Kedves Testvérünk!

János első leveléből olvassunk el egy Igeszakaszt! Ezúttal az Új fordításból idézünk.

„Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent, aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1 Jn 4, 7-11 Új ford.)

Így olvastuk: „… és aki szeret (akiben szeretet van), az (az) Istentől született, és ismeri Istent…”. Úgy gondoljuk – anélkül, hogy a kijelentés lényegét megváltoztatnánk – az „ismeri Istent” jobban megértjük, ha az „ismeri” szó helyett inkább a „közösségben van Istennel” kifejezést alkalmazzuk. Ezekután így olvashatjuk: „… és aki szeret, akiben szeretet van, az az Istentől született, és az közösségben van Istennel, aki pedig nem szeret, az nincs közösségben Istennel (annak semmi köze sincs Istenhez), mert Isten szeretet.”

A Biblia szerint a szeretet, nem emberi tulajdonság. A szeretet Isten tulajdonsága. Az ember nem tud szeretni, születésekor ezt a tulajdonságot nem hozza magával a génjeiben, ez nem örökölhető, mint bizonyos képességek, adottságok. Nikodémusnak azt mondta Jézus Krisztus, hogy az embereknek újonnan kell születniük (Jn 3, 7). És Isten hajlandó újjászülni bennünket! Újjászületésünkkor pedig az Úr Jézus Krisztustól megkapjuk a Szentlelket, az Úr Jézus Krisztus Lelkét, az Isten Lelkét, Aki által a szívünkbe költözik (egyebek mellett) az Isten szeretete. Immáron tudunk szeretni, hiszen az újjászületés óta bennünk lakozó Szentlelke által már közösségben vagyunk Ővele, „van közünk” egymáshoz. Idézzük fel, hogy az apró kiegészítésekkel hogyan olvastuk! „… és aki szeret, akiben szeretet van, az az Istentől született, és az közösségben van Istennel, aki pedig nem szeret, az nincs közösségben Istennel (annak semmi köze sincs Istenhez), mert Isten szeretet.”

Miután az újjászületéssel Isten szeretete áradt a szívünkbe, ez a szeretet előbb-utóbb lelkünk, személyiségünk részévé válik. Az újjászületéssel tehát az isteni szeretet birtokosa lettünk, méghozzá kegyelemből. Mert hittünk Istennek, elfogadtuk szent akaratát, magunkévá tettük kijelentéseit, parancsolatait, és az életünket – az Ő tetszése szerint (Jn 6, 29) –egyetlen Fia kezébe tettük, és egyetlen Fia az Úr Jézus Krisztus nevére keresztelkedtünk meg.

A későbbiekben már a bennünk lakozó – Istentől származó – szeretettel tudjuk szeretni embertársainkat, az értünk életét adó Megváltó Urunkat, és nem utolsó sorban szent Atyánkat, aki az Ő egyetlen Fiát adta értünk „… engesztelő áldozatul bűneinkért”. Ennek ellenére tudnunk kell, hogy az a szeretet, amellyel mi szeretjük Istent, eltörpül amellett a szeretet mellett, ahogyan Ő szeret bennünket. „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent…” Isten szeretete tehát mindenekfölött álló, páratlan, emberi elmével felfoghatatlan mértékű. Lényére nem csupán az örökkévalóság, a mindentudás és a mindenhatóság, a mindenütt jelenlévőség jellemző, hanem Isten lényének ugyanilyen meghatározó értéke a szeretet is. Isten országa tehát nem más, mint: a szeretet országa, a szeretet királysága.

Amikor Pál apostol a szeretet válfajairól, jellemzőiről, sajátosságairól, megnyilvánulási formáiról írt a Korinthusban működő helyi gyülekezetnek, akkor így fogalmazott: (Mivel a mai köznyelvhez közelebb állónak véljük az Új fordítás szövegét, ismét abból idézünk.)

