Kedves Testvérünk!

Olvassuk el együtt Péter apostol első leveléből azt az érdekes összehasonlítást, amelyben az apostol Noé bárkáját – nem kis meglepetésünkre – a keresztelkedéshez hasonlítja!

„… Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át. Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség, amely nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által.” (1 Pét 3, 20-21 Új ford.)

Eddigi szokásunkhoz hűek maradva, soronként-szavanként tekintsük át miről is van itt szó! Az elemzéssel több rejtett összefüggésre bukkanhatunk. Először is kiolvashatjuk az Igéből, hogy Péter kifejezetten a megmenekülés eszközeként tárta elénk Noé bárkáját, és erre utalva állította a bárkát párhuzamba a keresztséggel, amikor ezt írta: „Most pedig titeket is megment ennek képmása, a keresztség…” Azt is írta: „… Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor.”, mintegy sugallva ezzel – ha már a bárka képmása a keresztség –, Isten most is türelmesen várakozik, mégpedig arra, hogy az emberek megkeresztelkedjenek. Tényként állította elénk az apostol, hogy abban a bizonyos bárkában „kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg”, tehát nem mindenki. Vajon nem arra kívánta-e terelni a figyelmünket, hogy a keresztség is egy olyan dolog, amellyel kevesen menekülnek majd meg? Vagy ha a bárka Istennek különleges kegyelméből mentette meg azt a nyolc személyt, lehetséges, hogy a keresztség is Isten kegyelméből való megmenekülési lehetőség? Határozott kijelentése viszont, hogy a keresztség, keresztelkedés (merthogy vízbe merítkezéssel történik) „nem a test szennyének lemosása”, hanem – meglepő módon az Istenhez való könyörgésnek egy különleges formája – „könyörgés Istenhez”. Méghozzá egy olyan könyörgés, amikor „jó lelkiismeretért” könyörgünk, amikor azt kérjük Istentől, hogy adjon nekünk olyan lelkiismeretet, amelyet mi a saját elhatározásunkkal és saját erőnkkel soha nem tudnánk kimunkálni önmagunkban. A jó lelkiismeretre viszont szükségünk van. (Ezt később bizonyítani fogjuk.) Az apostol a Szent Szellem tanításával egyértelműen kijelenti, hogy ez a jó lelkiismeretért való könyörgés „a feltámadt Jézus Krisztus által” (segítségével, személyének bevonásával) történhet csupán. Az Úr Jézus Krisztus nélkül a keresztségünk, tehát a könyörgésünk semmis, Isten Fia megkerülésével olyan lelkiismeretre szert tennünk, ami Isten számára is elfogadható, – teljes mértékben kizárt, vagyis lehetetlen.

Mindezek ismeretében szeretnénk egy átfogó, Igékkel alátámasztott egyértelmű tanítást adni a keresztségről, annak gyakorlati megvalósulásáról, a megkeresztelkedésről. Méghozzá a vízbe való bemerítéssel (a vízbe való alámerítéssel) történő megkeresztelkedésről, mint az egyetlen olyan keresztelkedési gyakorlatról, amely szellemi látásunk szerint az egyedül biblikusnak mondható keresztelkedési mód. Tanításunkban kitérünk majd természetesen a kiskorú gyermekek (csecsemők) megkeresztelésével kapcsolatos kérdéskörre is. Miután úgy gondoltuk, hogy mindezt egyetlen tanításba összesűríteni nem kívánatos, a témát két részre bontottuk, úgymint egy elméleti és egy gyakorlati részre. Az elméleti részt „Test, lélek, szellem” címmel adjuk közre, a gyakorlatiasabb részt pedig „Keresztelkedés: bemerítkezéssel” címmel. A két tanítás tehát egymással szoros kapcsolatban áll, egymásra épül, viszont úgy került lejegyzésre, hogy mint tanítás, külön-külön is megállja helyét, önmagában is érdekes, és külön-külön is számtalan, eddig talán kevésbé ismert, vagy összefüggéseiben soha nem vizsgált értékes információhoz juttatja az olvasót. Felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindkét tanításban – hagyományainktól eltérően, alkalmazkodva a Biblia eredeti görög szövegéhez – a Teremtő Isten harmadik személyét minden esetben Szent Szellemnek írjuk majd, éppen annak érdekében, hogy világosan meg tudjuk különböztetni a lélekkel kapcsolatos (lelki) dolgokat, a szellemmel kapcsolatos (szellemi) dolgoktól.

