Kedves Testvérünk!

Az elmúlt másfél évszázadban bukkantak fel és erősödtek meg azok a tanok, miszerint a keresztyénségnek a szombati napot kellene a vasárnap helyett olyan pihenőnapként elfogadnia és megtartania, amelyen a Teremtő Istent helyezi gondolatai középpontjába, e napon Őróla emlékezik meg, hiszen erről maga a Teremtő rendelkezett így. E zavarkeltést egy keresztyén körökben viszonylag jól ismert felekezet működése gerjeszti, akik éppen ezzel a tévtanításukkal különülnek el a többi felekezettől. A köznyelv szombatistákként ismeri őket, de hivatalosan ők az adventisták. Az úgynevezett „hetedik napot ünneplő adventisták” írásba foglalt hitelvei köntörfalazás nélkül kinyilvánítják e nap kiemelt jelentőségét. Ennek a napnak megtartását megszentelődésünk jelének, Isten iránti hűségünk zálogának tekintik. Felekezetük egyetlen hívőt sem hajlandó anélkül megkeresztelni, hogy ne vallaná sajátos hittételüket, ez annyit jelent, hogy számukra az üdvösséghez nem elegendő az Úr Jézus Krisztus nevébe és a kereszten elvégzett megváltásba vetett hit, hanem az üdvösség a szombat megtartásával kiegészítve, csak azzal együtt érhető el. Gyakorlatilag, aki nem tartja meg a szombatot, az nem üdvözül. Nem érezzük feladatunknak e felekezet szóban forgó hittételét sorról-sorra cáfolni, vagy e hittétel kialakulásának gyökereit kutatni, viszont fontosnak tartjuk, hogy e kérdésben egy – mindvégig a Szentírás kijelentéseihez igazodó – olyan tanítást tegyünk le a bizonytalankodók elé, amely megfelelő segítséget jelenthet számukra az eligazodásban.

Lapozzunk a Bibliában Mózes első könyvéhez! Csatlakozzunk ahhoz a részhez, amikor Isten – hat nap alatt – már elvégezte a teremtés munkáját!

„És elvégezteték az ég és a föld, és azoknak minden serege. Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala. És megáldá Isten a hetedik napot, és megszentelé azt; mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától, melyet teremtve szerzett vala Isten.” (1 Móz 2, 1-3)

Mint olvashattuk, a Teremtő Isten megpihent a hetedik napon, megáldotta és megszentelte, kegyessé, elkülönítetté tette pihenőnapját, megkülönböztette azt a többitől. Ha az idézett Ige előtti vagy utáni szövegkörnyezetet is tanulmányozzuk, akkor sem találunk, még csak utalást sem arra, hogy e napról úgy rendelkezett volna Isten, hogy e nap az emberek körében is valamiféle megkülönböztetett nap legyen. Aki azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), az nem mond igazat. Teremtő Istenünk e napon megpihent, és semmiféle emlékeztető napot nem alapított az emberiség számára. Ha ez mégis így történt volna, bizonyára közölte volna az erről szóló rendelkezését az „emberiséggel”, bizonyára szólt volna erről édenbeli ősszüleinknek, hiszen rajtuk kívül ki más adhatta volna tovább rendelkezéseit.

A szombatnap kérdése a Biblia szerint mintegy két és félezer évvel később került csupán újra a figyelem középpontjába. Az Édenből való kiűzetés, a gonoszság elterjedése, az özönvíz, Ábrahám, Izsák és Jákób történetét követően az egyiptomi fogság és kivonulás után, a pusztai vándorlás idején. Élim és Sínai között a Szín pusztában zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen. Azt mondták nekik: Jobb dolgunk volt Egyiptomban, ott legalább jóllakásig ehettünk. Talán azért hoztatok ki bennünket onnan, hogy itt haljunk éhen a pusztában? De az Úr azt mondta Mózesnek:

„… Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből; menjen ki azért a nép és szedjen naponként arra a napra valót, hogy megkísértsem: akar-é az én törvényem szerint járni, vagy nem? A hatodik napon pedig úgy lesz, hogy mikor elkészítik a mit bevisznek, az kétannyi lesz, mint a mennyit naponként szedegettek. És monda Mózes és Áron Izráel minden fiainak: Estve megtudjátok, hogy az Úr hozott ki titeket Égyiptom földéről; Reggel pedig meglátjátok az Úr dicsőségét; mert meghallotta a ti zúgolódástokat…” (2. Móz 16, 4-7)