„A szeretet türelmes, jóságos a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik…” (1 Kor 13, 4-8)

Az Istenünket jellemző szeretet, a szeretet minden itt felsorolt sajátosságát magában hordozza. A lényét átható szeretet tehát maga a tökéletes szeretet (görögül agapé), amely, mint olvashattuk: türelmes, jóságos, nem irigy (önző módon nem félti a jobb helyzetét), nem féltékeny (nem bosszankodik más sikerén vagy jobb helyzetén), nem kérkedő, nem öntelt, nem tolakodó, nem bántó, nem a maga hasznát keresi, nem haragvó, nem a rosszra figyel, távol van mindenféle hamisságtól, az igazságban örvendezik, megértő, reménykedő, hosszútűrő, soha el nem múló. Mivel Isten örökkévaló, a szeretet is örökkévaló.

Keressük meg, hogy a szeretet melyik válfajába illeszthető be Istennek az a szeretet-megnyilvánulása, hogy „… elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”! Ha ezt sikerül megtalálnunk, akkor Istenről még több ismeretünk lesz, még jobban megismerjük szeretetének egyedülállóságát, páratlanságát, személye így még vonzóbb lesz számunkra. Még közelebb kerülhetünk Őhozzá, még szorosabb közösség alakulhat ki közöttünk. S miután tudjuk, hogy csak akkor lehet bennünk szeretet, és ez a bennünk lévő szeretet csak akkor fejlődhet tovább, ha mind szorosabb közösségbe kerülünk Istennel, vizsgálódásunk máris nem mondható öncélúnak vagy fölöslegesnek.

Miután a szeretet türelmes, jóságos… mi úgy találtuk, hogy jóságos szeretete (jósága, jóindulata) indította Istent arra, hogy elküldje a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Jól döntöttünk? Hát persze, hogy jól, hiszen még a köznyelv is gyakran úgy emlegeti Istent, hogy „Jóisten”. Még Jézus Krisztus is ezzel a „jó” jelzővel illette Istent (az Atyát) a gazdag ifjúval történő találkozása alkalmával.

„… monda néki… Senki sem jó, csak egy, az Isten…” (Mt 19, 17)

Nézzünk meg néhány – Isten jóságával kapcsolatos – Igét a Zsoltárok könyvéből!

„… Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, URam!” (25. Zsolt 7 Új ford.)

„… azért esedezem: hogy az ÚR házában lakhassam egész életemben, láthassam, milyen jóságos az ÚR…” (27. Zsolt 4 Új ford.)

„Hallgass meg, URam, jóságos szeretettel…” (69. Zsolt 16 Új ford.)

„… Jóságos szereteteddel ments meg engem!” (109. Zsolt 21 Új ford.)

„Az ÚRnak minden útja igaz, és minden tette jóságos.” (145. Zsolt. 17 Új ford.)

Megfigyeltük, hogy Károlyék ezt az Isten személyiségére oly jellemző jóságot, többnyire kegyelemnek, kegyességnek fordították, amelyből arra következtetünk, hogy a héberben a jóság és a kegyelem, kegyesség valószínűleg rokon értelmű fogalmak. Ezzel a felcseréléssel viszont érthetőbbé válik ez a Jakab apostol könyvében írt jólismert Ige: „… igazi kegyesség… ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…” (Jak 1, 27). Helyette: „… igazi jóság… ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban…”. Vagyis az igazi „kegyesség” nem más, mint az igazi „jóság” (meg nem fizethető, vissza nem adható, viszonzás nélküli, önzetlen szeretet).

Természetesen a Biblia nemcsak ennél az Igehelynél mutat rá az emberi jóság erényeire, hanem más esetekben is, kifejezetten felszólítva bennünket arra, hogy (Istentől kapott) szeretetünk gyakorlásában mi magunk is legyünk jóságosak.

„Legyetek pedig egymáshoz jóságosak…” (Ef 4, 32)

„… tegyetek jót… és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt is.” (Luk 6, 35 Új ford.)

Ebben az utóbbi Igében Jézus Krisztus, Isten jóságát állítja elénk példának. A Magasságos (Isten), ahogyan Jézus Krisztus említi, az Ővele szemben hálátlanul és gonoszul viselkedőknek is – éppen jóságából eredően – ad esőt, egészséget, gyermekáldást, de még megtérési, újjászületési lehetőséget is. „… tegyetek jót” – olvashattuk. (Ne feledjük el a korábbiakban írottakat, az ember csak akkor tud jó lenni, jót tenni, ha „ismeri” az Istent, közösségben van Ővele, azaz újjászületése után!) A Példabeszédek könyvéből azt is megtudhatjuk, hogy az ember jóságát mindenkor Isten áldása kíséri.

