Kedves Testvérünk!

Miután úgy gondoltuk, hogy a keresztelkedéssel kapcsolatos tanításunkat nem célszerű egyetlen tanításba összesűríteni, a témát két részre bontottuk, úgymint egy elméleti és egy gyakorlati részre. Az itt olvasható „Keresztelkedés: bemerítkezéssel” című tanításunk ennek a két részre bontott anyagnak a második, gyakorlatiasabb része. Ha eddig még nem állt módodban, viszont szeretnéd tanulmányozni a keresztelkedéssel kapcsolatos elméleti részt is, akkor olvasd el az előző tanításunkat, amelynek címe: „Test, lélek, szellem”. Mi azt tartjuk előnyösnek, ha valaki először az elméleti részt tekinti át, és csak azután kezd hozzá ennek a most következő gyakorlatiasabb tanításnak az olvasásához.

Ebben az írásunkban szeretnénk egy világos tanítást adni a vízbe való bemerítéssel történő megkeresztelkedésről, mint az egyetlen olyan keresztelkedésről, amely szellemi látásunk szerint biblikusnak mondható. Tanításunk aktualitását az adja, hogy egyes keresztyén körökben ismét terjedni kezd az az általunk tévesnek tartott tanítás, amely szerint keresztelkedéskor nem szükséges vízbe meríteni a megkeresztelendőt, hanem elégséges, ha az illetőt egy minimális mennyiségű vízzel csak meghintik. Akik ezt az irányzatot képviselik, és ezt a gyakorlatot folytatják arra hivatkoznak, hogy az Ószövetségben is mindent meghintéssel tisztítottak meg, illetve arra, hogy az Újszövetség Igéiből (különös tekintettel az eredeti görög szövegből) egyáltalán nem vezethető le (?) az, hogy az akkori időkben bárki, bárkit is úgy keresztelt volna meg, hogy azt vízbe merítette volna. A meghintéssel történő keresztelkedési gyakorlat támogatói ettől még azt is elfogadhatóbbnak tartják, ha valakinek csupán jelképesen a fejére öntenek (háromszor) egy kevéske vizet, miként azt több nagy múltú, hazánkban is jólismert felekezetnél teszik. E gyakorlatok és irányzatok téves – nem biblikus – voltára szeretnénk tehát rávilágítani ezzel a tanításunkkal, illetve bizonyítani azt, hogy kizárólag a vízbe merítéssel történő keresztelkedés az, ami Istenünk számára is az egyedül elfogadható keresztelkedési gyakorlat.

Annak érdekében, hogy tanításunkban világosan meg tudjuk különböztetni a lélekkel kapcsolatos (lelki) dolgokat, a szellemmel kapcsolatos (szellemi) dolgoktól – hagyományainktól eltérően, alkalmazkodva a Biblia eredeti görög szövegéhez – a Teremtő Isten harmadik személyét minden esetben Szent Szellemnek írjuk majd.

Tekintve, hogy az Úr Jézus Krisztus földi tartózkodása idején mindenben példát adott nekünk, így példát adott nekünk saját megkeresztelkedésével is.

„Akkor eljöve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék ő általa. János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jősz én hozzám? Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki. És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani. És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam(ez az én szeretett fiam Új ford.), a kiben én gyönyörködöm.” (Mt 3, 13-17)

