Kedves Testvérünk!

Az Apostolok cselekedetei-ben Pál apostol harmadik missziós körútjáról olvastunk, amikor az alábbi Igékre lettünk figyelmesek:

„Lőn pedig… hogy Pál, eljárván a felsőbb tartományokat, Efézusba érkezék: és mikor némely tanítványokra talált, Monda nékik: Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek? Azok pedig mondának néki: Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek. És monda nékik: Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére. Monda pedig Pál: János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…” (Apcsel 19, 1-6)

Miután Pál az efézusi tanítványok körében azt tapasztalta, hogy még nem töltekeztek be Szentlélekkel, nem kapták meg a Szentlélek ajándékát, vagy úgy is írhatnánk, hogy még nem részesültek a Szentlélek keresztségében, az alábbi kérdést intézte hozzájuk: „… Mire keresztelkedtetek meg tehát? Azok pedig mondának: A János keresztségére.” A kérdés és a válasz is érthetőbb, ha egy másik bibliafordítást nézünk meg. „… hogyan keresztelkedtetek meg? A János keresztségével – válaszolták ezek.” (Új ford. Biblia)

Pál elmagyarázta nekik, hogy „… János megtérésnek keresztségével keresztelt”, de már ő is megmondta, hogy abban higgyenek, aki ő utána jön. Az „igazi” keresztség majd az lesz, ha Jézus Krisztusban hisznek és az Ő nevére keresztelkednek meg, mert akkor betölti őket a Jézus Krisztus által megígért Szentlélek. Kevesek kiváltsága volt addig, hogy betöltekezhettek Szentlélekkel. Csak Isten emberei, a próféták, egyes királyok kaphattak eddig a Lélekből, és ezáltal ők igaznak minősültek Isten előtt, sőt némelyikük hatalmas erővel, csodatévő erővel, látnoki képességekkel is rendelkezett. „Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…”.

A vallásos zsidó ember, – és ebben az időben még szinte kivétel nélkül vallásosak voltak a zsidó emberek – félt Istentől, és tudta, hogy az Isten törvényei ellen elkövetett bűnei miatt van félni valója. Mert amennyiben a törvények ellen vétett, Isten ellen vétett. Azt is tudta, hogy a bűnös ember nem állhat meg Isten előtt, sem életében, sem halála után. Amikor Simon Péter egy egész éjszakán át eredmény nélkül halászott, Jézus Krisztus kérésére társaival újra vízre szállt. Megdöbbenésükre most annyi halat fogtak, hogy szinte szakadoztak a hálóik.

„Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram! Mert félelem fogta körül őt és mindazokat, a kik ő vele valának, a halfogás miatt, a melyet fogtak; Hasonlóképen Jakabot és Jánost is, a Zebedeus fiait, a kik Simonnak társai valának.” (Luk 5, 8-10)

A szinte hihetetlen mennyiségű hal láttán a halászemberek úgy gondolták, hogy csak Isten cselekedhet velük ilyen csodát, tehát Isten előtt állnak. Meg nem bocsátott bűneikkel.

Egy zsidó ember mielőtt meghalt, különösen igyekezett megvallani bűneit Istennek, és azokért bocsánatot kérni, hogy ne azokkal együtt kelljen Isten előtt megjelennie. Nem történt ez másképp egy halálraítélt esetében sem. A keresztrefeszített ember bűneit sorolva utolsó leheletéig könyörgött Atyái Istenéhez, küzdve a bűnbocsánatért. Az igaznak erre nem volt szüksége. Tudjuk, hogy Jézus Krisztus bűn nélküli volt. Ezt olvashattuk Róla és a kivégzését levezénylő századosról a Lukács evangéliumában:

„És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala. Látván pedig a százados, a mi történt, dicsőíté az Istent, mondván: Bizony ez ember igaz vala.” (Luk 23, 46-47)