Ha már a bevezető Igénkben Péter apostol leveléből idézve azt olvastuk, hogy „… a keresztség… (nem más, mint) könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért”, szükséges, hogy elsődlegesen azt tisztázzuk, tulajdonképpen mi is az a lelkiismeret. Hogyan lehet valakinek jó, vagy kevésbé jó lelkiismerete? Eleve mit jelent ez a szó, hogy lelkiismeret? Bizonyára nem jutnánk közelebb a megértéshez, ha egyszerűen leírnánk, hogy a lelkiismeret a szellemünk (és nem a lelkünk!) egyik funkciója, mert akkor a kérdés csak odébb gördül, és akkor azt kellene először tisztázni, hogy mi a szellem, mármint az ember szelleme. Mert egyáltalán van szelleme az embernek? Nem csupán az újjászületett keresztyéneknek van szelleme, akikben a Szent Szellem él? Ugye belátható, hogy legjobb az alapoknál kezdeni (természetesen nem mindenki igénye ez), és először tisztázni, hogy az ember – már a teremtés kezdete óta – valóban test, lélek és szellem? Valóban ebben a hármas egységben teremtetett?

Az embert Isten (Elohim) teremtette, illetve alkotta meg, még pontosabban az „Istenek” alkották meg, miután az Istennek fordított héber (Elohim) szónak egyes szám helyett csakis többes száma van. Ennek következménye, hogy az 1 Móz 1, 26-ban már többes számban hangzott el az ember teremtésére irányuló felhívás: teremtsünk embert! (Alkossunk embert! Új ford.) (Tehát, ellentétben az e világ gonosz szellemi ura tévelyítő akaratának engedelmeskedő tudósok tanításával, az ember nem kifejlődött, hanem teremtetett.) Sőt Isten az embert saját képmására és hasonlatosságára teremtette, amely képmás legfőképpen abban a tényben mutatkozik meg, hogy az ember, Istenhez hasonlatosan személyes, értelmes és erkölcsi lény. Bár tudjuk, hogy Isten végtelen, az ember pedig véges, az ember mégis rendelkezik a személyiség olyan tulajdonságaival, amelyek képmásként hasonlítanak az Isten személyiségéhez. Ilyen a gondolkozás, a mérlegelés, a döntési készség, az akarat, az érzés, hogy csak néhányat említsünk. Az 1 Thessz 5, 23 szerint pedig az ember is hármasság, test, lélek és szellem egysége, bár ez is csak egy hasonlóság, éppen ezért soha nem tévesztendő össze az Isten, Atya-Fiú-Szent Szellem hármasságával, mivel az Isten, az Ő hármasságában is kizárólag szellem (Jn 4, 24), nem pedig test-lélek-szellem hármassága.

Az ember hármasságának megértéséhez elengedhetetlen három görög szónak a megismerése, hiszen a Biblia újszövetségi könyvei ezen a nyelven kerültek lejegyzésre, és elég gyakran kell ehhez a nyelvhez fordulnunk, amikor a Bibliában nem értünk valamit.

Ennek az említett három szónak az egyike a: szóma, amely testet jelent. Gyakran olvashatjuk a Bibliában előtaggal, mint lelki test, hús test, érzéki test. Úgy gondoljuk, mivel a testről írottakat a fordítások világosan adják vissza, képünk is van az emberi testről, látjuk is, meg is tapinthatjuk, erről az „alkotó részünkről” áll rendelkezésre a legtöbb tapasztalatunk, ezért ezzel a továbbiakban nem foglalkozunk bővebben. A test tehát a szóma.