Jézus és János között – mint olvashattuk – egy különös párbeszéd hangzott el. Jézus azért jött el Galileából Jánoshoz, hogy János keresztelje meg Őt, aki ennek először nem akart eleget tenni „… mondván: Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jősz én hozzám?” Mit válaszolt erre Jézus? „Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” És lám: „Ekkor engede néki.” János tudta, hiszen hirdette is, hogy aki őutána jön, az nagyobb őtőle, és az majd nem vízzel, hanem Szent Szellemmel és tűzzel keresztel (Mt 3, 11). Egyértelműnek tartotta tehát, hogy az lenne a helyes, ha fordítva történne a dolog, tehát nem ő keresztelné meg Jézust, hanem Jézus keresztelné meg őt. Viszont azonnal engedett – mint olvashattuk –, amikor Jézus azt mondta neki, hogy „… így illik nékünk minden igazságot betöltenünk.” János ezt megértve azonnal megkeresztelte Jézust. Röviddel ezután látta, hogy a Szent Szellem, mintegy galamb szállt le Jézusra, sőt Isten hangját is hallotta, Aki azt mondta Jézus Krisztusról, hogy „Ez amaz én szerelmes fiam (ez az én szeretett fiam Új ford.), a kiben én gyönyörködöm.” János ebből egyebek mellett azt is megérthette, hogy Isten elégedett a történtekkel, vagyis az itt végbementek mindenben egyeztek az Ő szent akaratával. Így töltöttek be „minden igazságot”.

Sokat gondolkoztunk valamikor azon, hogy mit jelenthet itt az a szó, hogy „igazság”, mert biztosan nem ugyanazt, mint a Biblia egyéb helyein. Amikor megvizsgáltuk ezt az eredeti görög szövegben, azt vettük észre, hogy az eredeti szöveg két olyan szót is használ, amely a mi Bibliánkban mindig ugyanazzal a szóval, „igazság”-nak van fordítva, márpedig ha annak idején a Szent Szellem úgy tartotta helyesnek, hogy hol az egyik, hol a másik szót alkalmazza egy-egy Igében, akkor ez nem lehet véletlen. Így tudatosult bennünk, hogy amikor például Jézus Krisztus a Szent Szellemről azt mondja, hogy az Igazság Szelleme, akkor tulajdonképpen azt mondja, hogy a Megigazulás Szelleme, amikor pedig arra kéri Jánost, hogy az Ő keresztelkedésének ne álljon ellen, hiszen így töltenek be minden igazságot, akkor az Isten rendjéről, Isten országa „alkotmányáról”, jogrendszeréről beszél. Ezek szerint ebben az országban az a rend, hogy mindenkinek meg kell keresztelkednie, és ha mindenkinek, akkor Jézusnak is. Az isteni rend miatt. János megtérést követelt mindenkitől, amikor keresztelt (Apcsel 19, 4). Mivel Jézus teljesen bűntelen volt, sem megtérnie, sem megkeresztelkednie nem kellett volna Jánosnál. Tehát Jézus, amikor Isten rendjére hivatkozott, akkor alázatos engedelmességgel alávetette magát Isten szent akaratának, az Isten országa rendjének, példát mutatva ezzel is követőinek. Olvashattuk, hogy a Mennyei Atya azonnal megajándékozta Őt a Szent Szellemmel, és ettől kezdve Ő már nem Jézus volt, hanem Jézus Krisztus, azaz a „Felkent” Jézus.

Mivel láthattuk, hogy Isten tetszésére történt Jézus megkeresztelése az a véleményünk, hogy mindenkinek így kell megkeresztelkednie, ahogyan János keresztelte meg Jézust, vízbe való bemerítéssel. Mert János, Jézust úgy keresztelte meg, hogy bemerítette Őt a Jordán folyó vizébe. Hogy ezt bebizonyíthassuk, elsődlegesen induljunk ki János nevéből, majd vizsgáljuk meg, hogy János milyen helyszíneken keresztelt és miért éppen ott, majd térjünk vissza konkrétan Jézus megkeresztelkedésére, hogy végül megvizsgálhassuk, hogyan történt a keresztelés az apostoli korban! És hogyan történjék napjainkban? Vízbe történő bemerítéssel, vízzel való meghintéssel, vagy szimbolikus módon a fej vízzel való háromszori leöntésével?