A bűn egy szakadékhoz hasonlítható, amely a bűnös embert elválasztja a Teremtő Istentől. Tekintettel arra, hogy ez az állapot Isten számára sem jó, mert szereti és szánja megtévedt, vagy Sátán által megtévesztett teremtményeit, gondoskodott arról, hogy a bűnös ember visszatalálhasson Őhozzá. Ha legalább sikerülne az embernek felismernie bűneit, akkor már egy lépéssel közelebb kerülhetne Istenéhez. Adott hát a Teremtő Isten olyan törvényeket a zsidó emberek számára, amelyek egyértelműen kijelentették, hogy Istenük mit tart bűnnek, így nyilvánvalóvá válhatott, hogy cselekedeteik, vagy gondolataik mennyiben térnek el Isten erkölcsi elvárásaitól, azokkal bűnt követnek-e el, avagy nem.

Isten abból tudja, hogy az ember felismerte a bűneit, ha teremtménye megvallja, felsorolja azokat Neki. Az embernek nem azért kell megvallania a bűneit, mintha Isten nem ismerné azokat, hanem azért, mert Teremtője éppen arra kíváncsi, hogy az ember tisztában van-e azzal, hogy mit vétett, tudja-e miben bűnös, mit tett olyat, amivel szembekerült Istenével. Egy Nóbel-díjas zsidó írótól hallottuk a közelmúltban, hogy amikor a bűnbeesés után Isten„Szólítá az embert és monda néki: Hol vagy?” (1 Móz 3, 9), akkor a Teremtő Isten, mint Mindenható természetesen tudta, hogy hol van Ádám, inkább az érdekelte, hogy vajon Ádám tudja-e, hogy hol van. Hogy hol van Istenhez képest? Tisztában van-e vele? Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, ha az ember felismerte bűneit, és azokat megbánva megvallja, biztos lehet abban, hogy szerető Istene megbocsátott neki (hisz maga Isten is várta, hogy megbocsáthasson). A bűneitől megszabadult embernek, Isten nagylelkűségén elgondolkodva, jó esélye van a továbbiakban arra, hogy ugyanazokat a bűnöket még egyszer ne kövesse el, illetve többé egyáltalán ne vétkezzen, és így Isten előtt igaz lehessen.

Az Ószövetségi ember részére a bűnök megbocsátása, tehát a bűnös ember megtisztulása érdekében a következő rendelkezést adta Isten. Tudni kell, hogy ha valaki szándékosan követett el bűnt, azt ki kellett írtani a nép közül (4. Móz 15, 30-31), tehát csak a véletlenül elkövetett bűnök megbocsátására volt hajlandó Isten.

„Ha… a föld népe közül vétkezik valaki tévedésből, mivelhogy az Úrnak valamelyik parancsolatja ellen olyat cselekeszik, a mit nem kellett volna cselekedni, és bűnössé lesz; Ha tudtára esik néki az ő bűne, a melyet elkövetett: vigyen áldozatul az ő bűnéért, a melyet elkövetett, egy ép nőstény kecskét. És tegye a kezét a bűnért való áldozat fejére, és ölje meg a bűnért való áldozatot az egészen égőáldozat helyén… és megbocsáttatik annak. Ha pedig bárányt visz az ő bűnért való áldozatául, nőstényt és épet vigyen. És tegye a kezét annak a bűnért való áldozatnak fejére, és ölje meg azt bűnért való áldozatul azon a helyen, a hol megölik az egészen égőáldozatot… és megbocsáttatik néki.” (3. Móz 4, 27-29, 31-33, 35)

Ez a törvény az egyszerű, „hétköznapi” zsidó emberekhez szólt, a papok megtisztulására más rendelkezés vonatkozott. Igénk szerint a véletlenül bűnbeesett embernek el kellett mennie a szent sátor (később a jeruzsálemi templom) udvarába, és szívből fakadó bűnbánattal bűnei bocsánatát kérve, kezét az áldozatul vitt jószág fejére kellett tennie, ezzel az áldozatra helyezte bűneit. Ezután a pap megölte a bűnössé lett állatot. Az állattal együtt a ráhelyezett bűnök is megsemmisültek, az állatot áldozó ember bűnei pedig megbocsáttattak, örökre eltűntek, az ember megtisztult, megigazult Isten előtt. A bűnös ember helyett tehát az ártatlan, de bűnössé vált állatnak kellett elhordoznia az ember által elkövetett bűnök büntetését.

