Kedves Testvérünk!

Állítólag a Jézus idejében élt farizeusok közül feltűnően sokuknak seb, var, vagy régebbről származó sérülés helye éktelenkedett az arcán, így jelentek meg a templomban, a zsinagógákban vagy más vallási összejövetelek helyszínén. Esetenként az arcuk egy részét friss kötés takarta, amely természetesen – hasonlóan az előbbiekhez – reájuk irányította az emberek figyelmét. Hiszen éppen ez volt a céljuk! Mindenki fölött álló vallásosságukat, kikezdhetetlen törvénytiszteletüket kívánták ezzel is kifejezni az emberek felé. Bizonyítván a paráznaságtól való megtartóztatásukat, így mutatták meg másoknak, hogy ők még véletlenül sem tekintenek reá egyetlen idegen női személyre sem az utcán vagy egyéb nyilvános helyen, hiszen mint az látható, mindenkor csukott vagy bekötött szemmel járnak. Így viszont elkerülhetetlen, hogy esetenként neki ne menjenek egy-egy fának vagy bármi másnak, sőt néha el ne essenek.

Ugyanígy képmutatóskodtak, színészkedtek egyes farizeusok böjtölés esetén is. Hajuk gondozását elhanyagolva komoran néztek, eltorzított, szenvedő, fájdalmas arcot mutattak, hogy mindenképpen lássák az emberek, hogy ők most böjtölnek (Mt 6, 16).

„Te pedig mikor bőjtölsz, kend meg a te fejedet, és a te orczádat mosd meg; Hogy ne az emberek lássák bőjtölésedet, hanem a te Atyád, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.”(Mt 6, 17-18) – tanította Jézus Krisztus.

Mert miért is kell az embereknek böjtölniük? És egyáltalán kell böjtölniük? Csak a zsidóknak, vagy a pogányoknak is? A vallásosaknak? A hívőknek, az igaz hívőknek? Milyen, ezzel kapcsolatos előírások vonatkoznak egy újjászületett keresztyén hívőre? Tulajdonképpen mi az a böjt? Mennyi kérdés! Ha egyesek egyértelmű választ tudnak is adni valamennyi kérdésre, úgy gondoltuk, hogy azok számára, akik nincsenek tisztában vagy bizonytalanok, esetleg „félre” taníttattak a böjttel kapcsolatban, készítünk erről a témáról egy rövid, de ugyanakkor jól áttekinthető összefoglalót – éppen a tisztánlátás érdekében.

A bibliai értelmezés szerinti böjtölés: egy kegyességi aktus. Elvileg ételtől-italtól rövidebb-hosszabb ideig való tartózkodást, koplalást fejez ki, de tágabb értelemben bizonyos fokú, bizonyos dolgokban való – kegyességből eredő – önmegtartóztatást is jelent. A fentiekből következik, hogy létezik nem Biblia szerinti koplalás, önmegtartóztatás is, például ilyen lehet a hadifogságban történő éhezés, vagy ha valaki egészségügyi okok miatt, esetleg testszépítés érdekében (fogyókúrázik) nem eszik, nem iszik, netán baráti fogadásból ideig-óráig nem dohányzik, vagy nem látogat sportrendezvényeket. Hétköznapi értelemben ezeket is nevezhetjük böjtölésnek, viszont ezek közül egyik sem minősül kegyességi aktusnak, éppen az indítékuk nem kegyes volta miatt.

A Bibliában a böjt után kutatva, annak eredetét keresve Mózes harmadik könyvében találtunk először erre való utalást. Legalábbis erre következtetünk abból, amikor az engesztelés napjáról szóló rendelkezésében azt mondta az Úr Mózesnek, hogy „… szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok (tartóztassátok Új ford.) meg magatokat…” (3. Móz 23, 27). Így folytatódik: „Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon, mert engesztelésnek napja az… ha valaki nem sanyargatja meg magát ezen a napon, irtassék ki az ő népe közül. (3. Móz 23, 28-29). Isten tehát azt várta el ezen a napon (az „ünnepek ünnepén”) népétől, hogy tartóztassa meg magát mindenfajta elfoglaltságtól. Úgy véljük, ezzel tudott eleget tenni a nép a „… sanyargassátok meg magatokat…” böjt-szerű isteni előírásnak.