Ha a Jézust megkeresztelő János nevét vesszük vizsgálat alá, akkor egyetlen kérdést kell csupán feltennünk, és máris világossá válik, hogy ő a keresztelést milyen módon végezte. Kérdésünk mindössze annyi, hogy a nép vajon miért, miféle megfontolásból illette Jánost örök időkig maradandóan Keresztelő János névvel, ami cáfolhatatlan, hogy görögül Bemerítő Jánost jelent? Miért ragasztotta vajon a nevéhez a nép ezt a megkülönböztető jelzőt, ha János nem ebben a tevékenységben fáradozott volna, azaz ha nem az lett volna reá a jellemző, hogy ő bemeríti az embereket? A vízbe. Ha ő a kereszteléskor bemerítés helyett csak meghintést vagy egy csekélyke vízzel való szimbolikus leöntést alkalmazott volna, akkor a köznyelv őt mindenképpen „Meghintő” Jánosnak, esetleg „Leöntő” Jánosnak nevezte volna, tehát nem Bemerítőnek. Hogyan is végezhetett volna Bemerítő János csupán meghintést vagy valamiféle szimbolikus leöntést, amikor azt olvassuk a Szentírásban (Mt 3, 6), hogy János a „Jordán vizében” keresztelt, nem a folyó vizéből, hanem a folyó vizében. Senkit nem a Jordán vizébőlmerített vízzel hintett vagy locsolt meg, hanem a Jordán vizében merítette be az embereket – a néptől kapott nevéhez hűen – a Jordán folyó vizébe. (Senki ne kérdezze, hogy mire való ezt a dolgot ilyen részletesen boncolgatni! Nem egyszerű „szőrszálhasogatás” csupán ez? Később látni fogjuk, hogy igenis minden részletnek komoly jelentősége van! A kérdés inkább az lehet, hogy vajon mindenben eleget kívánunk-e tenni Isten szent akaratának, vagy csak úgy megközelítőleg, félvállról, komoly odaszánás nélkül, kifogásokat keresve, a biblikus igazságokkal szembehelyezkedve, esetleg csak jelképesen?) Vizsgálódjunk tovább!

Hogy a János által végzett keresztelés vízbe való bemerítéssel történt, tehát ahhoz sok vízre volt szükség, alátámasztja a következő Ige is: Amikor János nem a Jordán vizében keresztelt, akkor Énonban, Sálemhez közel. Miért? „… mert ott sok volt a víz…” – olvashatjuk a Szentírásban (Jn 3, 23). „… mert ott sok volt a víz…” Mihez kellett a sok víz? Hát hogyan lehet valakit „tetőtől-talpig” bemeríteni, ha ehhez nem áll rendelkezésre elegendő víz? Nézzük csak, hogyan is történik ez a bemerítés a gyakorlatban! Most csak a formai dolgokra figyeljünk! Aki keresztel: benne áll a vízben, ami célszerűen neki legalább a mellmagasságáig ér. Aki keresztelkedik: odamegy őhozzá, majd a keresztelő segítségével (hogy egyensúlyát ne veszítse), térdeit behajlítva bemerül a vízbe. A víz összezáródik felette. Ezután minden várakozás nélkül – a keresztelő további segítő közreműködésével – máris kiemelkedik a vízből. Megkeresztelkedett. Történhet ez úgy is, hogy az illető leguggolás helyett előre, vagy hátra beledől a vízbe, így merül el egy rövid időre. Ebből a helyzetéből segíti őt azután „talpra” a keresztelő, aki lehet egymaga és lehet akár másodmagával is. Ez utóbbi esetben nagyobb biztonságot érez a keresztelkedő, amely lényeges lehet akkor, ha esetleg egyébként is fél a víztől. Keresztelő János (Bemerítő János) minden valószínűség szerint egyedül keresztelt a Jordánban, vagy ahol erre – mint olvastuk – alapfeltételként megfelelő mennyiségű víz állt rendelkezésre, vagyis ahol „sok volt a víz…”. Úgy gondoljuk, hogy az általa végzett keresztelési módhoz ezekután már kétség sem férhet, Bemerítő János nem meghintett, nem leöntött, hanem bemerített. Ezért volt szüksége a sok vízre.

