Kedves Testvérünk!

Több evangéliumban is olvashattuk, hogy egy idő után a Jézus Krisztussal járó tanítványok a jövőbeli jutalmuk iránt érdeklődtek. „Ímé, mi elhagytunk mindent…” Milyen jutalmat remélhetünk? Mit kapunk majd cserébe? És mi, ma élő tanítványok, odaszánt életünkért mit kapunk cserébe? Mielőtt megválaszolásra kerülne ez a kérdés, Ezsdrás könyvéből szeretnénk feleleveníteni egy eseményt.

Ezsdrás abban az időben élt, amikor a büntetésből kiszabott évek után az elhurcolt zsidók közül sokan hazatértek a babiloni fogságból. Tudjuk, hogy ez nem egyszerre történt, egymástól távoli időpontokban, több csoportban más-más vezetővel keltek útra, és érkeztek haza Júdába, illetve ki-ki a maga városába. (Ezsd 2, 1-2) Az első csoportot Zorobábel vezette, aki megérkezését követően társaival azonnal hozzáfogott a jeruzsálemi szenthelyek helyreállításához. Hamarosan elkészült az oltár, majd ha sok nehézség közepette is, de felépítették az új templomot is. A második csoport (Ezsd 7, 1-10) hosszú évek multán az írástudó Ezsdrás vezetésével tért haza, aki a később hazatérő (Neh 2, 1-9), helytartónak kinevezett Nehémiással együtt Izrael vallási helyreállításán fáradozott. A Nehémiás vezette harmadik hazatérő csoport, természetesen a Júdában maradtakkal összefogva, a városfal és a város újjáépítését végezte. Olvassunk most bele Ezsdrás feljegyzéseibe!

„… jövének hozzám a főemberek, mondván: Izráel népe és a papok és a Léviták nem különíték el magokat e tartományok népeitől, a miképen pedig azoknak, a Kananeusoknak, Hitteusoknak, Perizeusoknak, Jebuzeusoknak, Ammonitáknak, Moábitáknak, Égyiptomiaknak és Emoreusoknak útálatos vétke szerint el kellett volna, Mert ezek leányai közül vettek vala feleséget magoknak és fiaiknak, és megelegyedett a szent mag e tartományok népeivel; és pedig a fejedelmek és főemberek valának elsők e bűnben. Mihelyt e dolgot meghallottam, megszaggatám alsó- és felső ruhámat, s téptem fejem hajszálait és szakállamat, és veszteg ültem. És hozzám gyűlének mindnyájan, a kik reszketve gondoltak Izráel Istenének beszédeire azoknak vétke miatt, a kik a fogságból megjöttek vala;…” (Ezsd 9, 1-4)

Ezsdrás megdöbbenve hallgatta a főemberek beszámolóját, miszerint a Zorobábellel korábban hazatérők között szépszámmal akadtak olyanok, akik a pogány népek közül választottak maguknak feleséget. Ráadásul még a fejedelmek és a főemberek is. Ezsdrás amellett, hogy bűnnek tartotta népe cselekedetét, mint olvashattuk, megijedt, és reszkettek a vele lévők is, mivel ők is jól ismerték Isten törvényét.

„És feleséget ne végy az ő leányaik közül a te fiaidnak, hogy mikor paráználkodnak az ő leányaik isteneiket követvén, a te fiaidat is paráználkodásra vigyék, az ő isteneiket követvén.”(2 Móz 34, 16)

„…a leányodat se adjad az ő fioknak, és az ő leányukat se vegyed a te fiadnak; Mert elpártoltatja a te fiadat én tőlem, és idegen isteneknek szolgálnak; és felgerjed az Úrnak haragja reátok, és hamar kipusztít titeket.” (5. Móz 7, 3-4)

Ezsdrás népe iránt érzett fájdalma és ijedtsége teljesen indokolt volt. Hiszen alig tértek még haza a fogságból, és népe újabb vétke miatt máris Istenük haragjával kell számolniuk?

