Kedves Testvérünk!

Bizonyára ismered a Jelenések könyvéből azt az Igét, ami arról szól, hogy az Úr Jézus Krisztus kopogtat (zörget) az ajtón, és aki beengedi Őt, ahhoz bemegy, és azzal együtt vacsorázik. Hogyan is van ez pontosan megírva?

„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem.” (Jel 3, 20)

Sokféle értelmezését, magyarázatát hallhattuk már ennek az Igének. Nekünk most ez nem áll szándékunkban, mindössze egy olyan apró dologra szeretnénk ráirányítani a figyelmedet, ami tulajdonképpen nincs is benne az Igében, mégis hasznos ha szólunk róla.

Mondj gyorsan egy híres embert! Találomra válasszuk ki mondjuk a Magyar Köztársaság elnökét, Sólyom Lászlót! Képzeld el, hogy egyszer alkalom nyílik arra, hogy egy fogadáson vagy egy rendezvényen olyan helyzet alakul ki, hogy a vacsora alkalmával egy asztalnál foglalhattok helyet, azaz együtt vacsorázol az elnökkel. Ez nem hétköznapi eset, ezért inkább úgy fogalmazunk, hogy együtt vacsorázhatsz az elnökkel. Talán nem tévedünk sokat, ha azt állítjuk, hogy már másnap elújságolod ezt a rokonaidnak, barátaidnak, ismerőseidnek. Képzeljétek, együtt vacsoráztam tegnap az elnökkel, Sólyom Lászlóval, a köztársasági elnökkel! Egy idő után amikor már az emlékeid megkopnak, arra mindig emlékezni fogsz, hogy te egyszer együtt vacsoráztál a Magyar Köztársaság elnökével. Ha ennyi, vagy fele ennyi idő múlva az elnököt kérdeznénk erről a nevezetes eseményről, bizony az emlékei között kutatva keresve sem emlékezne rád, hiszen ez nem számára volt nagy dolog, hanem számodra. Tény, hogy ő is veled vacsorázott, de te „vele” vacsorázhattál. Megadatott neked, hogy „vele” vacsorázz.

Visszatérve az Igére, azt mondta benne az Úr Jézus Krisztus, hogy ha valaki megnyitja Őelőtte az ajtót, akkor: „… bemegyek ahhoz és vele vacsorálok…”. És hogyan folytatta? „… és ő én velem.” Jézus Krisztus nagyon bölcsen ráérzett itt arra, hogy az együtt vacsorázás lehetősége egy életre szóló áldást jelenthet annak a számára, aki beengedi őt. Az ilyen személynek nagyon jó és nagyon emlékezetes lesz az, ha Ővele lehet, ha Ővele lesz. Ne hidd, hogy csak ebben az egy Igében olvashatsz erről, és hogy ez a kifejezés csupán egy egyszerű szófordulat Jézus szájából! Meg fogsz lepődni! Jézus Krisztus (többek között) még a tizenkét tanítványát is ezért választotta ki.

„És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek…” (Márk 3, 14)

Nem őrző-védőket akart maga köré gyűjteni, nem is olyan rajongókat, akik előtt tetszeleghet, hanem bizonyos célból, szolgálatra, Isten országa munkásainak választotta ki őket. Egyben közösségre is hívta kiválasztott tanítványait, akikkel sok mindent megoszthat majd a továbbiakban, belső bizalmasai is lehetnek, és nem utolsó sorban őket ajándékozta meg azzal, hogy „vele legyenek”, Isten Fiával. Elhívásuk erről is szólt.

Írásunknak azt a címet adtuk, hogy „Mire szól a mi elhívásunk?” Tényleg, mire szól a mi elhívásunk? A tanítványok elhívását értjük, és szolgálatuk jól nyomon követhető a Bibliában, de mi, „a kik az ő beszédökre” (Jn 17, 20) hiszünk az Úr Jézus Krisztusban, milyen célból, vagy célokra hívattunk el?

Mielőtt rátérnénk a kérdés megválaszolására, röviden elevenítsük fel Isten eleve elrendeléseivel, azon belül is a személyek kiválasztásával kapcsolatos ismereteinket!

Tudjuk, hogy Teremtő Istenünknek elvitathatatlan joga, hogy teremtményei közül eleve elrendeléssel akár megszületésük előtt is bárkit kiválasszon saját céljai megvalósításához, saját szolgálatára. Így került kiválasztásra az idők során többek között Ábrahám, Mózes, Dávid, Dániel, Jeremiás, vagy Keresztelő János, de még Jézus Krisztus mennybéli kiválasztására is így került sor a Biblia szerint. Hasonlóan történt az apostolok kiválasztása is, immáron Isten Fia, Jézus Krisztus által. Az így kiválasztott személyeknek, szolgálatuk kifogástalan elvégzése után Isten bőséges jutalmat ígért és adott, például Jézus Krisztust Úrrá tette és mint tudjuk, hosszú időre Neki adott minden hatalmat mennyen és földön.

