeretet, amelyhez társul még mindenek feletti szentsége, bölcsessége, előrelátása, megbízhatósága, és akkor még csak a legjellemzőbb tulajdonságait emeltük ki. Ha meggondoljuk, hogy személye egyben örökkévaló, mindenütt jelenlévő, sőt Ő a meghatározó igazság egyedüli megalkotója és fenntartója is, akkor egyre kézenfekvőbb, hogy nem érdemtelenül birtokolja a mindenhatóságot, tehát – megismételjük – legalább nekünk, újjászületett keresztyéneknek úgy kell fogadnunk Isten hatalomból meghozott eleve elrendeléseit, ellentmondást nem tűrő döntéseit és kiválasztási rendjét, mint Akinek ehhez megkérdőjelezhetetlen jogosultsága van. És minden döntésével egyet kell értenünk, azokat szívünkben is mindenkor jónak, helyesnek és fölöttébb igazságosnak kell tartanunk. Akkor is, ha például minket kiválasztott az üdvösségre, és szeretett anyánkat, apánkat, feleségünket, férjünket vagy esetleg gyermekünket nem. Hát mekkora dráma ez is!

Pedig minket kiválasztott az üdvösségre Isten, mégpedig már a világ teremtése előtt (Ef 1, 4), így természetesen még az előtt, hogy anyától-apától megszülettünk volna. És ezzel a hatalommal választotta ki az Úr Jézus Krisztus is saját apostolának a zsidó farizeus fiát, Pált (Apcsel 9, 15), aki addig kegyetlenül üldözte az első keresztyéneket. Ezzel a hatalommal választotta ki tizenkét tanítványát is, mint olvashattuk. Később így jellemezte kapcsolatuk alapját (Jn 15, 19):

„… én választottalak ki magamnak titeket e világból, (azért gyűlöl titeket a világ).”

Jézus Krisztus akár így is kifejezhette volna magát, hogy: Én különítettelek el titeket magamnak a többiektől. Vagy így, hogy: Én hívtalak ki titeket közülük, vagy szólítottalak ki titeket e világ fejedelmének hatalma alól. Vagy én bíztalak meg titeket… ezzel és ezzel a feladattal. Esetleg, elhívtalak titeket erre és erre a tevékenységre. Véleményünk szerint bármelyik nyelvtani formula helytállt volna. Alkalmazkodva viszont a Biblia nyelvhasználatához, hogy jól megérthessük az abban írottakat, a továbbiakban törekszünk a „választottak” és az „elhívottak” kifejezéseket a helyén kezelni, tehát egyértelműen rámutatni arra, hogy a Biblia szerint kik a választottak és kik az elhívottak Isten eleve elrendeléssel történő kiválasztási rendje szerint. Tapasztalhatjuk majd, hogy esetenként e két fogalom határozottan más jelentéstartalommal kifejezetten elválik egymástól, más esetben viszont – és ez is természetes lesz – egy és ugyanazt fejezi ki. Hogy érzékeljük e két fogalom elkülönülését, idézzünk fel (egyelőre elemzés nélkül) a Bibliából két ismert Igét! Az elsőt a Jelenések könyvéből, mégpedig az Úr Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelével kapcsolatos Igék közül: (Az Igéket kivételesen az Új fordítású Bibliából idézzük.)

„… a Bárány… uraknak Ura és királyoknak Királya és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és hűségesek.” (Jel 17, 14)

A második idézett Ige a királyi menyegzőről szóló példázat végén található:

„Mert sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.” (Mt 22, 14)

Már a fentiekből is kikövetkeztethető, de a jobb megértés kedvéért összefoglaljuk, hogy Isten esetenként az eleve elrendelés (idegen szóval a predesztináció) eszközéhez nyúl, amely által személyeket, népeket választ ki önmaga számára bizonyos célból, bizonyos szolgálatokra. Ugyanígy kiválaszthat egy földrajzi helyszínt vagy épületet is önmaga számára. És Isten eleve elrendeléssel választja ki emberi teremtményei egy részét is, kifejezetten kegyelemből, az Ővele való örök együttlétre, vagyis az üdvösségre. Az esetek túlnyomó részében őket nevezi a Biblia elhívottaknak. Tehát az eleve elrendeléssel történő kiválasztás történhet egy adott célra vagy szolgálatra, illetve történhet az üdvösségre – kegyelemből. Foglalkozzunk először a nem kegyelemből, hanem az isteni szolgálatokra, célokra történt kiválasztottakkal, kiválasztásokkal!