A bírák könyvéből szomorú esemény tárul elénk, amikor az Izráel fiai között dúló testvérháborúról olvasunk. Több mint negyvenezer halott maradt a csatamezőn, már az első két napon!

„Ekkor felment Izráel minden fia és az egész nép… Béthelbe, sírtak, és ott maradtak az Úr előtt és bőjtöltek aznap egész estvéig, és égőáldozattal és hálaadó áldozattal áldoztak az Úr előtt.”(Bír 20, 26-27)

Ennél az esetnél nem valószínű, hogy a böjtölés a munkától való tartózkodást jelentette volna, sokkal inkább a gyász és a bánat velejárója lehetett, mintha veszteségeik miatti elkeseredésükben egy falat kenyér és egy korty ital sem ment volna le a torkukon. Ezzel mutatták ki Istenük előtt a szomorúságukat. Továbblépve, Sámuel első könyve már világosan elénk tárja, hogy Izráel fiai az egyik alkalommal, kegyes indítékból, Istennel szemben érzett bűnbánatuk bemutatása céljából böjtöléssel alázták meg magukat Istenük előtt:

„Összegyűlének azért Mispában… az Úr előtt; és bőjtölének azon a napon, és így szólának ott: Vétkeztünk az Úr ellen…” (1 Sám 7, 6)

A Királyok első könyvében Aháb király alázta meg magát Isten előtt. Bűnbánatot érzett és önmaga megsanyargatásával, böjtöléssel akart vezekelni. Az erről szóló rész olvasásával azt is megtudhatjuk, hogy – bár Aháb ugyancsak szégyenletes dolgot követett el – Isten, látva a király vezeklését, nem bűne mértéke szerint büntette meg őt.

„… Akháb… megszaggatá az ő ruháit, és zsákba öltözék és bőjtöle, és a zsákban hála, és nagy alázatossággal jár vala. És szóla az Úr… Illésnek (Izráel prófétájának), mondván: Nem láttad-é, hogy Akháb hogyan megalázta magát előttem? Mivelhogy pedig megalázta magát előttem, nem hozom reá a veszedelmet az ő életében, hanem csak az ő fia idejében…” (1 Kir 21, 27-29)

Ugyancsak bűnbánatból tartott böjttel találkozhatunk Nehémiás könyvében. A babiloni fogságból hazatértek az otthon maradtakkal együtt hallgatták az írástudó Ezsdrás pap és Nehémiás királyi helytartó beszédeit, akik szemrehányást tettek nekik amiatt, hogy nem követték Isten törvényeit, nem az abban írtak szerint éltek, sőt immáron generációk nőttek fel Izráel fiai között úgy, hogy még csak nem is hallottak a törvényről.

„Azután ugyanezen hónak huszonnegyedik napján egybegyűlének Izráel fiai és bőjtölének, gyászba öltözvén és port hintvén fejökre. És… előállván, vallást tőnek az ő bűneikről és atyáik hamisságairól. És megállának helyökön, és olvasának az Úrnak, az ő Istenöknek törvénye könyvéből a nap negyedrésze alatt, negyedrésze alatt pedig vallást tőnek és leborulának az Úr előtt, az ő Istenök előtt.” (Neh 9, 1-3)

Terjedelmi okok miatt csupán e néhány Ige segítségével tudtuk bemutatni a Biblia szerinti böjt megjelenését, fejlődését és alkalmazását – a zsidó nép körében. Az alábbiakban ahelyett, hogy tovább sorolnánk az ezeket bemutató Igéket, inkább egy kis rendszerezést adunk arról, hogy többnyire milyen célból, vagy milyen céllal böjtöltek a zsidó emberek.