Izráeli utifilmekben gyakran látható, ahogyan a Jordán vizében keresztelkednek az emberek napjainkban is, méghozzá kizárólag a fentebb leírt biblikus bemerítkezési módok egyike szerint. Számukra mindenütt egy kis kiépített parti terasz áll rendelkezésre, ahonnan korlát-szegélyezte lépcső vezet le a vízbe. Amikor a filmekben látjuk azt a sok, kizárólag erre a célra fehér ruhába öltözött keresztelkedő fiatalt és időst, nőt és férfit, egy kissé mindig meghatódunk, és magasztaljuk szívünkben az Úr Jézus Krisztust, Aki élete feláldozásával nyitott ajtót adott mindenki elé, és a mai napig is az egyedüli reménysége minden embernek.

Jézus keresztelkedéséről már szóltunk. Bár formai részleteket, azon túlmenően, hogy Keresztelő János (Bemerítő János) keresztelte meg Őt, nem tudunk. Ne hagyjuk viszont figyelem nélkül a keresztelkedéséről olvasottakból, hogy miután a Jordánban megkeresztelte Őt János: „azonnal kijöve a vízből” (Mt 3, 16)! Ahhoz, hogy kijöjjön, be is kellett mennie. Mondd, mi más dolguk volt a folyóban, ha nem a bemerítkezés, hiszen a meghintéshez vagy a leöntéshez elegendő lett volna esetleg egy kehelynyi, vagy bármiféle kézi edényben elférő víz is? Akár még a parton is, vagy a Jordántól távol, bárhol. Mindezek ismeretében kijelenthetjük, hogy a János által végzett keresztelési mód egyértelműen a bemerítés volt, amelyet Jézus is elfogadott, az Atya is elfogadott, és ez a módszer volt az egyedüli módszer, amellyel az apostoli korban és a korai keresztyénségben is kereszteltek. Nyilván az apostolok is. (Nem hagyható figyelmen kívül az a tény, hogy Jézus Krisztus tanítványainak egy része korábban Keresztelő János tanítványa volt. András és Péter is /Jn 1, 35-42/. Keresztelhettek-e ők formailag másként, mint János, akitől tanulták ezt?)

Nézzük, hogyan keresztelt például Fülöp apostol! Egyik kereszteléséről az etióp kincstárnok (komornyik) megkeresztelkedésével kapcsolatban írottakból értesülhetünk (Apcsel 8, 26-39). Fülöppel együtt „leszállának mindketten a vízbe”, később „a vízből feljöttek” – olvashatjuk az Apcsel 8, 38-39-ben. Kizárt dolog, hogy a kincstárnoknál a sivatagos vidéken hazafelé vivő gázai úton nem volt annyi tartalékvíz, hogy abból akár egy tenyérnyivel is ne lehetett volna őt meghinteni vagy jelképesen, leönteni – megkeresztelés gyanánt. A leírásból arra lehet következtetni, hogy még a Jeruzsálemből hazafelé tartó komornyik is tisztában volt azzal (esetleg látta, vagy hallotta zarándoklata során), hogy a keresztelkedéshez több vízre van szükség, hiszen: „Mikor pedig menének az úton, jutának egy vízhez; és monda a komornyik: Ímhol a víz: mi gátol, hogy megkeresztelkedjem?” (Apcsel 8, 36). Miután láttuk, hogy minden esetben olyan helyen történt a keresztelkedés, ahol ugyancsak sok víz állt rendelkezésre, immáron el kell fogadnunk, hogy a keresztelkedés mindenkor bemerítéssel történt és nem egyéb módon!

Több kellett, hogy legyen ez a keresztelkedési mód az egyszerű meghintésnél vagy jelképes leöntésnél! Miután tudjuk, hogy Péter apostol látta és gyakorolta is a keresztelést (Jn 4, 2 és Apcsel 10, 47), nyilván tisztában volt a módszer technikájával, különben nem írta volna le a következőt: (Nóé bárkájához, mint a megmenekülés egyetlen lehetőségéhez hasonlította a megkeresztelkedést, amint arról már részletesen szóltunk az ezt megelőző /keresztelkedés elméletével foglalkozó/ tanításunkban). „A mi minket is megtart most képmás gyanánt, mint keresztség, a mi nem a test szennyének lemosása, hanem jó lelkiismeret keresése Isten iránt, a Jézus Krisztus feltámadása által.” (1 Pét 3, 21). Anélkül, hogy a kijelentést újra elemeznénk, arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a test szennyének lemosása még a gyakorlatban is közelebb áll a vízben történő megmerítkezéshez, mint a vízzel való meghintéshez, leöntéshez.