A másik görög szó, amivel meg kell ismerkednünk a: pszihé, ennek lélek a jelentése. A föld porából (anyagaiból) alkotott testbe Isten az élet leheletét lehelte, így lett az ember élő lélekké, más fordítás szerint élőlénnyé (1 Móz 2, 7). A lélek az ember érzéseinek, érzelmeinek, kívánságainak és akaratának a helye. Az ember lelke nem látható, nem megtapintható, nem anyagi része az embernek, tehát nem az agy, (mint azt sokan állítják) annak ellenére, hogy úgy tűnik bizonyos dolgok abban történnek. A látszat ellenére két okból is cáfoljuk, hogy a lélek maga az agy lenne. Az agy a test része, tehát test, és mint olvashattuk a test a föld porából való, míg a lélek, mint írtuk nem a föld porából került az emberbe. Cáfoljuk a következő ténnyel is: az ember halála után az agy is az enyészeté, azaz a test többi tagjaival együtt porrá lesz, elpusztul. A Biblia világosan ki is jelenti, hogy test (és vér) nem örökölheti Isten országát (1 Kor 15, 50), a lélekről viszont maga Jézus Krisztus mondta, hogy az, az embernek olyan alkotórésze, amely elpusztíthatatlan. (Mt 10, 28) Az agy és a lélek viszonyát legegyszerűbben úgy érthetjük meg, ha az agyat egy zongorához hasonlítjuk, amely képes ugyan hangjával betölteni egy egész termet, viszont csak akkor, ha valaki játszik rajta. Ha példánkban a zongora az agy, akkor a lélek a zongorista, aki a zongorát megszólaltatja. A hallgatóság, bár a zongora hangjait hallja, de mindenkor a zongorista játékában gyönyörködik, vagy a zongoristáról állít ki véleményt. A lélek tehát az ember személyisége (ÉN-je), vagy legalábbis annak jelentősen többségi része, hiszen a lélek az, ami megnyilvánul az ember minden gondolatában és láthatóvá válik minden cselekedetében. Az ember a lélek hatására, a lélek akaratából öl vagy simogat, virágot nyújt át, vagy üt, kiabál, heveskedik, vagy szidalmaz, esetleg vonul félre. A lélek (pszihé) betegsége esetén fordul a világ pszichiáterekhez, pszichológusokhoz. Gyakran előfordul, hogy a lélek betegségétől betegszik meg a test (szóma) is, ilyenkor beszél a világ pszichoszomatikus megbetegedésről. A lélek tehát a pszihé.

A harmadik görög szó a: pneuma, amely konkrétan az ember szellemét jelenti. Az ember tehát nem csupán test és lélek, hanem egyben szellem is (1 Thessz 5, 23), amely (nem anyától, nem apától, hanem közvetlenül) az Istentől kapott olyan „Isten-lényegű” része az embernek (de soha nem az ÉN-je), amely ha kis mértékben is, de hatni képes az ember elméjére. Az embernek kizárólag ez a „része” az, amely képessé teszi őt arra, hogy Istent, Isten dolgait és munkáját megismerje, felfogja kijelentéseit. Ebben vesz lakozást Krisztus befogadásakor a Szent Szellem (1 Kor 3, 16). Az ember szelleme hasonlóan a lelkéhez, nem látható, nem megtapintható, nem anyagi része az embernek. Az ember ezzel az Istentől kapott szellemével képes megragadni, legalábbis alapjaiban felfogni, elméjében tudatosítani (már újjászületése előtt is!) a Teremtő Isten dolgait. Kárára vagy előnyére ezzel a szellemével képes „külső” szellemekkel is összekapcsolódni, akik így lakozást vehetnek az emberben (az emberbe költözhetnek akár többedmagukkal is), hathatnak az elméjére, ezáltal személyisége különböző mértékű befolyás alá kerülhet. E hatások következtében énje, ego-ja jó és rossz irányba is elmozdulhat. Megtéréskor, újjászületéskor jó irányba, miután az Atya-Fiú Szent Szelleme költözik belé, és ezt követően szelíd tanácsaival segíti az újjászületettet a megszentelődés folyamatában, illetve rossz irányba, amikor az úgynevezett testnélküli szellemek, más néven démonok, ördögi bukott szellemek kapcsolódnak alattomos módon az ember szelleméhez. Ezek a gonosz szellemek erőszakosan, zsarnoki módon – viszont anélkül, hogy az illetőben ez tudatosulna – teljes mértékben megszállhatják az embert, vagy viszik a bűnök sodrába, és elméje megkötözésével igyekszenek őt a bűnei fogságában tartani. Még az ilyen személy sem örökre elveszett! A Szent Szellem világméretű munkálkodása eredményeként a hitről és a keresztről (megváltásról) szóló beszéd eljuthat a démonok befolyása alá került ember fülébe. Ettől saját szelleme (nem beszélve arról, hogy a Biblia szerint Isten kétszer-háromszor kifejezetten meg is szólítja az embert /Jób 33, 29/) olyannyira megerősödhet, hogy nagyobb hatást tud gyakorolni az elméjére, mint gonosz ellenségei, és kedvező döntést hozhat, akár meg is térhet. Összefoglalva a fentieket: a szellem tehát a pneuma.