Isten ezekkel a szavakkal tett ígéretet Izráel fiainak arra, hogy égi mannával táplálja majd őket. Egyúttal próbára is akarta tenni népét, hogy megláthassák mennyire járnak az Úr törvénye szerint, mennyire engedelmesek. (Itt jegyezzük meg, hogy a próbákra soha nem Istennek van szüksége, hiszen Ő mindenkor jól ismeri az ember szívbéli állapotát. Azért adja a próbákat, hogy a Vele kapcsolatban álló vegye észre, hogy milyen mértékben gondolkodik, dönt és cselekszik Ura elvárásai szerint.) Tehát – visszatérve az eredeti gondolatmenethez – hat napon át hullik majd a manna az égből, mindennap felszedhetnek belőle annyit, amennyi abból a családjuk ellátásához az adott napra szükséges. Másnapra nem hagyhatnak, mert az addigra megromlik. Kivétel a hatodik nap, mert akkor dupla mennyiséget is bevihetnek anélkül, hogy megromlana. Szedjenek is fel belőle dupla mennyiséget, mert a hetedik napon nem hullik ez az égi kenyér. Ezen a napon ne is próbálkozzanak gyűjteni belőle! Mózes úgy magyarázta el ezt a népnek, hogy a hetedik nap a nyugalom ideje lesz, az Úr szent szombatja. (Szombatnap, a héber sabbat /görögül sabbaton/ azt jelenti a munkát abbahagyni, pihenni.)

Mondani sem kell, hogy sokan annyi mannát szedtek néha, hogy abból másnapra is maradt, így megromlott, megbüdösödött, és olyanok is akadtak a népből, nem is kevesen, akik a hetedik napon is kimentek mannát keresni, de nyilván dolgavégezetlenül tértek haza. Az Úr ekkor ezt mondta Mózesnek:

„… Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet? Lássátok meg! az Úr adta néktek a szombatot; azért ád ő néktek hatodnapon két napra való kenyeret. Maradjatok veszteg, kiki a maga helyén; senki se menjen ki az ő helyéből a hetedik napon.” (2. Móz 16, 28-29)

Isten mindössze ennek az egy népnek tette lehetővé a teremtett világban, hogy létfenntartásáért elegendő egy héten mindössze hat napon át dolgoznia, a hetedik napot, miként a Teremtő Isten, pihenéssel töltheti. Elvárása lehetett, hogy népe kifejezetten örömmel fogadja majd ezt a rendelkezést, és ezt a napot nem csupán a munkához való viszonyában különíti el a hét többi napjától, hanem lelkében is. Ezen a napon hálával gondol majd Urára, szóba hozza ezt házában, ismerősei, barátai körében, ez a nap, ha nem is ünnepnap lesz népe körében, de mindenképp az Úrról való megemlékezés napja lesz, amolyan megkülönböztetett, szent nap lesz a szombat Izráel fiai szemében.

Amikor a Sínai hegyről Isten elküldte Mózessel kőbe vésett parancsolatait azok között már szerepelt a szombat törvénye.

„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, a ki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2. Móz 20, 8-11)

Isten részletesen is kifejtette Mózesnek a szombatnappal kapcsolatos gondolatait:

„Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván: Te szólj az Izráel fiainak, mondván: Az én szombatimat bizony megtartsátok; mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az ti néktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül. Hat napon munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugodalomnak szombatja az Úrnak szentelt _nap:_valaki szombatnapon munkálkodik, megölettessék. Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez; mert hat napon teremtette az Úr a mennyet és a földet, hetednapon pedig megszünt és megnyugodott.” (2. Móz 31, 12-17)

Amíg a mannaszedés kapcsán Isten próbának szánta csupán a hetedik nap pihenőnapként való megtarttatását, immáron törvénybe is fektette, és jelnek nyilvánította. Jelül lett a szombat az Úr és Izráel között örök időkre, hogy emlékeztesse Izráel népét arra, hogy el van különítve Isten számára. (Ez 20, 12) Mi a jel tehát ettől kezdve Isten és szeretett népe között? A szombatnap. Izráel fiainak ezt a napot, mint a teljes nyugalom napját kellett megtartani. Nyugalom napja volt ez ember és állat számára, emberséges gondoskodás az ember szükségleteiről. Aki ezt az ajándékul kapott szent napot nem tartotta tiszteletben, nem pihenéssel töltötte, azt ki kellett írtani a nép közül. Hiszen engedetlenségével megszegte a Törvényt. Volt is erre példa. (4. Móz 15, 32-36)

Aki még ezek ismeretében is azt állítja, hogy Isten a szombatot „minden ember számára a teremtés emlékeztetőjeként alapította” (lásd adv. Hitelvek!), – mint azt már a korábbiakban is írtuk – az nem mond igazat. Ez a nap nem mindenkié, ez a nap örök időkre kizárólag a zsidó népé. A szombatnap Istenhez való tartozásuk, megbonthatatlan szövetségük örökre szóló jeleként ajándékul adatott számukra. És miután tisztában vagyunk azzal, hogy Isten soha nem bánja meg cselekedeteit, és ajándékai visszavonhatatlanok (4. Móz 23, 19 és Róm 11, 29), a szombat jelét soha és senki nem veheti el, nem bitorolhatja el szeretett népétől, Izráel fiaitól. Még a keresztyénség sem.