„A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek.” (Péld 22, 9 Új ford.)

Az előzőekben olvashattunk már a jóságos szeretetről: „Hallgass meg, URam, jóságos szeretettel…” (69. Zsolt 16 Új ford.), a Zakariás könyvéből pedig arról értesülhetünk, hogy létezik jóságos vigasztalás is.

„… Seregek URa! Mikor könyörülsz Jeruzsálemen és Juda városain, hiszen már hetven éve tart haragod? Az ÚR jóságos szavakkal, vigasztaló szavakkal válaszolt…” (Zak 1, 12-13 Új ford.)

Miután a „jóságos szavakkal” kifejezést a Károly-féle fordítás: „nyájas szavakkal” adja vissza, és mint láthattuk most: a jóságos szó egyúttal vigasztaló szó is, újra érdemes átgondolnunk a „jóságos” valódi jelentését! Az előzőekből már tudjuk, hogy a „jóságos” jelenthet kegyelmest, kegyest is, most ehhez sorolhatjuk a nyájast és a vigasztalót is. Láthatjuk tehát, hogy az Isten szerinti tökéletes szeretet amellett, hogy türelmes, kegyelmes, kegyes, még nyájas is, és vigasztaló is, egyszóval jóságos. (Természetesen sorolhatnánk tovább a Pál apostol levelében írtak szerint.) Érdemes szólni magáról a nyájas szóról, mivel ez a szó napjainkban már ritkán használatos és talán a jelentése is megfakult egy kicsit. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint aki nyájas, az barátságos, kedves, szíves (nem szívtelen), vonzó, kellemes. Tehát Isten is: barátságos, kedves, szíves, vonzó, kellemes egyéniség. Az pedig, hogy Isten szeretetből fakadó jósága vigasztalást is tud nyújtani, különösebb magyarázatot nem igényel, ha tudjuk, hogy a vigasztaló személy mindenkor egy olyan valaki, aki más bánatán, szomorúságán igyekszik könnyíteni, az ilyet megvigasztalni, pártfogásába venni. A Jn 14, 15-ből megtudhatjuk, hogy maga Jézus Krisztus is a mi megvigasztalásunkra jött, lehetővé téve, hogy a bűnös ember is bejusson a mennyek országába, ha meghallja, megérti és megcselekszi az Isten akaratát. A Szentlélek ugyanebben fáradozik, azért nevezte Őt Jézus Krisztus már eleve Vigasztalónak, János evangéliumának 14-15-16. részében… Isten szeretetének, jóságának része tehát a vigasztalás is. (Az Új fordítású Bibliában a Vigasztaló Szentlelket következetesen Pártfogónak fordították.)

Lám, mennyi mindent sikerült máris megtudtunk a jóságról, Isten szeretetének a jóságáról, és ezáltal magáról Istenről, szerető Atyánkról is! Vajon találunk-e mindezek mellé még olyan tulajdonságot, amely az Ő jóságának része, és amelyről eddig még nem szóltunk? Hát megfeledkezhetünk-e a jóságából fakadó gondviseléséről? Emlékezzünk vissza, hogy Jézus Krisztus milyen magasztosan beszélt ittlétekor a mennyei Atya szeretetteljes gondviseléséről!

„… Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek… Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál?… Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, a mely ma van, és holnap kemenczébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?… Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.” (Mt 6, 25-26, 28-32)

A Zsoltárok könyvében olvashatjuk:

„Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad…” (55. Zsolt 23)

/”Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok.” (1 Pét 5, 7)/

„Áldott legyen az Úr! Napról-napra gondoskodik rólunk…” (68. Zsolt 20)

Tudjuk, hogyan gondoskodott Isten a pusztai vándorlás során népéről, hogyan gondoskodott a számukra megígért föld elfoglalásáról, Illésről és a többi prófétáról, a Babilonból való hazatérésről és sorolhatnánk. Jóságos gondviselésének része, ahogyan még a nyomorúságban lévő árvákról és az özvegyekről is gondoskodik. Isten jósága tehát gondoskodó jóság is.