Néhány sorral fentebb, amikor még a lélekről írtunk így fogalmaztunk: „A lélek… az ember személyisége (ÉN-je), vagy legalábbis annak jelentősen többségi része, hiszen a lélek az, ami megnyilvánul az ember minden gondolatában és láthatóvá válik minden cselekedetében.” Komoly fontolgatás előzte meg ennek a mondatnak a leírását, különösen az a beszúrás, ami arra utalt, hogy a lélek esetleg nem „egy az egyben” az „ÉN”-je az embernek. Azaz mintha az „ÉN”-be még valami beletartozna. Mi itt az ember szellemére gondoltunk. Amikor viszont az ember szelleméről írtunk azt írtuk, hogy az semmiképpen nem az ember „ÉN”-je. A zavart három Bibliai Ige okozza, amely – bevalljuk – a mai napig még nem nyílt meg egyértelműen számunkra. Az egyik Ige az a már egyszer említett Ige, amelyben Jézus Krisztus azt jelenti ki, hogy a lélek az embernek elpusztíthatatlan része (Mt 10, 28). Ezt megerősíteni látszik az az Ige, amely arra enged következtetni, hogy az ember testi halálakor a lélek, amely véleményünk szerintünk az ember tudataként is felfogható (mintegy az ember valamennyi földi emlékképének a hordozója) „tovább megy”, vagy a végítélet várakozó helyére, vagy a Paradicsom valamelyik részébe. (Gazdag és Lázár példázata, Luk 16, 19-31) Mindezekből azt láttuk, hogy a lélek (pszihé, ami héberül nefes) gyakorlatilag visszatér Istenhez, aki adta. Viszont a Prédikátor könyvéből héberül az olvasható ki, hogy nem a lélek (nefes), hanem a szellem (pneuma, héberül Ruah) tér vissza Istenhez, aki adta. (Préd 12, 9) Mivel a testi halálunk után mindenképp számot kell adnunk földi életünkről, nem látjuk tisztán, hogy csak a lelkünk, csak a szellemünk, vagy együttesen mindkettő ad-e számot, melyik a teljes jogú, felelőséggel bíró „ÉN”-ünk? Mi ezt a lélekre taksáltuk, de egy résnyire nyitva hagytuk a kaput arra, hogy esetleg a szellemünk is, mivel testi megnyilvánulásainkra (különösen újjászületés után) már a szellemünk is befolyással bír. Mivel az Isten-lényegű részünkkel legalább egy kis magnak megfelelő rész bennünk van az Isten országából – mondhatta Jézus Krisztus annak idején, hogy Isten országa bennünk van (Luk 17, 20-21).

Sajnos nem tudjuk hogy arra a bizonyos Isten-lényű részünkre, a szellemünkre mikor teszünk szert, erről ugyanis nincs bibliai kijelentés. Csak feltételezésekre hagyatkozva úgy gondoljuk, hogy az első ember a lélekkel együtt kapta meg ezt közvetlenül Istentől, mi pedig születésünkkor kapjuk meg egyen-egyenként.

Az ember szellemének három élet-működését, funkcióját ismerjük:

Ezek közül egyik az úgynevezett „belátás” (gör. szünió) (2 Tim 2, 7), (Kol 2, 2). A szellemünk, ha csak korlátozott mértékben is, de képes belelátni az Isten világába, munkálkodásába, és az írott Igéiben kijelentett szellemi részekbe.