Az emberiség történelmében újabb ezerötszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Jézus Krisztus földi ittlétekor, a köré sereglett zsidó sokaságnak elmondhassa az alábbi szavait:

„… E nemzetség gonosz: jelt kíván, de jel nem adatik néki, hanem ha Jónás prófétának ama jele; Mert miképen Jónás jelül volt a Ninivebelieknek, azonképen lesz az embernek Fia is e nemzetségnek. A Délnek királynéasszonya felkél majd az ítéletkor e nemzetség férfiaival, és kárhoztatja őket: mert ő eljött a földnek széléről, hogy hallhassa a Salamon bölcseségét; és ímé nagyobb van itt Salamonnál. Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.” (Luk 11, 29-32)

Íme, egy újabb jel! Amíg Jónás próféta személye jelül adatott a niniveieknek, azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő is jelül adatott, csak Ő nem a niniveiek számára, hanem ennek a nemzedéknek. Azt mondta Jézus Krisztus, hogy Ő nagyobb Salamonnál. És hogyan magyarázta nagyságát és küldetését? Azt mondta: „Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel e nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál.”

Olvashatjuk-e máshol még a Bibliában, hogy Jézus Krisztus jelül adatott? Igen. Már néhány nappal a születése után kijelenti Róla a Szentlélek.

„És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, a kinek neve Simeon volt, és ez az ember igaz és istenfélő vala, a ki várta az Izráel vigasztalását, és a Szent Lélek vala ő rajta. És kijelentetett néki a Szent Lélek által, hogy addig halált nem lát, a míg meg nem látja az Úrnak Krisztusát. És ő a Lélek indításából a templomba méne, és mikor a gyermek Jézust bevivék szülői, hogy ő érette a törvény szokása szerint cselekedjenek, Akkor ő karjaiba vevé őt, és áldá az Istent és monda:… Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, A melyet készítettél minden népeknek szeme láttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére. József pedig és az ő anyja csodálkozának azokon, a miket ő felőle mondottak. És megáldá őket Simeon, és monda Máriának, az ő anyjának: Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül, a kinek sokan ellene mondanak; Sőt a te lelkedet is általhatja az éles tőr; hogy sok szív gondolatai nyilvánvalókká legyenek.” (Luk 2, 25-28, 30-35)

Az elénk tárt csodálatos sorokból olvassuk el figyelmesen még egyszer ezt a hatalmas kijelentést: „… Ímé ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására az Izráelben; és jegyül (jelül), a kinek sokan ellene mondanak.” Jézus Krisztus sokak elesésére és feltámadására adatott Izráelben, és jelül, akinek sokan ellene mondanak. A niniveiek feltámadásával, és a sokak elesésével és feltámadásával kapcsolatos kijelentést összefüggéseiben is azonnal megértjük, ha ezekhez még elolvassuk a következő – Mózes 5. könyvében található – Igeszakaszt. Mózes beszélt Isten népéhez:

„Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül, olyat mint én: azt hallgassátok! Mind a szerint, amint kérted az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben a gyülekezésnek napján mondván: Ne halljam többé az Úrnak, az én Istenemnek szavát, és ne lássam többé ezt a nagy tüzet, hogy meg ne haljak! Az Úr pedig monda nékem: Jól mondták a mit mondtak. Prófétát támasztok nékik az ő atyjokfiai közül, olyat mint te, és az én ígéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, a mit parancsolok néki. És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (azt én felelősségre vonom /új ford. Biblia/)!” (5. Móz 18, 15- 19)

És íme, az Ige testté lett! (Jn 1, 14) Isten elküldte a megígért prófétát, a valaha látott legnagyobb prófétát, nagyobbat, mint Jónás „… atyjokfiai közül” a názáreti Jézust, aki Mózeshez hasonlóan zsidóként született meg, de valójában a mennyből származott, a Szentlélektől fogant, Isten Fia volt. Az ígéretnek megfelelően az Isten adta a szájába az Ő saját Igéit. Maga Jézus Krisztus mondta:

„Mert én nem magamtól szóltam; hanem az Atya, a ki küldött engem, ő parancsolta nékem, hogy mit mondjak és mit beszéljek.” (Jn 12, 49)

És mit mondott Isten még Mózesnek?