A vízözön utáni bálványimádás elterjedésének megfékezése, hamisságának leleplezése, és saját egyedüli intenségének kihangsúlyozása céljából választotta ki a Teremtő Isten Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot is, és lépett velük szövetségre. Jákóbot Isten Ézsauval szemben választotta ki, még születésük előtt (Mal 1, 2-3). Kiválasztott személy volt Mózes és Áron, de Isten kiválasztott eszköze volt a zsidó nép Egyiptomból való kivonulását akadályozó fáraó is (2. Móz 9, 16). Izráel bírái, prófétái és királyai is. (1 Kir 8, 16, 1 Krón 28, 6) Ha eddig soha nem is fogalmazódott meg bennünk, vagy nem is gondoltuk így át, de jó ha tudjuk, hogy maga Jézus Krisztus is egyike volt Isten kiválasztottjainak, mégpedig alapvetően az emberek bűneinek megváltása céljából választotta ki Őt Isten.

„Ímé az én szolgám, a kit gyámolítok, az én választottam, a kit szívem kedvel, lelkemet adtam ő belé…” (Ézs 42, 1)

Szolgálata közben Jézus Krisztus választotta ki, mint láttuk a tizenkét apostolt, majd idővel később (már Úr Jézus Krisztusként) Ő választotta ki Pált, kifejezetten arra a célra, hogy az Úr Jézus Krisztus nevét a népek és királyok, és Izráel fiai elé vigye (Apcsel 9, 15)

Isten választotta ki Izráel népét (5. Móz 4, 37, Zs 105, 6, Ézs 44, 1, Ez 20, 5, Apcsel 13, 17, Róm 11, 2…), de szintén Isten választotta ki például Egyiptomot, Asszíriát, Babilóniát mint népeket arra a célra, hogy megfenyítse velük az éppen adott történelmi korban engedetlen népét. Isten választott vesszeje volt a holokauszt idején Németország, maga Hitler is, ellentétben az USA-val, amely az arab államok gyűrűjében élő kicsiny Izráel egyetlen politikai és katonai támasza napjainkban. (Természetesen, amikor a világ minden népe Izráelre támad majd, akkor ezek közül az USA sem maradhat ki!)

Választott helye Istennek és ezért megkülönböztetett, különleges figyelmet igényel Jeruzsálem (1 Kir 11, 36), de a maga idejében a jeruzsálemi templom is Isten által kiválasztott szent helye volt (1 Kir 8, 44, 2. Krón 7, 12…). Nem szerepel így a Bibliában, de keresztyén körökben manapság Jeruzsálemet Isten órájának nevezik. Erre a városra kell figyelnünk, hogy mindenkor tudjuk, hol tart az üdvtörténet, mennyi már az idő Istennél. A Jeruzsálemben történtekből következtethetünk arra, hogy milyen közel van már a vég, mikor zárulhat le végre az e világ szellemi fejedelme által leuralt világkorszak.

Amikor Isten választott népéről olvasunk a Bibliában, nem Egyiptom, Asszíria vagy Babilónia népeire kell alapvetően gondolnunk, noha mint láttuk a történelem egyes korszakaiban Isten választott eszközei voltak, hanem minden esetben a zsidó népre. Így már érthetőbb a „… sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak” Ige is, amelyben Jézus Krisztus a kegyelemből hit által üdvösségre jutókat állítja szembe a zsidó néppel, akik közül a példázat szerint (miután Jézus Krisztust elutasítva továbbra is a törvény betartása által akarnak megigazulni) kevesen jutnak majd be az üdvösségbe. „Ekkor a farizeusok elmenvén, tanácsot tartának, hogy szóval ejtsék őt tőrbe.” – folytatódik a történet, tehát a farizeusok megértették, hogy kiket nevezett Jézus Krisztus elhívottaknak és kiket választottaknak. Két kivétel van mindössze erre nézve a Bibliában. Választottaknak nevezi a Biblia azt a 144000 zsidó személyt is, akiket Isten arra választott ki, hogy a végidőkben, a Fenevad (Antikrisztus) uralkodásának idején, mint Isten szolgái nagy erővel hirdessék elsősorban Izráelben, de a világ minden részén az evangéliumot (Jel 7, 3, Mt 24, 14). Ennek ismeretében érthetővé válik az a bibliai kijelentés is, amely arról szól, hogy az utolsó időkben olyan mérvű lesz a hazugság és a megtévesztés a földön, hogy félő, megtévesztik még a választottakat (144000) is (Mt 24, 24). Ezek után teljesen egyértelmű, hogy ugyanezen személyek (144000) miatt rövidülnek meg a nagy nyomorúság végnapjai (Mt 24, 22), továbbá, hogy ők azok a választottak (144000), akik a dicsőséges visszajövetelekor hozzásegítik az Úr Jézus Krisztust (a Bárányt) a végső győzelemhez (Jel 17, 14).