Ha már ennyi érvet felsorakoztattunk annak bizonyítására, hogy a bemerítkezés a minden mással szemben elfogadható egyedül biblikus módja a keresztelkedésnek, talán azzal tehetjük ezt tejessé, ha végezetül még megvizsgáljuk Keresztelő János bizonyságtételét. Ő ugyanis ebben arról beszél, hogy Aki ő utána jön, aki nagyobb őtőle, az a személy, vagyis Isten Fia hogyan keresztel majd. Máté evangéliumában így olvashatunk erről János bizonyságtételében: „Én… vízzel keresztellek titeket megtérésre, de a ki utánam jő… ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket.” (Mt 3, 11) Nézzük, hogyan hangzana ugyanez a „meghintéssel”! „Én… vízzel hintelek meg titeket megtérésre, de a ki utánam jő… ő Szent Lélekkel és tűzzel hint majd meg titeket.” Még ha el is fogadnánk a vízzel történő meghintést vagy leöntést, hogyan tudnánk értelmezni a Szent Lélekkel (most már a következetesség kedvéért) a Szent Szellemmel és a tűzzel való meghintést, illetve leöntést?

A Szent Szellemmel való keresztség: A Biblia következetesen azt tanítja, hogy az újjászületett ember közösségben él a Szent Szellemmel. Ő énbennem, és én Őbenne, mert csak ekképpen lehetek egységben, közösségben Ővele. Ez azonnal megérthető egy szemléletes példa segítségével. Merítsünk be egy kád vízbe egy szivacsot, majd hagyjuk is benne! A szivacs megtelik vízzel úgy, hogy tehát közben önmaga is a vízben van. Hol van a víz? A szivacsban. Hol van a szivacs? A vízben. A víz a szivacsban, a szivacs a vízben. A Szent Szellem énbennem, én a Szent Szellemben. Ha az Úr Jézus Krisztus, ellentétben Jánossal, aki a vízbe merítette be a bűnöst, a Szent Szellembe meríti a hitre jutottat, akkor abban lakozást vesz a Szent Szellem. Az (örök) élet költözik belé. Gyakorlatilag ez az újjászületés, amely az Úr Jézus Krisztus nevére való megkeresztelkedés, az Úr Jézus Krisztus nevére való bemerítkezés során következik be. Az újjászületést követően a hívő a Szent Szellemben (s miután Ő a Krisztus Szelleme, az Úr Jézusban) él. Mennyei Atyánk is csak olyan imádókat tud elfogadni, akik Szent Szellemben imádják Őt (Jn 4, 23-24), Pál csakis a Szent Szellemben való szolgálatot ismerte el Istennek való szolgálatként (2. Kor 6, 4-6), a galatákat pedig keményen ostorozta amiatt, hogy amit a Szent Szellemben kezdtek el, azt világi módon próbálják folytatni (Gal 3, 3). Mindenütt azt olvashattuk, hogy Szent Szellemben. Csak úgy kerülhetünk a Szent Szellem közösségébe, csak úgy lehetünk Ővele közösségben, ha valaki, és ez esetben az Úr Jézus Krisztus, (az újjászületésünk érdekében) belehelyez bennünket, bemerít bennünket a Szent Szellembe. Bemerít bennünket, és nem pedig meghint vagy leönt Ővele bennünket! Amikor tehát az Úr Jézus Krisztus Szent Szellemmel „keresztel”, az azt jelenti, hogy a Szent Szellembemerít be bennünket! Nem a vízbe, hanem a Szent Szellembe – Keresztelő János bizonyságtétele alapján is.