„Az estéli áldozatkor… térdeimre esvén, kiterjesztem kezeimet az Úrhoz, az én Istenemhez. És mondék: Én Istenem, szégyenlem és átallom felemelni, én Istenem, az én orczámat te hozzád, mert a mi álnokságaink felülhaladtak fejünk fölött és a mi vétkeink mind az égig nevekedtek! A mi atyáink napjaitól fogva nagy vétekben vagyunk mi mind e mai napig, és a mi álnokságainkért adattunk vala mi, a mi királyaink és a mi papjaink a földi királyok kezébe, fegyver által rabságra és ragadományra és orczapirulásra, a mint ez a mai nap is van. És most nem sok ideje, hogy az Úr, a mi Istenünk rajtunk könyörült, hogy hagyjon minékünk maradékot, és hogy adjon nékünk egy szeget az ő szent helyén, hogy így megvilágosítsa szemeinket a mi Istenünk, s hogy megelevenítsen bennünket egy kissé a mi szolgaságunkban. Mert szolgák vagyunk mi, de szolgaságunkban nem hagyott el minket a mi Istenünk,… hogy felemelhessük a mi Istenünk házát s megépíthessük annak romjait, és hogy adjon nékünk bátorságos lakást Júdában és Jeruzsálemben. És most mit mondjunk, óh mi Istenünk, mindezek után? Azt, hogy mi mégis elhagytuk parancsolataidat, A melyeket parancsoltál szolgáid, a próféták által, mondván: A föld, melyre bementek, hogy bírjátok azt, tisztátalan föld, a tartományok népeinek tisztátalansága miatt, útálatosságaik miatt,… Annakokáért leányaitokat ne adjátok az ő fiaiknak és az ő leányaikat ne vegyétek fiaitoknak, és ne keressétek barátságukat,… Hát megrontjuk-é ismét parancsolataidat s összeházasodunk-é ez útálatos népekkel? Nem fogsz-é haragudni reánk mindaddig, míg megemésztetünk, hogy sem maradékunk, sem hírmondónk ne legyen?” (Ezsd 9, 5-12, 14)

Miközben Ezsdrás sírva és földre borulva imádkozott az Isten háza előtt, sok férfi, asszony és gyermek gyűlt köré, és hallva Ezsdrás imádságát valamennyien sírtak. Egyikük, a többiekkel egyetértésben azt mondta Ezsdrásnak, belátják vétküket, valóban vétkeztek Isten ellen, de úgy gondolják, nem kellene ezért bűnhődnie Izraelnek. Kössenek egy szövetséget Istennel, amely szerint elbocsátják mindazokat az asszonyokat, de még a tőlük születetteket is, akik az Isten előtt tisztátalan népekből származnak.

„… Ezsdrás,… megesketé a papoknak, a Lévitáknak és az egész Izráelnek fejedelmeit, hogy e beszéd szerint fognak cselekedni; és megesküvének… Ezsdrás… elméne Jóhanánnak, Eliásib fiának szobájához s bemenvén abba, kenyeret nem evék, sem vizet nem ivék, mert gyászol vala a rabságból hazajöttek vétke miatt. És meghirdeték Júdában és Jeruzsálemben mindazoknak, a kik a rabságból hazajöttek, hogy Jeruzsálembe gyűljenek.” (Ezsd 10, 5-7)

Júda és Benjámin férfilakosai egy adott időpontra valamennyien eljöttek Jeruzsálembe. Ezsdrás, a pap, elmondta nekik az Úr törvényét, és elmondta, hogy mit kell cselekedniük, hogy elhárítsák magukról az Isten haragját.

„… tegyetek vallást az Úr előtt, atyáitoknak Istene előtt, és cselekedjetek az ő akaratja szerint, elkülönítvén magatokat e föld népeitől és az idegen feleségektől. És felele az egész gyülekezet, és monda felszóval: Ekképen, a te beszéded szerint kell minékünk cselekednünk!” (Ezsd 10, 11-12)

Vajon hogyan történhetett meg Izrael fiaival, hogy a fogságból hazatértek semmibe vették Isten törvényét? Úgy gondoljuk, hogy állhatatlanságuk mellett, a hosszú fogság okozhatta ezt. Sokáig éltek a pogányok között, nem volt áldozóhelyük, nem voltak imahelyeik, sokuk már Babilon földjén idegen kultúrában született, kihaltak a tanítók, elhalványodtak a tanítások. De már ne az okokat keressük! Vegyük észre, hogy az első szóra amikor értesültek arról, hogy létezik egy olyan törvény, amelyben az őket hazasegítő Isten rendelkezik az idegenekkel való házassági tilalomról, azonnal elhatározták, hogy engedelmeskednek Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének. Csodálatos és ritka szép példáját látjuk itt Izrael engedelmességének.

Az elhatározást tett követte. Milyen egyszerű ezt ilyen tényszerűen leírni. Ha belegondolunk, mennyi bánattal, keserűséggel, fájdalommal járhatott ezeknek a házasságoknak a felbontása, az asszonyok és gyermekeik, fiaik elküldése, elhagyása. Mennyi személyes tragédia színtere lehetett akkor (és már nem először) Jeruzsálem!

Ezsdrás könyvének a végén találunk egy hosszú névsort, azoknak a neveivel, akik idegen nőket vettek feleségül, de azután megváltak tőlük. Isten valamennyiük nevét feljegyeztette.