„És ha valaki nem hallgat az én ígéimre, a melyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon (azt én felelősségre vonom /új ford. Biblia/)!” Tudjuk, hogy aki megveti Jézus Krisztus beszédeit, az azt veti meg, aki küldte Őt. A Jézus Krisztus személyébe és kijelentéseibe vetett hit, élet-halál kérdése. Jól tudjuk azt is, hogy üdvösség (az üdvözülés lehetősége) a zsidók közül támadt, mint azt Jézus Krisztus egy beszélgetés során mondta egy asszonynak (Jn 4, 22). Mit mondott Simeon Istennek, amikor a kezében tartotta a csecsemő Jézust? „…látták az én szemeim a te üdvösségedet, A melyet készítettél minden népeknek szeme láttára; Világosságul a pogányok megvilágosítására, és a te népednek, az Izráelnek dicsőségére.” A pogányoknak világosságul, Izráelnek dicsőségül és mindkettőnek üdvösségül, jelül, „… a kinek sokan ellene mondanak.” (De azokat én felelősségre vonom – jelentette ki Isten Mózesnek.)

Amíg tehát Izráel népe, a zsidónép, Isten szeretett népe azzal tudta az Ószövetség alatt kifejezni Istenhez való tartozását, hogy megtartotta a szombatnapot, hiszen számára ez volt a jel, az Újszövetség ideje alatt élő újjászületett (keresztyén) ember, mint Isten szeretett és szent papsága (Krisztus Teste, a Gyülekezet) azzal tudja kifejezni Istenhez való tartozását, hogy elfogadta Urának Isten Fiát, az Úr Jézus Krisztust, hiszen Ő adatott számára jelül. Tehát az ószövetségi zsidó nép a szombatnap megtartásával, az újszövetségi keresztyénség pedig az Úr Jézus Krisztusba vetett hitével tudja kifejezni a Teremtő Isten iránti engedelmességét. Miután egy újszövetségi újjászületett (keresztyén) ember testi származás alapján lehet zsidó és lehet pogány népekből megigazult keresztyén is, joggal vetődik fel a kérdés, hogy a Gyülekezetre, mint újként kihívott népre, melyik jel vonatkozik.

Anélkül, hogy hosszas fejtegetésbe kezdenénk, úgy gondoljuk, hogy mivel az új nép éppen abban egységes, hogy hisz az Úr Jézus Krisztusban, természetes, hogy számára ez a jel nem lehet más, mint maga az Úr Jézus. Ebből ered, hogy a Gyülekezet tagjainak nem kell megtartania a szombatnapot. Hiszen amúgy sem vagyunk a zsidó népnek adott Törvény hatálya alá rendelve. A korai keresztyének bár eleinte a szombatnapot tartották meg, később egyre inkább a hét első napját (vasárnapot) különítették el, mivel ezt a napot tartották Jézus Krisztus feltámadási napjának. Az apostolok sem adtak egyértelmű eligazítást ebben a témában, Pál például ezt írta a rómaiakhoz, illetve a kolossébeliekhez írt levelében:

„Emez az egyik napot különbnek tartja a másiknál: amaz pedig minden napot egyformának tart. Ki-ki a maga értelme felől legyen meggyőződve.” (Róm 14, 5)

„Senki azért titeket meg ne ítéljen evésért, vagy ivásért, avagy ünnep, vagy újhold, vagy szombat dolgában.” (Kol 2, 16)

Mi hasonlóan vélekedünk a kérdésben. Úgy gondoljuk, hogy semmilyen előírás nem vonatkozik ránk ebben a kérdésben. Mindenki, aki tagja a Gyülekezetnek tarthat egy pihehőnapot ha akar, és azt a napot tölti pihenéssel, amelyiket akarja. Ha ezt az Úr Jézusért tartja, akkor kisérje e napját az Úr Jézus Krisztus áldása. Amennyiben ez szombat, akkor legyen szombat, csak ne kreáljon ebből tant, és ne állítsa, hogy ennek megtartása nélkül nem üdvözülhet. Nyilván ez vonatkozik a zsidó népből és a pogány népből újjászületett keresztyénekre is. Ha valaki testi származás szerint zsidó, és mint írtuk mindegy, hogy a Gyülekezet tagjaként melyik napot különíti el, akkor az a véleményünk, hogy a szombatot különítse el. Ez ugyan számára már soha többé nem engedelmességi jel, de részéről ez szép megemlékezés lehet a népe számára egykoron kijelölt napra és a Teremtésre vonatkozóan is.

Szeretett Testvérünk! Reméljük sikerült világosságot gyújtanunk neked ebben a kérdésben.