Azt már láttuk, hogy böjtöt tartottak, amikor bánat, nyomorúság érte őket és szomorúak voltak. Böjtöltek gyász esetén, és böjtöltek bűnbánatból. Esetenként böjtöléssel könyörögtek szabadításért, segítségért, irgalomért Istenhez. Böjtölésükkel adtak nyomatékot kérésüknek, mintegy azt üzenve Istennek, hogy amit kérnek, az előbbre való önmaguk jóléténél is, egyben e böjtöléssel fejezték ki az Úr iránti alázatukat A Bibliában találhatunk arra is példát, hogy közbenjárásul böjtöltek valakiért, valamely személyért (például Eszter királynéért), vagy visszatérő rendszerességgel valamiféle Izráellel kapcsolatos történelmi eseményre való megemlékezésül (például Jeruzsálem pusztulása). Tudunk olyan özvegyasszonyról (Anna, Fánuel leánya), aki egyéb mellett a böjtölés szolgálatában fáradozott hosszú-hosszú évtizedekig (Luk 2, 37).

Jézus korában a szigorúan vallásos zsidók rendszeresen (némelyek hetente kétszer is) böjtöltek (Luk 18, 12). Jézus – megkísértése idején – maga is böjtölt, méghozzá negyven napon át a pusztában (Mt 4, 2). Egy alkalommal arra tanította tanítványait, hogy bizonyos démonok kiűzéséhez az imádság mellett elhanyagolhatatlan a böjtölés is (Mt 17, 21). A Biblia tanúsága szerint az Újszövetségben a keresztyének is gyakorta böjtöltek (1 Kor 7, 5), de a gyülekezetek is böjtöltek rendkívüli alkalmakkor, amikor szükség volt a buzgó imádságra (Apcsel 13, 2-3, 14, 23). Érdekesség, hogy Jézus Krisztus világosan megmondta, hogy az Őt követők majd böjtölni fognak, de ezt soha nem parancsolta meg nekik. Jézus Krisztus tehát soha nem adott parancsot arra, hogy követői böjtöljenek.

Hogy tisztán lássuk a Teremtő Isten böjttel kapcsolatos elvárásait, lépjünk vissza újra az ószövetségi időkbe! Találkozhatunk olyan leírással is, amely szerint valamelyik prófétája által maga Izráel Istene szólította fel népét a böjtölésre. Jóel könyvében ez áll:

„… Bizony kiszáradott az öröm az emberek közül. Öltsetek gyászt és sírjatok, ti papok! Jajgassatok, ti oltár szolgái; jőjjetek és háljatok gyászruhákban, Istenem szolgái… Szenteljetek bőjtöt, hirdessetek gyűlést; gyűjtsétek egybe a véneket, a földnek minden lakosát az Úrnak, a ti Isteneteknek házába, és kiáltsatok az Úrhoz.” (Jóel 1, 12-14)

„… így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; bőjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is.”(Jóel 2, 12)

Más esetben valamely prófétája által maga Isten utasította vissza, és tartotta elfogadhatatlannak népe böjtölését. Jeremiás könyvében ez áll:

„És mondá nékem az Úr: Ne könyörögj e népért, az ő javára. Mikor bőjtölnek, én meg nem hallgatom kiáltozásukat, és ha égőáldozatot vagy ételáldozatot készítenek, nem lesznek kedvesek előttem; sőt fegyverrel, éhséggel és döghalállal irtom ki őket.” (Jer 14, 11-12)

Az Igéket most kiragadtuk a szöveg és történelmi környezetükből. De nyilván tudjuk, hogy a történelem folyamán Isten mindenkor lehajolt népéhez, és a segítségére sietett, sőt minden esetben előre jelezte prófétái által az Izráel fiaira leselkedő és elközelgő veszélyt, amennyiben látta, hogy népe elhívásához méltó erkölcsiséggel az Ő törvényei szerint él, alázatos, engedelmes, és ragaszkodik Őhozzá, megbízik Őbenne. Azt is tudjuk, hogy Isten mindenki irányában és mindenkor elutasította az Őhozzá való, megfelelő lelkület nélküli közeledést. Vagyis gyűlölte és elképzelhetően ma is gyűlöli azt, ha Őhozzá különféle ceremóniákkal, liturgiákkal, elgépiesedett, csupán megszokásból eredő cselekedetekkel, hamis kegyességgel akar bárki is közeledni.