Jelen tanításunk első soraiban az Úr Jézus és tanítványai közötti egyik beszélgetésből idéztünk, amikor a tanítványok, jövőbeli jutalmuk iránt érdeklődtek. „Ímé, mi elhagytunk mindent…” Milyen jutalmat remélhetünk? Mit kapunk cserébe? Három evangéliumban is helyet kapott ez a beszélgetés, mi most Máté evangélista írásából idézünk.

„Akkor felelvén Péter, monda néki (Jézusnak): Ímé, mi elhagytunk mindent és követtünk téged: mink lesz hát minékünk? Jézus pedig monda nékik: Bizony mondom néktek, hogy ti, a kik követtetek engem, az újjá születéskor, a mikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe, ti is beültök majd tizenkét királyi székbe, és ítélitek az Izráel tizenkét nemzetségét. És a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet.” (Mt 19, 27-29)

A zsidó ember mindig is praktikus, gyakorlatias gondolkodású volt. Személyiségének kitörölhetetlen részeként benne rejtőzött a mediterrán területeken élő emberek kiváló üzleti érzéke, kifinomult kereskedői hajlama, a „valamit valamiért” gondolkodásmód. Nem meglepő ezekután Péter felvetése, hogy Jézus követéséért ők cserébe milyen jutalomra vagy ellenszolgáltatásra számíthatnak, hiszen ők mindenüket hátrahagyták. Urunk válaszának első része kimondottan az apostoloknak szólt, második része, a világon bármikor és bárhol élő valamennyi igaz hívő részére szólt.

Jézus Krisztus azt ígérte az apostoloknak, hogy abban a világkorszakban, amikor majd Ő a Békebirodalom királyaként beül dicsősége királyi székébe, apostolai is királyi székekben foglalhatnak majd helyet, és mint a törzsek fejedelmei, királyai ítélkezhetnek Izrael tizenkét törzse (nemzetsége) felett. Lukács evangéliumában ezt így olvashatjuk:

„Ti vagytok pedig azok, kik megmaradtatok én velem az én kísérteteimben; Én azért adok néktek, miképen az én Atyám adott nékem, országot, Hogy egyetek és igyatok az én asztalomon az én országomban, és üljetek királyi székeken, ítélvén az Izráelnek tizenkét nemzetségét.” (Luk 22, 28-30)

(„… kik megmaradtatok én velem az én kísérteteimben;” azaz, velem voltatok, mellettem maradtatok az én kísértéseimben, az én próbatételeim során.)

Válasza további részében Jézus Krisztus azt ígérte hű követőinek, hogy veszteségeikért még e világon „száz annyit” kapnak, és elnyerik az örök életet is. Ez utóbbit már nem is jutalomként kapják, hanem mint olyat, amely „jár” nekik, mint egy örökség.

Hogyan szólt az Ige? Kinek a részére ígérte mindezeket az Úr Jézus Krisztus? „… a ki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért,…” Aki elhagyta mindezeket, vagy ezek egyikét is az Úr Jézus Krisztus „nevéért”. (Márk evangéliumában: „én érettem és az evangéliumért”, Lukácsnál: „Isten országáért”.) Ha tehát képes voltál bizonyos áldozatokra az Úr Jézus nevéért, az evangéliumért, vagy az Isten országáért, ha képes vagy arra, hogy elhagyj értékeket, akár személyeket is, biztosan számíthatsz arra, hogy az Úr Jézus Krisztus a többszörösével kárpótol téged. Mikor?

„Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, a ki… száz annyit ne kapna most ebben az időben, a jövendő világon pedig örök életet.” (Mk 10, 29-30)

Felvetődhet a kérdés ezekután, hogy a Békesség Fejedelme, vagy a szeretet Istene, miért részesíti jutalomban azt a keresztyént, aki elhagyta szüleit, esetleg gyermekeit. Hát nem inkább büntetést érdemelne az ilyen? Csak tovább növekszik bennünk a kérdések száma, ha fellapozzuk ismét a Máté evangéliumát, és elolvassuk az alábbi Igéket:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám.” (Mt 10, 34-37)