Eddig a bizonyos szolgálatokra és célra történő eleve elrendeléssel kiválasztott személyekkel, népekkel, helyszínekkel foglalkoztunk, most térjünk át azokra a személyekre, akiket szintén eleve elrendeléssel választ ki az emberiségből Isten, de őket kifejezetten kegyelemből, mégpedig az Ővele való örök együttlétre, az üdvösségre. Róluk fentebb azt írtuk, hogy az esetek túlnyomó részében őket nevezi a Biblia elhívottaknak. Nem titok: ők a keresztyének.

Tegyünk most egy röpke látogatást az apostoli korszak kezdeti időszakában Antiókhiába!

„És az Úrnak keze vala velök; és nagy sokaság tére meg az Úrhoz, hívővé lévén. Elhatott pedig a hír ő felőlük a jeruzsálemi gyülekezet fülébe; és kiküldék Barnabást, hogy menjen el egész Antiókhiáig. Ki mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban… És nagy sokaság csatlakozék az Úrhoz. Elméne pedig Barnabás Tárzusba, hogy felkeresse Saulust, és rátalálván, elvivé őt Antiókhiába. És lőn, hogy ők egy egész esztendeig forgolódtak a gyülekezetben, és tanítottak nagy sokaságot; és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek.” (Apcsel 11, 21-26)

Keresztyénnek nevezték egy idő után azt a személyt, aki megtért az Úrhoz (pontosítva most már: az Úr Jézus Krisztushoz), elhatározta, hogy szakít addigi bűnös életével és élete hátra lévő részét Istennek tetsző módon, az Úr Jézus Krisztus parancsolatai szerint éli le, aki az Úr Jézus Krisztusnak megvallotta bűneit, megbánta és az Úr Jézus Krisztus nevére megkeresztelkedve – víz alá merítkezéssel – lemosta azokat. Az ilyen személy Isten ígérete szerint elnyerte bűnei bocsánatát, megigazult és újjászületett, az Úr Jézus Krisztus tanítványa, egyben Krisztus követője, azaz keresztyén lett. (Maga a keresztyén szó a latin „christianus” szó magyar megfelelője, eredeti jelentése: Krisztus követője.) Az Úr Jézus Krisztus nevére keresztelkedő újjászületéséhez megkapja Isten Lelkét, azaz Isten szellemi erejét, egyúttal valamilyen szolgálattal bízza meg őt az Úr Jézus Krisztus, a Szentlélektől pedig kegyelmi ajándékban részesül. Mindezek mellett megszabadul e világ gonosz szellemi fejedelmének hatalmából, a továbbiakban már nem e világhoz tartozik, része lesz Krisztus Testének, a Gyülekezetnek, elnyeri a mennyei állampolgárságot és ezzel az örök életet is.

A gyakran vétkekbe sodródó keresztyéneket nevezzük álkeresztyéneknek? Nem. Az álkeresztyének azok, akik valójában soha nem jutottak hitre, bűneik nincsenek megbocsátva, a kegyelemnek nem részesei, tehát elkárhoznak. Gyakran még ők maguk sem tudják – miután a kegyesség látszatát igyekszenek mindenkor fenntartani – milyen veszélyes úton járnak, sokszor saját magukat is becsapva. Sajnálatos módon ők azok, akik igazán soha nem akarták megismerni Isten akaratát, nem törekedtek a dicsőségre, tisztességre, halhatatlanságra (Róm 2, 7), legfeljebb képmutató módon megjátszották azt.