Nézzünk most bele a részletekbe! A bűnbocsánat megszerzéséhez az embernek először is fel kellett ismernie, vagy felhívták mások a figyelmét, hogy bűnös. Állatállományából (veszteségként) ki kellett vennie egy hibátlan jószágot, kecskét vagy bárányt. Ezt maga mellett vezetve, vagy kocsiján, esetleg ahhoz kötve, mindenki szeme láttára, lakóhelyéről el kellett vinnie a kijelölt áldozati helyre. Útközben számolnia kellett az emberek kérdéseivel, megjegyzéseivel, élcelődéseivel. Az áldozati helyen meg kellett beszélnie a pappal, hogy miért jött, mikor kerül sorra. Addig kívül kellett várakoznia. Amikor az áldozati oltárhoz kötözték az ártatlan állatot, nyilván ő is részt vett ebben. Kezét az állat fején tartva végig kellett néznie a helyette bűnhődő szép és egészséges jószág levágását, szenvedő vonaglását, haláltusáját, hallgatni a félelemtől és fájdalomtól üvöltő állat hangját. Tudni kell például a bárányról, hogy levágását megérzi, már megkötözésekor hangosan sír, folyik a könnye is. Isten részéről elvárás lehetett, hogy a bűneitől megszabadult ember, mint fentebb már írtuk, megindul Teremtője azon nagylelkűségén, hogy őt visszafogadta, illetve megindul az ártatlan áldozat szenvedésén. Mindezek – jó eséllyel – úgy hatnak majd érzelmeire, lelkiismeretére, hogy mindinkább kerüli a további bűnbeesést és igyekszik megigazult maradni.

A törvény külön rendelkezett a papok vétkeinek, tisztátalanságainak Isten részéről való eltörléséről. Részükre Isten bizonyos liturgikus tisztulási eljárásokat, mosakodásokat írt elő. Áron főpapnak és fiainak például egy külön e célra készített rézmedencében kellett a kezüket és lábukat megmosniuk, mielőtt a kijelentés sátrába beléptek volna. (5. Móz 30, 17-21)

„Tibérius császár uralkodásának tizenötödik esztendejében pedig, mikor Júdeában Ponczius Pilátus volt a helytartó, és Galileának negyedes fejedelme Heródes,… Annás és Kajafás főpapsága alatt, lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára;” (Luk 3, 1-3)

„Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket,… Immár pedig a fejsze is rávettetett a fák gyökerére: minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik. És megkérdé őt a sokaság, mondván: Mit cselekedjünk tehát? Ő pedig felelvén, monda nékik: A kinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és a kinek van eledele, hasonlókép cselekedjék. És eljövének a vámszedők is, hogy megkeresztelkedjenek, és mondának néki: Mester, mit cselekedjünk? Ő pedig monda nékik: Semmi többet ne követeljetek, mint a mi előtökbe rendeltetett. És megkérdék őt a vitézek is, mondván: Hát mi mit cselekedjünk? És monda nékik: Senkit se háborítsatok, se ne patvarkodjatok; és elégedjetek meg zsoldotokkal. Mikor pedig a nép várt és szívökben mind azon gondolkoztak János felől, hogy vajjon nem ő-é a Krisztus; Felele János mindeneknek, mondván: Én ugyan keresztellek titeket vízzel; de eljő, a ki nálamnál erősebb, a kinek nem vagyok méltó, hogy sarujának kötőjét megoldjam: az majd keresztel titeket Szent Lélekkel és tűzzel: Kinek szórólapátja kezében van, és megtisztítja szérűjét; és a gabonát az ő csűrébe takarja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Luk 3, 8-17)