„Árváknak atyja, özvegyek védője (támasza) az Isten…” (68. Zsolt 6 Új ford.)

Újra kérdezzük: Vajon találunk-e mindezek mellé még további olyan tulajdonságot, amely az Isten jóságának része? Jakab apostol levelében ezt találtuk megírva: (Jn 14, 16)

„… igen irgalmas az Úr és könyörületes.” (Jak 5, 11)

A következő Igéket az Ószövetség könyveiből írtuk ki:

„… az Úr… könyörületes minden teremtményéhez.” (145. Zsolt 9)

„És az Úr elvonula ő előtte és kiálta: Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten…” (2. Móz 34, 6)

„Könyörülő és irgalmas az Úr.” (103. Zsolt 8)

„… a mi Istenünk irgalmas.” (116. Zsolt 5)

„… irgalmasságot cselekszem ezeríziglen azokkal, a kik engem szeretnek…” (5. Móz 10)

A mi Istenünk tehát irgalmas Isten. Pál apostol miért nem említette az irgalmat a szeretet megnyilvánulási formái közé? Mert az irgalmasság szintén a jóság része. Ha valakinek a szeretete jóságos, akkor annak a szeretete (ha az tökéletes szeretet) egyben irgalmas is. Azonnal érthetővé válik ez, ha megvilágítjuk az irgalmas szó jelentését. Aki irgalmas, az gyengéden, figyelmesen együttérző, az bele tudja élni magát a másik elesett, ellehetetlenült, kiszolgáltatott helyzetébe. Akiben van irgalom, abban van szánalom, és a másik helyzetének megjobbítására irányuló könyörületesség is. Emlékszünk még az irgalmas samaritánus történetére? Ez a samaritánus, amikor az úton a rablók által kifosztott és véresre vert, magatehetetlenül fekvő embert meglátta, szánalomra, együttérzésre, könyörületességre indult iránta, és máris cselekedett, máris segített rajta. Mert ez a samaritánus egy irgalmas samaritánus volt (Luk 10, 30-35). Láthatjuk, hogy az irgalom és a könyörületesség édestestvérek, és mindkettő a jóságosságnak, a jóságnak a része. Isten azért irgalmas és könyörületes, mert jóságos. És azért jóságos, mert Ő a tökéletes szeretet. A szeretet irgalmas voltáról beszélt Jézus Krisztus is, és ismét az Atyát hozta fel jó példának, amikor így szólt:

„Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Luk 6, 36)

Ugyanerről beszélt Jézus Krisztus, amikor egy régebben élt próféta szavait idézte szabadon:

„… tanuljátok meg, mi az: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” (Mt 9, 13)

Jézus itt az irgalmasságra akarta felhívni a figyelmet. Hóseás próféta ugyanis ezt mondta:

„Mert szeretetet kívánok… és nem égőáldozatokat.” (Hós 6, 6)

A Hóseástól idézett Ige, az Úr szava, az idézet pedig Isten kijelentése. Mivel Isten szeretet, ezért az Őt ismerőktől, az Ővele közösségben lévőktől – ha már egyszer a Szentlélek által a szívükbe ültette a szeretet magvát – joggal elvárja, hogy éljenek is a bennük lévő szeretettel, gyakorolják azt. A szereteten belül pedig – mint már az előzőekben láthattuk – elvárja az egymás iránti (ember-ember közötti) jóságot, méghozzá a jóságon belül a legfényesebb, legértékesebb, legnemesebb tulajdonság gyakorlását: az egymás iránti irgalmasságot.

