Temetéstől feltámadásig a golgotai sírban

2009 december 22 · 13 perc elolvasni

Kedves Testvérünk!

Gyermekkorunkban, húsvét péntekén nem volt szabad húst ennünk, ez a nap böjti nap volt. Az érvényben lévő egyházi tanítások szerint ezen a napon feszítették keresztre Jézus Krisztust, és a keresztyén világ ezzel a böjttel fejezte ki e felett érzett gyászát. (Szombaton már ehettünk húst, mivel aznap volt a feltámadás.) Nem tudjuk, nem is kutattuk, de talán a római katolikus pápa rendelete miatt történt ez, és e rendelkezés már több évszázada érvényben volt. Később, szüleink szerint, ezt a tilalmat feloldották, és újra ehettünk húst ezen a pénteki napon is. Mi már tudjuk, hogy a keresztre feszítés emberileg ugyan valóban tragikus és szomorú esemény, de azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus keresztre feszítését a mennyben, nem gyászként élték meg, hanem örömünnepként, győzelemként: „… ímé győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere…” (Jel 5, 5), „a bárány” (Jel 5, 6). És a Szentírás lelkiismeretes, tüzetes tanulmányozása után, azt is megtudhatjuk, hogy Jézus Krisztust, az eddigi, különféle egyházi tanításoktól eltérően, nem a feltámadását megelőző pénteki napon ölték meg.

A zsidó nép körében, legalábbis a vallásos zsidók körében, Mózesnek ma is igen nagy tekintélye van, és ez így volt Jézus korában is. Istenről megfeledkezve, kizárólag Mózes érdemének tulajdonították, többek között, az egyiptomi fogságból való szabadulást is, sőt már a törvényeket sem Isten törvényeiként tanították, hanem Mózes törvényeiként. Mózes választotta szét a tengert, ő adott húst, vizet, mennyei kenyeret a pusztában vándorló népnek. Mózes, mondták Izrael vallási tanítói Jézusnak, sok jelet tett.

„Mondának azért néki: micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higyjünk néked?…” (Jn 6, 30)

„És hozzámenvén a farizeusok és szadduceusok, kisértvén, kérék őt, hogy mutasson nékik mennyei jelt.” (Mt 16, 1)

„… Mester, jelt akarnánk látni te tőled. Ő pedig felelvén, monda nékik: E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván, és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele. Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában. (Mt 12, 38-40)

Amikor Urunktól csodát, vagy akkori szóhasználat szerint jelet követeltek, Ő azt válaszolta, egyetlen jel adatik ennek a nemzetségnek: „… Jónás prófétának jele.” Bár mindenki jól ismerte Izraelben Jónás próféta történetét, Jézus Krisztus további nyomatékot adva kijelentésének, Jónás történetéből egy jellemző részt ragadott ki: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.” (Mai bálnavadászok tudnak olyan, megtörtént eseményekről, amikor szerencsésebb társaik túléltek ilyen hosszú időszakot egy cet gyomrában.) Jézus tehát azt tudta jelként felajánlani, hogy Ő, valamikor, három napon és három éjszakán át lesz a föld gyomrában. (Majd azt követően, mint Jónás a cet gyomrából, élve kerül ki onnan.) Ez lesz a jele annak, hogy Ő az, aminek mondja magát. „… három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában.”

Már tudjuk, hogy a kereszten beállt halála után, az Úr Jézus Krisztus holttestét még aznap, szinte azonnal, sietve egy közelben kiásott barlangsírban temették el, mondhatjuk úgy is, hogy a föld gyomrában helyezték el. Itt kellett nyugodnia tehát három napon és három éjszakán át. Íme az első probléma! Ha Urunkat az egyházi tanításoknak megfelelően valóban pénteken temették el, és szombaton támadt fel, nem teljesedett be a Jónás jele. Ebből három dologra következtetnünk, hogy vagy Jézus nem az volt, Akinek mondta magát, vagy valótlan jelet adott meg, vagy a péntek-szombat napok körül nem stimmel valami. Miután egyértelműen elvethetjük a Jézus személyében vagy beszédében való kételkedést, csak az fordulhat elő, hogy a Biblia tévesen adta meg Jézus halálának, esetleg feltámadásának a napját. Talán nem is szombaton támadt fel? Lapozzuk fel mit olvashatunk erről! (Előzetesen tudnunk kell, hogy a törvények szerint szombaton, tehát a hetedik napon, a zsidók számára tilos volt a munkavégzés, és bizonyos távolságtól hosszabb utat sem tehettek meg.)