A tűzzel való keresztség: Legyen elegendő egy rövid és egyszerű magyarázat Keresztelő Jánosnak arra a kijelentésére, hogy Aki őutána jön: „… ő… tűzzel keresztel majd titeket.”!

A búza és a konkoly példázatából (Mt 13, 24-30) tudjuk, hogy amíg az Úr Jézus Krisztus a tiszta búzát (az igazakat) a csűrébe gyűjti üdvösségre, addig az értéktelen konkolyt (a gonoszokat) az örök tűzbe. Ez a második halál. A tűznek tava (Jel 20, 14). Mondhatja-e valaki, hogy az Úr Jézus Krisztus végső megoldásként a gonoszokat a tűzzel, a tűz tavával csak „meghinti” vagy „leönti”? Nem! Ők a tűz tavába elmerülve, abba bemerítve, örök halált szenvednek. Amikor tehát az Úr Jézus Krisztus a végítéletkor tűzzel „keresztel”, az bizony egyértelműen bemerítést jelent, és nem valami mást, különösen nem valamiféle jelképes dolgot! A Jelenések könyve úgy írja, hogy amikor az 1000 éves birodalom végén Sátán a tüzes tóba vettetik (mert az Úr Jézus Krisztus őt is tűzzel kereszteli meg), odakerül, ahol a Fenevad és a hamis próféta is van (Jel 20, 10).

Akik a keresztelkedést a vízzel történő meghintésben látják, igazuk alátámasztása érdekében az Ezékiel könyvében írt Igékkel hozakodnak elő. E könyv 36. részében Izráel jövőbeli (az 1000 éves Birodalom időszakára történő) helyreállításáról olvashatunk. Íme, az érvként emlegetett versek:

„És fölveszlek titeket a pogányok közül, s egybegyűjtelek titeket minden tartományból, és beviszlek titeket a ti földetekre. És hintek reátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságtoktól… És adok néktek új szívet…” (Ez 36, 24-26)

Ezeket a verseket nem tudjuk érvként elfogadni több ok miatt. Ezek a versek Isten ószövetségi népéhez szóltak, kifejezetten Izráel számára adtak kijelentést. E nép másfajta megtisztulást el sem tudott volna fogadni Ábrahám, Izsák és Jákób Istenétől, mint a megtisztulás vizével történő meghintést, hiszen az ilyen módon való megtisztítással kapcsolatos ismeretek Izráelben már több évszázadosak voltak. Egyébként is mindenki megérthette, hogy egy egész nép vízzel való meghintése csak szimbolikus lehet, miként az új szív ígérete is.

A rómaiakhoz írt levélből érthetjük meg igazán, hogy amikor az Újszövetség korában élő keresztelkedő a víz alá merül, Jézus Krisztushoz hasonlóan meghal e világ számára, és amikor kiemelkedik a vízből – az már egy új teremtés (Róm 6, 3-11). Ezért kell, hogy ne csak meghintsenek bennünket, vagy leöntsék a fejünket egy kevés vízzel, hanem – amellett, hogy a vízben végérvényesen lemossuk a bűneinket (Apcsel 22, 16) – bele kell halnunk a vízbe, össze kell, hogy csapjon felettünk a víz, hogy elzárjon bennünket végképp e világtól. Minket ugyanis nem elégséges meghinteni, mint az Ószövetségben az eszközöket, ruhákat, embereket, amiket és akiket a megtisztulás érdekében kellett meghinteni a tisztulás vizével (számtalan rendelkezés mellett lásd 4. Móz 8, 6-7!), hiszen ezek a parancsolatok csak az új rendelkezésekig voltak érvényben (Zsid 9, 10). Nekünk újonnan kell születnünk (Jn 3, 3). Különben nem mehetünk be az Isten országába. Újonnan kell születnünk víztől és Szellemtől (Jn 3, 5)! Előtte ezért kell meghalnunk. A vízben.