Lukács evangélista beazonosítva az esemény időpontját, egy János nevű zsidó férfiról tudósít, akit Isten választott ki arra, hogy a bűnök bocsánatára egy eddig ismeretlen, új módszert vezessen be. János tanítása szerint az embernek – szakítva az eddigi hagyományokkal – többé nem kell a bűneiért egy ártatlan állatot feláldoznia, helyette elegendő, ha megtéréskor vízben megkeresztelkedik. Ez azt jelenti, hogy a bűneit felismerő és bűnbánattal megvalló embernek egy rövid időre a víz alá kell merülnie. Míg a papoknak csupán kezüket, lábukat kellett vétkeik miatt megmosni, János a bemerítkezéssel az egész test bűnöktől való megtisztítását írta elő a bűnös ember számára. Miután János a szertartásnál személyesen is segédkezett, a nép Bemerítő János néven ismerte őt. (A magyar fordításban Keresztelő Jánosként ismerjük.)

János a vízbe való bemerítést (a vízben való keresztelkedést) követően elvárta, hogy a megtértek gondolkodásmódja, élete, életvitele gyökeresen és maradandóan megváltozzék. „Teremjetek azért megtéréshez méltó gyümölcsöket,…” – olvashattuk. „… minden fa azért, a mely jó gyümölcsöt nem terem, kivágattatik és a tűzre vettetik.” A sokaság megkérdezte tőle: „Mit cselekedjünk tehát?… A kinek két köntöse van, egyiket adja annak, a kinek nincs; és a kinek van eledele, hasonlókép cselekedjék.” A vámszedőket a vámok igazságos beszedésére, a katonákat a jogosságra, szelídségre, mértékletességre biztatta.

Ezzel az Izrael szerte és a szórványokban (diaszpórában) is elterjedt keresztelkedéssel találkozott Pál Efézusban is, harmadik missziós körútja alkalmával. Mint tudjuk, elmagyarázta nekik, hogy „… János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban. Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok;…”

János tehát az alámerítkezéssel történő megtérést, megigazulást hirdette népének. Azt ígérte, hogy bemerítkezéssel, vízkeresztséggel bárki lemoshatja addigi bűneit, megtisztulhat. János ezzel a tanításával egy hatalmas változást hirdetett meg. Mintegy ezerötszáz év óta a zsidó ember kizárólag úgy nyerhette el a bűnbocsánatot, hogy a bűneiért – mint tudjuk –állatáldozatot kellett bemutatnia, azaz életért életet kellett adni. Mostantól viszont elég, ha megtérésül vízben megkeresztelkedik. Nem az áldozati törvények nyílt áthágására való felszólítás ez? Nem. Az eddigiektől eltérő új tanítás magától Istentől jött. Olvashattuk, hogy az Úr küldte Jánost a Jordánhoz, hogy hirdesse a bűnök bocsánatára a megtérés keresztségét. „… lőn az Úrnak szava Jánoshoz, a Zakariás fiához, a pusztában, És méne a Jordán mellett lévő minden tartományba prédikálván a megtérés keresztségét a bűnöknek bocsánatjára;” De János megmondta azt is a sokaságnak, hogy jön valaki, aki küldetésében őtőle sokkal nagyobb és „… az majd keresztel titeket Szent Lélekkel.”

Az állatáldozat bemutatása árán megtisztult zsidó ember bűntelensége gyakran nem sokáig tartott. Talán már órákon belül újra vétkezett, hiszen akaratereje többnyire kevés volt ahhoz, hogy ellen tudjon állni az újabb bűnöknek. És ha a bűnei bocsánatára a János keresztségével keresztelkedett meg, tartósan tiszta maradt-e? Teremhet-e megtéréséhez illő gyümölcsöt? Tud-e ezentúl uralkodni magán a vámszedő, vagy a katona? Lesz-e ereje legyőzni kapzsi vágyait? Nem ugyanott tartunk-e, mint az állatáldozatok bemutatása után? De igen.

Ha a vízben való megkeresztelés vízbe való bemerítést jelent, akkor a Szentlélekkel való keresztelés Szentlélekbe való bemerítést jelent. János elmondta, hogy hamarosan jön valaki, és „… az majd keresztel titeket Szent Lélekkel”, az majd bemerít titeket a Szentlélekbe. Telve lehettek Szentlélekkel. Erőt kaptok, hogy többé ne vétkezzetek!

„Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!… És bizonyságot tőn János, mondván: Láttam a Lelket leszállani az égből, mint egy galambot; és megnyugovék ő rajta. És én nem ismertem őt; de a ki elkülde engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondá nékem: A kire látod a Lelket leszállani és rajta megnyugodni, az az, a ki keresztel Szent Lélekkel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia.” (Jn 1, 29, 32-34)

Mint láttuk, Mózes óta minden emberért legalább egy bárányt (vagy kecskét) kellett megölni, annak kellett halálával elhordoznia a vétkes bűneit. Látva Isten, hogy egy egyszerű áldozati bárány halálával csak időlegesen tisztul meg a lelkiismeretében és akaratában meggyengült ember, ezért úgy döntött, hogy majd Ő ad egy olyan különleges áldozati bárányt, amely a világ bűneit hordozva mindenkié, és megölése után olyan erő árad majd Belőle, hogy attól a megtért ember örökre tiszta tud maradni. „Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!” – mutatott rá a názáreti Jézusra Keresztelő János. Ő az, „… a ki keresztel Szent Lélekkel.” És ma már tudjuk, hogy Jézus Krisztus az a Bárány, aki adta az életét a bűnökért, „… a ki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra,…” (Apcsel 2, 23) Neki kellett meghalnia, hogy mi tiszták lehessünk egyszer és mindenkorra. Mert megtérésünkkor Ő a Szentlélekkel keresztel meg minket. Ezáltal erőt kapunk a bűn elleni harcban, egyben tudunk Istennek tetsző, megtéréshez illő gyümölcsöket is teremni.

János idejében változott tehát Isten üdvterve. Úgyis mondhatnánk, hogy az ő idejében léptünk át az Ószövetségből az Újszövetségbe. Megjelenésével és munkálkodásával egy átmenetet képviselt a két szövetség között. Az Újszövetségben megmaradt a bűn felismerésének és annak bűnbánattal történő megvallásának szükségessége, viszont a bűnöket a továbbiakban már nem általában Istennek, hanem az Úr Jézus Krisztusnak kell megvallani. Megmaradt a bűnért való áldozat, csak másként. Már nem egy ártatlan állatra kell a bűnöket ráhelyezni, hanem Isten Bárányára, mert Ő az áldozat. Megmaradt az elv, hogy vér nélkül nincs bűnbocsánat, csak másként. Állat vére helyett, Isten Fiának a vére folyt. Újként bejött a vízbe való bemerítkezés, amely János idején a bűnök bocsánatát, lemosását jelentette. Ezzel János előkészítette az Úr Jézus nevére történő bemerítkezést, amikor már nem csupán megtisztul a test a bűnöktől, hanem meg is hal a test a bűn számára. A bűntől megtisztított, megüresedett ember így már alkalmas arra, hogy befogadhassa az Úr Lelkét, tehát Jézus be tudja őt tölteni a Szentlélekkel. A vízből már egy Istentől született új ember, úgynevezett újjászületett ember lép ki. Megmaradt az üdvösség lehetősége is, csak másként. Amíg régen a zsidó embernek üdvössége érdekében be kellett tartani Isten valamennyi törvényét, most az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel vízben megkeresztelkedett ember örökre megigazult és elnyerte az üdvösséget. Gyökeres változás viszont, hogy az Újszövetségben a pogány népekre is kiterjesztette Isten az irgalmát, a pogányok is üdvözülhetnek, mert Isten Fia nemcsak a zsidók bűneiért halt meg Bárányként, hanem a világ bűneiért. Ezeket készítette elő Keresztelő János.

A Szentlélek így szólt Jánosról még születése előtt: „Mert nagy lészen az Úr előtt,… Izrael fiai közül sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz… Ő előtte fog járni az Illés lelkével és erejével,… hogy készítsen az Úrnak tökéletes népet.” (Luk 1, 15-17)

Szeretett Testvérünk! Reméljük, te is ehhez a tökéletes néphez tartozol már!