„A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És ímé nagy földindulás lőn, mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról,… megszólalván, monda az asszonyoknak:… tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincs itt, mert feltámadott, a mint megmondta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.” (Mt 28, 1-6)

Azt olvastuk, hogy a két Mária, „… a hét első napjára virradólag,…” kiment a sírhoz, vagyis vasárnap korán reggel. János még hozzá is fűzi, hogy „… amikor még sötétes vala…” (Jn 20, 1). Izraelben egy új nap, még „előzőnap”, este hat órakor kezdődött. Tudjuk, hogy Jézust a mi időszámításunk szerint, márciusban feszítették meg. (Erre a hónapra esik ugyanis az Úr páskája és kovásztalan kenyerének ünnepe, amit a keresztyén világ Húsvét névvel ünnepel.) Márciusban, hajnali hat órakor, tehát amikor az asszonyok kimentek a sírhoz, még valóban sötét lehetett, tehát pontos a tudósítás. Az asszonyok gondban voltak. Ők azért jöttek, hogy illatos anyagokkal megkenjék Jézus testét, de miképpen hengerítik majd el a sír száját bezáró hatalmas követ. Micsoda segítséget kaptak! „… az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról,…” (Mt 28, 2) Meg is szólította őket az angyal, tudtukra hozta, hogy Jézus már nincs a sírban, nincs a föld gyomrában. „Nincs itt, mert feltámadott,… Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.” (Mt 28, 6) Jézus Krisztus feltámadt testtel, amelyre már nem vonatkoztak anyagi világunk ismert fizikai törvényszerűségei, úgy távozott a barlangsírból, hogy annak bejárata még le volt zárva. A követ azért kellett az angyalnak eltávolítania, hogy az asszonyok meggyőződhessenek arról, hogy Urunk már nincs a sírban. Vasárnap hajnalban!

A fentiek után, határozottan kijelenthetjük, hogy a Szentírás szerint, Jézus szombaton támadt fel, tehát ezt a napot kell végérvényesen elfogadnunk a feltámadás napjának. (Eddig egyezünk az egyházak tanításaival.) Ha viszont a feltámadás napja szombat, akkor be kell látnunk, hogy a temetés, illetve Jézus halála pénteken semmi szín alatt nem történhetett, hiszen mint írtuk, így nem teljesül a jónási jel, a három napra, három éjszakára vonatkozó kijelentés. Nézzük hát, melyik napon feszítették keresztre Urunkat, melyik napon helyezték sírba!

Mielőtt tovább lépnénk, ismét kell néhány mondattal szólnunk a zsidók szombatjáról, most egy kicsit részletesebben.

„Azután szóla az Úr Mózesnek, mondván:… Az én szombataimat bizony megtartsátok, mert jel az én közöttem és ti köztetek nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy Én vagyok az Úr, a ki titeket megszentellek. Megtartsátok azért a szombatot, mert szent az tinéktek. A ki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke írtassék ki az ő népe közül. Hat napon át munkálkodjanak, a hetedik nap pedig a nyugodalomnak szombatja az Úrnak szentelt nap, valaki munkálkodik, megölettessék. Megtartsák azért az Izráel fiai a szombatot, megszentelvén a szombatot nemzetségről nemzetségre, örök szövetségül. Legyen közöttem és az Izráel fiai között örök jel ez,…” (2 Móz 31, 12-17)