Tekintsük át ezekután, hogy az Újszövetségben mely helyeken olvashatunk konkrét keresztelkedésekről! Első volt Jézus, megkeresztelkedéséről már szóltunk. Utána már mindenki az Ő nevére keresztelkedett meg és könyörgött általa jó lelkiismeretért (jó „kettőslátásért”) Istenhez, Akinek a jóságos kegyelméből – bemerítkezésünkkor – az Úr Jézus Krisztus is megkeresztelt minket, azaz bemerített bennünket a Szent Szellembe. Ekképpen keresztelkedett meg és nyert új életet Jeruzsálemben mindenki, aki a Szent Szellem kiáradását követően hallgatott Péter apostolra és társaira (Apcsel 2, 37-41). A samáriaiak megkeresztelkedéséről az Apcsel 8, 12-ben olvashatunk, az etióp kincstárnok (komornyik) megkeresztelkedéséről az Apcsel 8, 36-39-ben, Pál (Saul) megkeresztelkedéséről az Apcsel 9, 18-ban. Kornéliusz és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 10, 34-48-ban, Lídia és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 16, 14-15-ben, a Filippi-beli börtönőr és háza népe megkeresztelkedéséről az Apcsel 16, 33-ban olvashatunk. Sokan megkeresztelkedtek Korinthusban (Apcsel 18, 8), és Efézusban (Ef 19, 5) is – az Úr Jézus nevére.

Mint olvashattuk az Apcsel 10, 34-48-ban Kornéliusz, az Apcsel 16, 14-15-ben Lídia, és az Apcsel 16, 14-15-ben a börtönőr, a háza népével együtt keresztelkedett meg. Miután a Szentírás e helyen nem ad egyértelmű kinyilatkoztatást arra vonatkozóan, hogy kiket kell érteni egy akkori személy háza népének, a mi szellemi látásunk szerint ezek férj, feleség, a hozzájuk tartozó és velük együtt élő felnőtt gyermekek, szülők, testvérek, egyéb rokonok, szolgálók, cselédek, jövevények lehettek. Valakinek a háza népéhez tartoztak nyilván kiskorú (húsz év alatti) gyermekek is, de teljesen bizonyosak vagyunk abban, hogy őket sem Péter, sem Pál nem keresztelte meg. Tudjuk, hogy a keresztelést Keresztelő János vezette be, akinek az volt az alapvető küldetése, hogy „felkészült népet állítson az Úr elé” (Luk 1, 17, Új ford.), nyilván nem merített be gyermekeket, akik a jót a rossztól meg sem tudják különböztetni (4 Móz 32, 11 és 5 Móz 1, 39), tehát Jánosnak bűnvallást sem tudtak volna tenni. A keresztelési hagyomány nyilván ezt vitte tovább, hiszen írtuk már, hogy egyik-másik apostol a korábbiakban eleve János tanítványa volt. Pál pedig egyenesen leírta, hogy amennyiben az apa, vagy az anya szent (újjászületett keresztyén) egy családban, szentté teszi a kiskorú gyermekeit (1 Kor 7, 14), tehát ezek a gyermekek már gyermekségük ideje alatt „elkülönítettek” Isten számára. (E korban bekövetkezett esetleges haláluk esetén üdvösségre jutnak.) Ez a „mentelmi joguk” viszont csak felnőtté válásuk idejéig érvényes, utána nekik is meg kell keresztelkedniük, nekik is újonnan kell születniük! Addig viszont nem kell (egyszerűen fölösleges) megkeresztelni a gyermekeket sem csecsemőként, sem gyermekkoruk későbbi szakaszában. Hasonlóan elvetjük – mert egyáltalán nem tartjuk biblikusnak – az úgynevezett bérmálkozási és konfirmációs gyakorlatot, amely az ezt gyakorlók szerint arra való, hogy e liturgiák alkalmával kapja meg valaki a Szent Szellemet. Ez nincs benne a Bibliában! Mindez csupán az évszázadok alatti torzulások szülötte, mint a bemerítés helyetti vízzel való meghintés és leöntés gyakorlata. Emberi kitalációk csupán. Tévelygés.

„… tanuljátok meg: ahhoz tartsa magát az ember, ami meg van írva…” (1. Kor 4, 6, Új ford.)