Zakariás könyvéből olvassuk el azt az Igeszakaszt, amikor a babiloni fogságban élők követeket küldtek a papokhoz és prófétákhoz, hogy tudakozódjanak Istennél, hogy az úgynevezett böjtnapjaikat a továbbiakban is megtartsák-e! Ezeket a böjtnapokat a zsidók Jeruzsálem lerombolásának emlékéül vezették be saját döntésük alapján, és nem Isten parancsára. Eleinte kétségkívül komoly bűnbánatot tartottak ezeken a napokon, de a későbbiek folyamán ezek a napok ceremoniális szintre süllyedtek, formális szertartásokban jelentek meg. A szétszórtságban élő zsidók valószínűleg szerettek volna már ezektől a rendszeresen ismétlődő böjtnapoktól megszabadulni, de önállóan nem mertek ebben dönteni, nehogy Isten megnehezteljen reájuk. Ezért küldték a követeket a papokhoz és a prófétákhoz, hogy ők puhatolják ki Isten ezzel kapcsolatos véleményét. Isten, Zakariás prófétával nem akármilyen üzenetet küldött válaszul számukra. Így számolt be erről Zakariás:

„Szóla ekkor a Seregeknek Ura nékem, mondván: Szólj az ország minden népének és a papoknak, mondván: Mikor bőjtöltetek és gyászoltatok az ötödik és hetedik hónapban, és pedig hetven esztendeig: avagy bőjtölvén, nékem bőjtöltetek-é? És mikor ettetek, és mikor ittatok: avagy nem magatoknak ettetek és magatoknak ittatok-é?… Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarczoljatok (ne zsákmányoljatok ki Új ford.), és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” (Zak 7, 4-6, 9-10)

Olvassuk el még egyszer! „Igaz ítélettel ítéljetek, és irgalmasságot és könyörületességet gyakoroljon kiki az ő felebarátjával! Özvegyet és árvát, jövevényt és szegényt meg ne sarczoljatok, és egymás ellen még szívetekben se gondoljatok gonoszt.” Amilyen világos volt a kérdés olyan világos volt Isten válasza is. „Nem tartok igényt a ti böjtjeitekre. Már régóta csak magatoknak böjtölgettek, lélek nélkül, közben meg élitek a magatok világát. Nem törődtök a törvényeimmel, hátat fordítottatok nekem. Hát nem értitek? Még a papok sem értik?” – mondhatta volna másképpen Isten.

„Mert szeretetet kivánok én és nem áldozatot… Rettenetes dolgokat látok Izráel házában…”(Hós, 6, 10)

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!… Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz… akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az ÚR maga mondja ezt.” (Ézs 58, 6-7, 9-11, 14 Új ford.)

Halld Izráel! – olvashatjuk gyakran Mózes könyveiben. Halld kedves Testvérünk! Újszövetségi Testvérünk a Krisztusban! Jézus Krisztus, noha tudta, hogy az övéi majd böjtölni fognak, de – mint olvashattad – ezt soha nem rendelte el számukra és számunkra sem. A böjt továbbra is egy biblikus lehetőség – ha tiszták az indítékai –, hogy lelki (és testi) áldozatként Urunk elé lépjünk vele, kifejezzük egyes ügyek iránti elkötelezettségünket, vagy bűnbánatunkat, töredelmünket. Böjtölhetünk olyan kivételes esetekben is, amikor bizonyos démonok elleni küzdelemre készülünk fel. Tehát a böjtölés esetenként szükségszerű lehet, a biblikus böjtöt elfogadja az Úr Jézus. Ne feledjük viszont a legutóbbi Igeszakaszban olvasottakat!