A világ népei közül egyedül a zsidó népnek adatott meg, hogy fenntartásáért nem kell minden nap fáradoznia, lehetősége lett arra, hogy hatnapi munkával is ki tudja elégíteni szükségleteit. Cserébe az Úr elvárta, hogy a zsidó ember ezt a szabadnapot, pihenőnapot Istenével töltse. Elmélkedjen, gondolkodjon az Úr dolgain, elevenítse fel magában Isten törvényeit, imádkozzon, mutasson be áldozatokat, beszéljen fiainak Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéről, adja tovább a hitét. Annyira fontosnak tartotta Isten ezt a pihenőnapot, hogy örök jelnek tüntette fel, közte és népe között. „… örök jel ez,…” – mondta az Úr. Miért részleteztük ezt ki ennyire? Szerettünk volna rávilágítani arra, hogy, bár a szombat mindenkor szent nap volt, nem minősült ünnepnapnak, ez pihenőnap volt. Heti rendszerességgel megismétlődő, elkülönített nap volt, de nem minősült különleges, „nagy” napnak. A zsidó nép által megtartandó „nagy” napokról, az ünnepnapokról, amelyek a munkavégzés szempontjából ugyan szintén minősíthetők pihenőnapnak, külön rendelkezett a Teremtő Isten.

„Ezek az Úrnak ünnepei, szent gyülekezések napjai, a melyekre szabott idejökben kell összegyülekeznetek. Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedikén, estennen az Úrnak páskhája. E hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe. Hét napig egyetek kovásztalan kenyeret. Az első napon szent gyülekezéstek legyen, semmi robota munkát ne végezzetek.” (3 Móz 23, 4-7)

A Szentírásban természetesen folytatódik az elrendelt ünnepnapok felsorolása, mi ezt most mellőzzük. Egyébként is Jézus halálának időpontjával csupán az imént említett Igeszakasz áll kapcsolatban. Hogy olvastuk? „…estennen az Úrnak páskhája.” Ez még nem ünnep, ez csupán az ünnepet bevezető, az ünnep előző napjára, előestéjére elrendelt, liturgikus vacsora. Ezen a napon még szabad volt dolgozni, bármit tenni, ez a nap még egyszerű hétköznapnak minősült. Viszont ezt követte az a „nagy” nap, amikor már tilos volt a munkavégzés, miután az amellett, hogy ünnepnap volt, pihenőnapnak is minősült. „E hónapnak tizenötödik napján pedig az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe.” Ha viszont ez az ünnep egy határozott naptári naphoz volt kötve, akkor ez a nap, egy adott hétnek bármelyik napjára is eshetett. Az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe akár csütörtökre is eshetett, azaz előfordulhatott, hogy egy héten két pihenőnap is volt, amikor semmiféle munkát nem volt szabad végezni, úgymint egy ünnepnap (pihenőnap) és egy szombat (újabb pihenőnap).

Mi azt állítjuk, hogy azon a héten, amikor keresztre feszítették Jézus Krisztust, két pihenőnap volt. Csütörtökön az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe, és szombaton a rendes, heti pihenőnap. Véleményünk szerint Jézus Krisztust az Úr kovásztalan kenyerének ünnepét megelőző napon feszítették keresztre, azaz szerdán. Ha szerda délután helyezték sírba, akkor szerda délutántól, csütörtök délutánig, egy nap, csütörtök délutántól, péntek délutánig még egy nap, azaz már kettő, péntek délutántól, szombat délutánig még egy nap, azaz összesen három nap telt el. Ha tehát szerda délután halt meg Jézus Krisztus, akkor szombat délutánig valóban három napot volt a föld gyomrában. De hogy állunk a három éjszakával? Szerdáról csütörtökre virradóra egy éjszaka, csütörtökről péntekre, még egy, az már összesen kettő, péntekről szombatra még egy, azaz összesen három éjszaka telt el. Ha tehát szerda délután halt meg Jézus Krisztus, és halála után azonnal eltemették, akkor szombat délutánig valóban három napon át és három éjszakán át volt a föld gyomrában. Álláspontunk szerint Jézus Krisztus szerdán halt meg, és még azon a napon (tehát este hat óráig) el is temették.