A Példabeszédek könyvéből megtudtuk, hogy az ember jóságát mindenkor Isten áldása kíséri. Jakab leveléből viszont azt is megtudhatjuk, hogy aki nem cselekszik irgalmasságot, az Isten részéről sem számíthat irgalomra (szánalomra, együttérzésre, könyörületességre):

„Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot…” (Jak 2, 13)

Az isteni szeretet, jóság és irgalom után térjünk vissza a könyörületességre, amiről már olyan sok Igében megemlékeztünk, viszont fontosságához, jelentőségéhez mérten méltánytalanul keveset szóltunk róla! Az irgalmas samaritánus történetének ismertetése után csupán azt írtuk, hogy: „az irgalom és a könyörületesség édestestvérek, és mindkettő a jóságosságnak, a jóságnak a része. Isten azért irgalmas és könyörületes, mert jóságos.”

Isten szeretetének, jóságának, könyörületének csúcspontja: a kegyelem. Isten azért kegyelmes, mert jóságos szeretetének az egyik alappillére éppen az irgalom. És tudjuk, hogy aki irgalmas, az gyengéden, figyelmesen együttérző, az bele tudja élni magát a másik elesett, ellehetetlenült, kiszolgáltatott helyzetébe. Akiben van irgalom, abban van szánalom, és a másik helyzetének megjobbítására irányuló könyörületesség is.

Isten már az Édenben történt bűnbeeséskor megszánta az embert. Rendreutasította, megbüntette, kiűzte az Édenből, de azonnal „megesett a szíve” a két szerencsétlen megtévesztett és rosszul döntött, földönfutóvá lett, mezítelen emberen. Az emberekkel kapcsolatos irgalmának gyakorlása, könyörületessége azzal kezdődött, hogy teremtett állatai közül leölt néhányat, hogy bőrruhába öltöztethesse Ádámot és Évát. Isten ezt követően az egész emberi törtélelem során mindvégig azon fáradozott, hogy segítsen, könyörüljön bukott emberi teremtményein, akik pedig Őt rendre visszautasítva, mindenkor inkább a gonosz, Isten igazsága ellen lázadó szellemi erőknek engedelmeskedtek. Nem értették meg, vagy soha nem akarták elfogadni Istennek azt az akaratát, hogy az Ővele közösséget nem ápolók nem mehetnek be az Ő országába, az ilyenek sorsa a kárhozatban végződik, sorsuk a biológiai halált követően: az örök halál. És Istent a szeretete, abból fakadó jósága, irgalma és könyörületessége egy tökéletes kegyelem meghozatalára indította. Tudjuk, hogy a kegyelem nem más, mint amikor valakit mentesítenek egy jog szerint járó súlyos büntetés elszenvedése alól. Így kaphat például kegyelmet egy halálraítélt bűnös attól, akinek joga van kegyelmet adnia számára. És így kínálta fel mennyei Atyánk is a bűnös emberiség számára a kegyelmét.

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16)

Olvassuk el ezekután a bevezető Igeszakaszunk egyik fontos kijelentését! „Ez a szeretet… elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”

„… Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is… életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek!… hogy megmutassa… kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban… kegyelemből van üdvösségetek…” (Ef 2, 4-5, 7-8 Új ford.)

Szeretett Testvérünk!

Itt az ideje, hogy – ha csak címszavakban is, de – összegezzük az Isten szeretetéről írottakat: Lássuk mi jellemzi Isten szeretetét, lássuk tehát milyen Mennyei Atyánk tökéletes szeretete!

Mennyei Atyánk szeretete: türelmes, jóságos, /kegyes, nyájas (barátságos, kedves, kellemes, szíves, vonzó) vigasztaló, gondoskodó, irgalmas (gyengéd, figyelmesen együttérző, szánalomra induló, könyörületes, kegyelmező)/, nem irigy, nem féltékeny, nem kérkedő, nem öntelt, nem tolakodó, nem bántó, nem a maga hasznát keresi, nem haragvó, nem a rosszra figyel, távol van mindenféle hamisságtól, az igazságban örvendező, megértő, reménykedő, hosszútűrő, soha el nem múló.

Mondd, ismered ezt az Igét?

„Én és az Atya egy vagyunk.” – mondta Jézus Krisztus. (Ján 10, 30)

Az Atya a Fiát adta értünk, a Fia pedig a saját életét. Vajon az Isten Fiában, az Úr Jézus Krisztusban lakozó szeretet milyen lehet, – ha Ő egy az Atyával?