Bár Izráel fiaihoz szólt, de kiolvashatjuk belőle Isten minden időre és mindenkire vonatkozó – szeretetéből eredő – egyetemes akaratát. Mózes harmadik könyvére utalva jegyeztük meg, hogy itt találtunk először böjtre való utalást Istentől. Azt mondta az Úr Mózesnek, hogy „… szent gyülekezéstek legyen néktek, és sanyargassátok (tartóztassátok Új ford.) meg magatokat…” (3. Móz 23, 27). Így folytatódik: „Semmi dolgot ne végezzetek azon a napon…” A népnek mindössze úgy kellett „megsanyargatnia” magát, hogy „nem csinált semmit”. Csak engedelmeskedett Istennek. Létezhet-e, hogy ma másabb Isten, és önmagunk „megsanyargatásaként” ma többet vár el tőlünk, újjászületett keresztyénektől, választott nemzetségétől, királyi papságától, szent nemzetétől, tulajdonba vett népétől (1 Pét 2, 9), mint annak idején szeretett népétől? Létezhet-e, hogy az Ő tetszésében járáson, az alázatosságon és az engedelmességen, a Fia szeretetén, felmagasztalásán és követésén túl egyebet is követelne tőlünk, mint azt, hogy a böjtölésünk során mindössze azzal „sanyargassuk” meg magunkat, hogy az óemberi természetünket legyőzve: letegyük a gonoszság bilincseit, hogy ne zsarnokoskodjunk senki fölött, hogy békességben és szeretetben éljünk embertársaink között, hogy adjunk kenyeret az éhezőnek, hogy ha kell az utolsó falatunkat is adjuk oda, hogy fogadjuk be a hajléktalant, hogy öltöztessük fel a mezítelent, hogy ne pletykálkodjunk, és ne tanúskodjunk hamisan senki ellen, hogy ne hazudozzunk egymásnak, hogy megvigasztaljuk azokat, akik szomorkodnak? Nekem az ilyen böjt tetszik igazán, én az ilyen böjtben lelem a kedvemet, üzente az Úr Ézsaiással. „… akkor gyönyörködni fogsz az ÚRban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az ÚR maga mondja ezt.”

Szeretett Testvérünk!

Hát ilyen egyszerű (vagy számodra talán nehéz?) az a böjt, ami igazán kedves Megváltó Istenednek, az Úr Jézus Krisztusnak. Olvass a fenti sorok között, fordítsd le a hétköznapokra a felsoroltakat, és találd meg közöttük azokat, amiket lelki áldozatként most, még ma fel tudnál ajánlani az Úr Jézusnak! Tagadd meg (sanyargasd meg) magad, és tedd félre előítéleteidet, a Szentlélek által győzd le makacs óemberi természetedet! Még ma látogass meg egy szomszédságodban élő beteget, vidámíts fel a kertedben szedett virágaid csokrával egy önmagát ugyan erősnek mutató, de a valóságban igencsak szenvedő özvegyet! Ha ismersz olyan elesett családot, aki akár önhibájából került is mostani helyzetébe, segítsd meg, akár egy magad készítette akármilyen száraz tésztával, vagy vidd át neki azt az egy doboz tejfölödet, ami a hűtődben van, majd főzöl mást, amibe nem kell tejföl! Idős szomszédod maradék tűzifáját hasogasd össze, hátha lesznek még hideg napok, segíts őneki, amikor fóliáját igyekszik a helyére húzni, de a szél megnehezíti a munkáját! Kérdezd meg, szüksége van-e valamire a boltból, vagy a városból, ajánld fel, hogy te elhozod szívesen, ha már úgyis arra jársz!… A vendégszeretetről el ne felejtkezz! (Zsid 13, 2) „… hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat: És boldog leszel…” (Luk 14, 13-14)

Ha mindezek mellett egyszer-egyszer mégis a hagyományos böjtöléssel járulsz az Úr Jézus Krisztus elé, mindenképpen figyelj arra, hogy böjtölésed ne váljon egyszerű szokássá, gépiessé, lélek nélkülivé!