Teremtő Istenünk kivételes hatalmi pozícióján alapuló eleve elrendelésének egy másik változata, amikor kegyelméből választ ki kegyelemre embereket. Ez azt jelenti, hogy annak kegyelmez, akinek akar, azaz jogot formál arra (már az egyén megszületése előtt), hogy eldöntse kit ment meg a kárhozatba jutástól és kit nem. Ki üdvözülhet a bűnösök közül és ki nem. Mielőtt a szellemi birodalom egyik „atyja”, e világ önjelölt gonosz fejedelme és istene megvádolhatná Őt azzal, hogy így könnyű uralkodni és táborra szert tenni, Isten, hogy továbbra is fenntartsa eleve elrendelési jogát és szándékát, ezúttal is egy Őhozzá méltó, igazán bölcs döntéssel és gyakorlattal juttatja érvényre megfellebbezhetetlen akaratát. Kijelölt – még a világ teremtése előtt – egy olyan emberi értékrendet, amelyet ha önként bárki bármikor felvállal, az örök életet kap Tőle, beléphet az Ő mennyei birodalmába, és örökre ott lakhat, tehát üdvözül. Miután ez az Isten által meghatározott értékrend alapjaiban sem egyezik e világ fölöttébb gonosz szellemi és gyakorlati értékrendjével, így döntésre kényszeríti az egyént, hogy melyiket válassza élete során. Ahhoz a világhoz akar-e végérvényesen tartozni, amibe természetes módon beleszületett, vagy azután, hogy tudomást szerzett egy hatalmában és erkölcsiségében magasabb rendű, Teremtő Istene vezette másik világról, azt válassza-e. Isten vágya, sőt akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Sok helyen írja ezt a Biblia. Sajnos az emberek nem akarnak engedelmeskedni, részben azért, mert e világ ura fogságban és mérhetetlen szellemi vakságban tartja őket, másrészt mert a gőgös ember elutasítja a hívogatást és a megkeresést, hiszen ő önmagát tartja a legokosabbnak, elutasít mindenfajta vezetést. Isten a bűnösökhöz emberek által szól, de esetenként közvetlenül, személyesen keresi fel a Tőle elszakadtakat. Hogy igazoljuk az Isten részéről való megkeresést, olvassunk bele Jób könyvébe!

„Hiszen szól az Isten… de nem ügyelnek rá! Álomban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll az emberre, és mikor ágyasházokban szenderegnek… Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.” (Jób 33, 14-15, 29-30)

Visszatérve még egy gondolat erejéig az Isten értékrendjének nagyszerűségéhez megállapítható, hogy sikerült egy olyan kiválasztási formát találnia, amelyben minden korlátozás nélkül megmaradhatott az ember saját sorsa alakításával kapcsolatos saját döntési szabadsága és felelőssége, ugyanakkor érvényesül benne a mindenek feletti isteni akarat is. Végül is csak azok üdvözülnek, akiket Isten erre kiválasztott. Akik saját döntésük következtében ezzel a kegyelmi kiválasztással kerülnek be (már életük során) Isten országába, őket nevezi a Biblia elhívottaknak, ritkábban választottaknak.

Szánjunk még néhány mondatot arra, hogy felelevenítsük ismeretünket az Isten által megadott és kinyilatkoztatott, üdvösség feltételeként meghatározott emberi értékrendről! Isten, annak érdekében, hogy Őelőtte senki se dicsekedhessék, kérkedhessék vagy henceghessék úgy döntött, hogy nem azokat engedi üdvösségre jutni, akik ebben a gonosz uralta világrendszerben akarnak érvényesülni, meggazdagodni, jól élni, hatalomra jutni, tehát nem az előkelőeket, a világ szemében sikereseket, hanem inkább a szelídeket, az alázatos szívűeket engedi üdvösségre jutni, a lenézetteket, a semmiket, sőt az e világ szemében bolondnak bélyegzetteket, akik hajlandók elfogadni Istennek a keresztről szóló beszédét, vagy elhinni az újjászületés és az örök élet tanát azáltal, hogy alámerítkeznek egy tóba, folyóba, netán egy fürdőkád vizébe. Ezeket választotta ki az Isten az üdvösségre. Ők az Isten értékrendje szerinti elhívottak. Ezt az értékrendet képviselik az újjászületett igaz keresztyének. Ők azok, akik úgy döntöttek, hogy inkább ilyenek akarnak lenni, inkább akarnak Istennek, mint az embereknek tetszeni, csak hogy örökre az Istennel és az Úr Jézus Krisztussal „legyenek”. Egyen egyenként belőlük áll össze a Krisztus Teste, ők a Gyülekezet tagjai, az üdvözülők serege.

Ezek után nézzük, mire szól a mi elhívásunk! Szinte azonnal a nyelvünkön a válasz, hogy az üdvösségre. Kis gondolkodás után támad egy olyan gondolatunk is, talán már bánjuk, hogy nem ezt mondtuk elsőként: az evangélium hirdetésére lettünk elhíva. És, hogy továbbadjuk mindazt a szeretetet, amelyben részesülünk… És…

Hidd el, hogy ennél sokkal gazdagabb a mi elhívásunk célja! Most felsoroljuk mindazokat, amelyekről a Biblia ír, illetve ezek közül azokat, amelyekre ráleltünk, hogy örvendezhess, elgondolkodhass azok felett, esetleg feladatot kapj, békességre juthass azokból, még inkább megismerd belőlük mennyei Atyánk bölcsességét és életedre vonatkozó szeretet-akaratát.