Ha a Szentírás Igéivel, és az események időbeni sorrendjének logikus értelmezésével, ezt be tudjuk bizonyítani, akkor végérvényesen el kell vetni azt a tévesen elterjedt tanítást, hogy Jézus Krisztust pénteken feszítették keresztre. Ráadásul a tévtanítás még egy jelzővel is illette évszázadokig ezt a pénteket, így hallhattuk és így halljuk ma is: nagypéntek. Nézzük ezekután, hogyan készülődtek Jézus megölésére ellenfelei!

„Egybegyűjték azért a papifejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk? Mert ez az ember (a názáreti Jézus) sok csodát mível. Ha ekképen hagyjuk őt, mindenki hinni fog ő benne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet… Ama naptól azért azon tanakodának, hogy őt megöljék.” (Jn 11, 47-48, 53)

„… Jézus, monda az ő tanítványainak: Tudjátok, hogy két nap múlva a husvétnak ünnepe lészen, és az embernek Fia elárultatik, hogy megfeszíttessék. Akkor egybegyűlének a főpapok, az írástudók és a nép vénei… És tanácsot tartának, hogy Jézust álnoksággal megfogják és megöljék. De azt mondják vala: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen a nép között.” (Mt 26, 1-5)

„Ne az ünnepen:…” – mondták Izrael vezetői, „… Jézus, monda… két nap múlva a husvétnak ünnepe lészen,…” A legjobbkor jött Júdás árulása. Amikor Jézus elfogyasztotta az ünnepet megelőző estén (estennen) a páskavacsorát, már (keddről) szerdára virradó éjszaka volt, mondjuk éjfél, ez a zsidó időszámítás szerint már szerda, tehát Jézus és tanítványai eleget tettek a zsidó előírásoknak. Mivel az ünnep csütörtökre esett, szerdán, azaz előző nap elfogyasztották az ekkorra rendelt liturgikus vacsorát. Vacsora után kimentek az Olajfák hegyére, ahol az áruló Júdás vezetésével érkező csapatok, még azon az éjszakán, elfogták Jézus Krisztust. Nem szeretnénk most a további történésekről hosszan írni, a Golgotán (Koponya hegyen) Jézus kivégzésénél kapcsolódunk be újra az eseményekbe.

„Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszíték őt és a gonosztevőket, egyiket jobbkéz felől, a másikat balkéz felől. (Luk 23, 33)

„Vala pedig mintegy hat óra, és sötétség lőn az egész tartományban, mind kilenc órakorig… És kiáltván Jézus nagy szóval, monda: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván, meghala.” (Luk 23, 44, 46)

Hogy Jézus Krisztus melyik órában halt meg, nehéz kideríteni, ugyanis erre vonatkozóan az evangélium írói más-más időpontot jelölnek meg. Egyikük a zsidó idő, más a római idő szerint számolja az órákat, a legújabb Bibliafordítások pedig, a jelenleg érvényben lévő időszámítás szerint adják meg az időpontot. Annyit biztosan tudunk, hogy délután volt. Hiszen maguk a zsidók sürgetik a római helytartót, hogy töresse el a megfeszítettek lábát, ezzel sürgetve (fulladásos) halálukat, hogy azután halottként levehessék őket, még este hatig a keresztről. Akkor ugyanis, már megkezdődik az ünnep, amely „nagy nap vala” és a vezetők nem szerették volna, ha az ünnepnapon is még ott éktelenkednek a halottak a keresztfákon. (Jn 19, 31) Pilátus eleget tett a kérésüknek, így még az ünnep beköszönte előtt levették a holttesteket. Úgy gondoljuk, hogy a fentiekkel igazoltuk azt, hogy azon a héten, amikor Jézus Krisztust megölték, volt egy jeles ünnep: „… az Úr kovásztalan kenyerének ünnepe”. Urunkat az ünnepet megelőző napon, tehát „… a hónapnak tizennegyedikén,… az Úrnak páskhája” napján feszítették meg. Bizonyítanunk kell még azt a tényt, hogy ez az ünnep, csütörtökre esett. A további eseményeket helyezzük logikus sorrendbe!