Természetesen minden fenntartás nélkül elfogadjuk, hogy Istennek szuverén joga, hogy kegyelme által bárkit eleve elrendeléssel kiválasszon az örök életre, és szuverén joga bárkitől megtagadni ezt, mégis felvetődhet a kérdés, hogy akit már születése előtt eleve kizárt –előrelátásából és mindentudásából eredően az örök életből, tehát bizton tudja, hogy az illető majd földi élete végén úgyis a pokolba jut – hogyan engedheti az ilyet egyáltalán megszületni. Végtére is az ilyen személy minden remény nélkül, tudtán és akaratán kívül az örök szenvedésre jön a világra. Összeegyeztethető-e ez a szerető Isten erkölcsiségével? Merjük kimondani, hogy most ezt a kérdést egyáltalán nem testies gondolkodásunk miatt tesszük fel, hanem egyszerűen csak azért, mert hű szolgákként sem értjük, és kitől kérdezzük meg, ha nem az Úr Jézus Krisztustól, Akire rábíztuk az életünket, mert bízunk Őbenne. Kíváncsian várjuk, hogy mit válaszol erre a kérdésünkre Szentlelke által.

Szela (szünet, hallgatás).

„… kezde Jézus prédikálni, és ezt mondani: Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (Mt 4, 17)

„Péter pedig monda nékik: Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan a Jézus Krisztusnak nevében a bűnöknek bocsánatjára; és veszitek a Szent Lélek ajándékát.” (Apcsel 2, 38)

„… tudatlanságnak idejét azért elnézvén az Isten, mostan parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy megtérjenek.” (Apcsel 17, 30)

Az eleve elrendelés szerinti kegyelemből való kiválasztás egy különleges kiválasztás, hisz a Biblia számos Igéje (Isten Igéje) arra szólít fel minket, hogy térjünk meg. Istennek ezt az akaratát bárkinek is meg kellene cselekednie, ha már születése előtt ki lett választva az örök életre? A magyarázat Pál apostolnak a korinthusiakhoz írott első levelében található:

„Mert tekintsétek csak a ti hivatástokat, (elhívatásotokat Új ford.) atyámfiai, hogy nem sokan hívattak (vannak köztetek) bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. Hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőtleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit (alacsonyrendűit) és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem.” (1 Kor 1, 26-29)

Mindenható és bölcs Istenünk eleve elrendelésével kiválasztott még valamikor a világ teremtése előtt (Ef 1, 4) egy olyan emberi kört, emberi csoportot magának – kegyelemből –, amelyről úgy határozott, hogy mindazok a személyek, akik önként, saját felelős döntésükkel hajlandók e csoportba tartozni, azok egy olyan mennyei elhívás részesei lesznek, amelynek következménye az újjászületés lehetősége, az egymással, az Úr Jézus Krisztussal és az Ővele (Atyával) való eggyé válás, tehát az Isten országában, a Szentlélek örömében való örök élet. Akik megtérésükkel vállalják alázatos és lenézett voltukat e folytonosan dicsőségre vágyó világban, azok saját akaratukból és mégis Isten eleve elrendeléséből lettek Isten kiválasztottjai és egyben elhívottjai. Ők valamennyien Krisztus Testének a Gyülekezetnek a tagjai. Ezért írtuk jóval előbb, hogy az elhívottak és a választottak fogalom egyes esetekben, mint most az újjászületett keresztyének esetében, egy és ugyanazt fejezi ki.

Szeretett Testvérünk! A fentiekből láthatod, hogy Isten végül is soha senkit nem zárt ki és nem is zár ki eleve elrendeléssel az üdvösségből! A kapu mindenki előtt nyitva áll…

Olvassuk el ezek után Péter első levelének bevezető mondatait!

„Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában… elszéledt jövevényeknek, A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen. Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre… A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre… A melyben örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, Hogy a ti kipróbált hitetek, a mi sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dícséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor; A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek: Elérvén hitetek czélját, a lélek idvességét.” (1 Pét 1, 1-9)

Ha most élne Péter, akár neked és nekünk is írhatta volna…

Utóirat: Ne feledkezzünk meg azokról a tanítványokról, akiket akkor, azon a reggelen nem választott ki magának apostoli szolgálatra Jézus Krisztus! Bízzunk abban, hogy nem volt fölösleges számukra az az idő, amit addig is Jézus Krisztussal töltöttek. Reméljük, hogy Uruk halálát, feltámadását és a Szentlélek kitöltetését követően valamennyien megtértek és hívő keresztyénként lépték át ők is az örökkévalóság kapuját.