A kiválasztásnak és az elhívásnak máris nagyszerű összefoglalóját olvashatjuk az efézusiakhoz írott páli levél legelején. Terjedelmi korlátok miatt sajnos csak kivonatosan áll módunkban idézni még ebből a rövidke Igeszakaszból is.

„Áldott legyen az Isten… a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek… Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, Kegyelme dicsőségének magasztalására… Megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, Az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak… eleve elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint, a ki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik, Hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének…” (Ef 1, 3-6, 9-12)

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1 Pét 2, 9)

„… szentségre hívott el minket az Isten.” (Thessz 4, 7)

„A kik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1 Pét 1, 2)

„A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban…” (1 Pét 5, 10)

„Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre.” (Kor 1, 9)

„Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért, nemcsak hogy higyjetek Ő benne, hanem hogy szenvedjetek is Ő érette.” (Fil 1, 29)

„Harczold meg a hitnek szép harczát, nyerd el az örök életet, a melyre hívattattál, és szép vallástétellel vallást tettél sok bizonyság előtt.”(1 Tim 6, 12)

„… arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek.” (1 Pét 3, 9)

„… ti szabadságra hivattatok atyámfiai…” (Gal 5, 13)

„És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok…” (Kol 3, 15)

Fentiekből címszavakban foglaljuk össze, hogy mire is hívattunk tehát el! Hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte, hogy fiaiként fogadhasson el bennünket, magasztaljuk e gonosz világrendszerben az Ő kegyelmét és dicsőségét, hogy egyek lehessünk Fiával és Vele. Hogy hirdessük Istenünk hatalmas dolgait, hirdessük megváltó kegyelmét, hogy szentként elkülönüljünk ettől a gonosz világrendszertől. Engedelmességre és az Úr Jézus Krisztus vérével való meghintésre, a megigazulásra, az újjászületésre és a megszentelődésre lettünk elhívva, illetve kiválasztva. Isten az örök életre, továbbá az Úr Jézus Krisztussal való közösségre, és az Úr Jézus Krisztusban való örök dicsőségre is elhívott bennünket. Egyúttal a szenvedésre is, hiszen ellenséges táborban kell megélnünk elhívásunkat. Az 1 Pét 3, 9 szerint azért hívattunk el, hogy áldást örököljünk, amit újabb fordítások szerint inkább úgy kell olvasnunk, hogy azért hívattunk el, hogy áldást örökítsünk (tovább). Kézrátétellel, szóban, vagy egyéb úton áldást adhassunk át másoknak, megáldhassunk másokat. De áldás továbbadását jelentheti a mások iránti szeretetünk kimutatása is. Mindezek mellett akaratunk korlátozás nélküli szabad gyakorlására, a törvény tételes parancsolataitól való szabadságra lettünk elhívva, és nem utolsó sorban az Istennel való békességre, és a Vele való megbékéltetés szolgálatára szól elhívásunk.

Mert elfogadtuk az Ő értékrendjét.

„Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert a kiket eleve ismert (kiválasztott Új ford.), eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. A kiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és a kiket elhívott, azokat meg is igazította; a kiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Róm 8, 28-30)

Észrevetted, hogy múlt időben van az Ige utolsó szava? Akik Istent szeretik azokat nem megdicsőíti majd, hanem „azokat meg is dicsőítette”. Újjászületett keresztyénként ez a helyzeted Teremtő Istened előtt. Természetesen, mint jó Atya, szeretetéből intelmeket és tanácsokat is adott egyes elhívásai mellé, sőt azokon túl is. Mi most az elhívások némelyikéhez szőtt intelmek és tanácsok közül megemlítünk néhányat számodra – emlékeztetőül.

„Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ez egy ígében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Gal 5, 13-14)

„Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtelenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk. Mindenikünk tudniillik az ő felebarátjának kedveskedjék annak javára, épülésére. Mert Krisztus sem önmagának kedveskedett…” (Róm 15, 1-3)

„… járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, melylyel elhívattatok. Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, Igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelében.” (Ef 4, 1-3)

„És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak legyetek. A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (Kol 3, 15-16)

„… mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, (egyetértők, együttérzők Új ford.) atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek: Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek (örökítsetek).” (1 Pét 3, 8-9)

Befejezésül álljanak itt ismét Péter apostol szavai, aki elhívásunk és kiválasztásunk megerősítésére szólít fel bennünket, a Szentlélek által!

„… a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt (ismeretet Új ford.), A tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha (nem fogtok megbotlani soha Új ford.)” (2 Pét 1, 5-10)

Szeretett Testvérünk!

Talán méltóbb Igével nem is zárhatnánk írásunkat, mint Jézus Krisztus jól ismert és sokszor ismételt saját szavaival:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; a mint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13, 34-35)