Jézus a sírban volt, a nép megülte az ünnepet. Az ünnep elmúltával, másnap:

„Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén megkenjék őt.” (Márk 16, 1)

Az asszonyok pénteken illatszereket vásároltak. Vagy a kenetek előkészítése, a holttest liturgikus megkenése igényelhetett hosszabb időt, vagy a vásárlás húzódhatott el, esetleg háztartási elfoglaltságuk torlódott fel, hiszen tegnap pihenőnap volt, holnap ismét pihenőnap lesz, már aznap nem mentek ki a sírhoz. Majd vasárnap, jó korán. Szombaton tehát pihentek.

„És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelköltekor.” (Márk 16, 2)

Úgy gondoljuk, nyugodt lelkiismerettel el tudunk számolni a páskavacsorától, a vasárnap hajnalig tartó idővel, és így végérvényesen leszögezhetjük, hogy az Úr Jézus Krisztust, egy szerdai napon feszítették keresztre, és Urunk, ígérete szerint három nap és három éjszaka elteltével, még azon a héten szombaton feltámadt. Még azt is megkockáztatjuk, hogy szombaton délután támadt fel, tehát este hat óra előtt, miként szerdán délután temették el, este hat óra előtt. Hogy pontosan három nap legyen a három nap.

Tanításunk előkészítése során több nehézséggel kerültünk szembe. Egyik az volt, hogy a Károli fordítás a pihenőnapot következetesen szombatnak fordítja, függetlenül attól, hogy az ünnepnap-e, vagy sem. Így például az Úr kovásztalan kenyerének ünnepét is szombatnak nevezi, ebből az ered, hogy az ominózus hét (valódi) péntekjét, a fordítás szerint, szombat előzi meg, és szombat is követi. A másik nehézség az volt, hogy a szombatot megelőző napot, rendszeresen pénteknek írja ez a fordítás. Azon még hamar túlhaladtunk, hogy egy héten két szombat van, hiszen „megfejtettük”, hogy ez két pihenőnapot jelent, amelyből az egyik ünnep, viszont az egy héten belüli két péntek értelmezése már több gondot okozott. Az ünnep előtti napot helyesebb lett volna esetleg „ünnepre való felkészülés napja” – ként fordítani, a hétvégi pénteket pedig, legrosszabb esetben is, a „szombatot megelőző nap” megnevezéssel illetni. Harmadik nehézségünk az volt, hogy miként például, Magyarországon is, legfőképpen a gyermekek, a két napos karácsonyi ünnepet megelőző napot, már karácsonynak tartják, hiszen azon a napon állítják fel a karácsonyfát, ekkor kapják meg az ajándékokat is, azaz számukra az a nap már az ünnep első napja, így egyes zsidó emberek számára, az Úr páskájának napja, már az ünnep első napjának számított. Ezt a szemléletet átvették az evangélisták is, így szerintük, Jézus Krisztus és tanítványai az ünnep első napján fogyasztják el a vacsorát. Ez részükről, több ok miatt is, tévedés. A korábbiakban már bebizonyítottuk, hogy Urunk és tanítványai tizennegyedikén vacsoráztak, az ünnep pedig tizenötödikén volt.

Kedves testvérünk!

Elismerjük, hogy annak ismerete, melyik napon halt meg az Úr Jézus Krisztus, vagy mikor született, nem üdvösség kérdése. Viszont elvárható, hogy egy megtért és újjászületett keresztyén ismerje Urunk sorsfordulóit. És rádöbbenhessen arra is, micsoda tévtanítások folytak itt évszázadokig! Bocsánatkérés nélkül, mind a mai napig.


Csatolmányok

Időtáblázat - Három nap és három éjjel (PDF, 73 kB)

Letöltés: Időtáblázat - Három nap és három éjjel