Urunk azt mondta, hogy Ő (testben való eljövetelekor) nem azzal a szándékkal érkezett, hogy békességet hozzon az embereknek, inkább fegyvert hozni jött. Más fordítások szerint, kardot. Éppen azért, hogy szétválassza a világosságot és a sötétséget, hogy szétválassza az embereket. Tűnjön ki, hogy ki az Úré és ki nem! Tűnjön ki, hogy ki szereti jobban anyját, apját vagy akár gyermekét, testvérét, mint Őt! Az Úr Jézus Krisztus személye bizony, korunkban is megossza az embereket. Ha valaki megtér és újjászületik, gyakran tartják még a családban is, jobb esetben csak maradinak, de inkább megháborodottnak, bolondnak, mindenképpen kiközösítendőnek. Mert egyszerre más életszemlélettel, más értékrend szerint kezd élni, lelkesedik, örül, felszabadultabb lesz, örömét másokkal is meg akarja osztani, állandóan szellemi dolgokról és az Úr Jézus Krisztusról beszél. Illetve beszélne, ha hagynák. Bizony, ahogy olvastuk, előbb-utóbb a saját háza népe lesz az ellensége, működni kezd a szétválasztó kard. Sok „tanácsadó” is akad, aki félti ezektől a dolgoktól és meg akarja „menteni”.

Aki visszakozik, meghátrál, inkább békességben akar élni, aki többre tartja, jobban szereti anyját, apját vagy az Igében felsorolt további személyeket, aki inkább nekik akar tetszeni, az ő szemükben akar jónak mutatkozni, arra azt mondja az Úr Jézus Krisztus, hogy az „… nem méltó én hozzám”. De aki képes szakítani, akár még velük is, és ha elüldözik képes inkább elhagyni a házát, otthagyni mindenét az Úr Jézus nevéért, az evangéliumért vagy Isten országáért, az nemcsak méltó Őhozzá, hanem jutalmat is kap. Az elvesztett értékekért száz annyit. „… üldözésekkel együtt” – teszi hozzá az Úr Jézus. (Mk 10, 30)

Ezsdrás könyvéből láthattuk, hogy a hazatelepülő zsidó emberek, hogyan félték, hogyan tisztelték Istent, és hogyan engedelmeskedtek törvényének. Ők asszonyaikat, fiaikat, lányaikat hagyták el, hogy méltók legyenek elhívásukhoz, mint Isten szeretett népe. Botlottak ugyan, bűnt követtek el, de a legelső adandó alkalommal amikor szembesültek azzal, hogy mit tettek, azonnal cselekedtek. Nem inkább asszonyaik, gyermekeik tetszését keresték, hanem Istennek akartak tetszeni.

Az apostolok közül Máté a jól jövedelmező vámszedői állását hagyta ott. A Zebedeus fiak apjukat, napszámosaikat, munkaeszközeiket, foglalkozásukat hagyták el, hasonlóan Péterhez, aki szintén elhagyta a megélhetését biztosító foglalkozását. A többiekről nem tudunk ilyen részleteket, de bizonyára igazat mondott Péter amikor a többiek nevében így szólt: „Ímé, mi elhagytunk mindent.” Most a folytatást kivételesen Márk evangéliumából olvassuk el!

„Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, a ki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangyéliomért, A ki száz annyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet.” (Mk 10, 29-30)

Urunk azt ígérte ebben az Igéjében, hogy aki Őérte és az evangéliumért elhagyta értékeit, az még ebben a világban, ebben az időben kap „… házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt”. Azt ígérte az Úr Jézus, hogy követői nem maradnak fedél nélkül, lesz hol lakniuk, új és szerető testvérekkel élhetnek majd együtt, saját vagy sajátjukként szerethető gyermekek veszik körül őket, megélhetésükről Ő gondoskodik majd. Igaz, mindezt üldöztetésekkel együtt ígérte, ami nem minden esetben testi fenyegetettséget jelent, hanem meg nem értést, megvetettséget, ellenszenvet, kitaszítottságot.

Befejezésül szembesüljünk még egy „kemény” Igével!

„Ha pedig a te jobb szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék. És ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt és vesd el magadtól; mert jobb néked, hogy egy vesszen el a te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.” (Mt 5, 29-30)

Úgy is értelmezhetnénk az Igében írottakat, hogy aki kivájja a jobb szemét és levágja a jobb kezét, ezeket veszni hagyja az Úr Jézus nevéért, az evangéliumért, az Isten országáért, „… az méltó én hozzám” – mondta Jézus Krisztus, annak nagy lesz a jutalma itt a földön is és a mennyben is egyaránt. Ebből az Igéből is következik, hogy nincs akkora áldozat, ami ne érné meg, hogy az Úr Jézus Krisztusénak mondhasd magad, hogy részese lehess Isten országának.

Szeretett testvérünk!

Gondold át, mit nem adtál még oda értékeid, vagy az Úr Jézus szemében értéktelen dolgaid közül! Nézz körül sorstársaid között is, hogy őket is figyelmeztethesd, szabaduljanak meg olyan dolgaiktól, cselekedeteiktől, amelyek még elhagyhatóak lennének! Ne feledd:

„Sok elsők pedig lesznek utolsók, és sok utolsók elsők.” (Mt 19, 30)!