A másik, a valódi tartalmával egyszerűen lefordíthatatlan úgynevezett „szellemi-együttismerés” Istennel (gör. szünejdézis) – amit a Károly fordítás lelkiismeretnek fordít helytelenül, mert sem az ember lelkéhez, sem az ilyen természetű ismerethez semmi köze. Az ember lelke ugyanis egyáltalán nem képes szellemi ismeretre. Szellemi-együttismerése minden embernek, még a bűn állapotában élőnek is van (Róm 2, 14-15), (2. Kor 4, 2). Ez jelzi, ha az ember Isten ellen, illetve törvénye ellen cselekszik. A bűnben élő embernek csupán jelez, megfelelő erőt azonban nem képes adni a lelkének ahhoz, hogy másként, Isten kedvére, Isten szerint cselekedjék. Eltérően a megtért, újjászületett emberrel, akinek a szelleme, az ővele közösségben élő Szent Szellemmel együtt, mint írtuk, már komoly befolyást tud gyakorolni az elméjére és ezáltal képessé teszi arra, hogy kifejezetten Istennek tetsző életet éljen. Sajnálatos, hogy a görög eredetiben olvasható kifejezést nem sikerült megfelelően érzékletes módon lefordítani. Mint írtuk, ezt a kifejezést Károlyék lelkiismeretnek fordították, és a többi magyar fordítás is átvette ezt a kifejezést, holott világosan látható, hogy itt szellemi és nem lelki funkcióról ad kinyilatkoztatást a Szent Szellem. Mi úgy tudunk ezen segíteni, hogy a szellemi-együttismerés és lelkiismeret kifejezések helyett magyarázatul egy olyan kifejezést alkalmazunk, amelyet ugyan a szemészeti betegségek közül választottunk, viszont ide kifejezetten alkalmasnak tartunk. Nem más ez, mint a „kettőslátás”. Ez azt jelenti, hogy a mi szellemünk nem csupán „belát” az Isten dolgaiba, de ezt úgy teszi, hogy egyúttal látja a saját helyzetünket, lehetőségeinket, körülményeinket is, tehát valóban „kettőslátással” rendelkezik. Ha ezt lelkiismeretnek mondjuk, ám legyen, de akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a keresztség nem más – mint olvashattuk Isten Igéjében –, könyörgés Istenhez jó, tehát kifogástalan „kettőslátásért”. Mit cselekszünk tehát amikor megkeresztelkedünk? Jó „kettőslátásért” könyörgünk. És Isten megadja ezt, méghozzá rendkívül bölcs módon, – „a feltámadt Jézus Krisztus által” (segítségével, személyének bevonásával). Az Újszövetség hangsúlyozza annak szükségességét, hogy az Isten előtt mindig jó legyen ez a lekiismeretnek fordított „kettőslátásunk”. A végső mérték mindenesetre a Szent Szellem, Aki egyedül képes arra, hogy a bűnöket feltárja, és mint olyanokat felismerhetővé tegye. Csak a Szent Szellem által megerősödött szellemünk tudja feljavult „kettőslátásával” a bűnt mindenkor bűnnek felismerni. Kifogástalan „kettőslátásunk” (lelkiismeretünk) tehát kizárólag akkor lesz, ha megkapjuk, ha belénk költözik az Isten Szelleme, az Úr Jézus Krisztus Szelleme, az Igazság Szelleme, Aki nem más, mint a Szent Szellem. Akit keresztelkedésünkkor magától az Úr Jézus Krisztustól kapunk, miután megfelelő bűnbánattal megvallottuk az Úr Jézus Kisztusnak, mint értünk szenvedő Megváltónknak a bűneinket, Ő pedig ígérete szerint megbocsátotta azokat, és miközben az Ő hatalmas nevére megkeresztelkedtünk, bemerültünk a vízbe, bemerített bennünket a Szent Szellembe. Isten tehát megmenekülésünkre, miként Noénak kegyelemből a bárkát, számunkra a keresztelkedést adta „a feltámadt Jézus Krisztus által”. Olyan hatalmas dolog ez a keresztelkedés, hogy az Isten teljes hármasságával közreműködik benne. Ezért keresztelkedünk az Atya-Fiú-Szent Szellem nevében, az Atya Isten jóságos kegyelméből, a Fiú Isten nevére, és megkapjuk Őtőle a Szent Szellem Istent. Aki ezután közösségben lesz velünk, és a továbbiakban kifogástalanul közvetíti felénk az Isten országát, szeretetével pártfogol, vigasztal, nevel, tanít, igazgat, és elvezet bennünket a teljes igazságra. Jó „kettőslátással” immáron tekintetünket mindenkor az Úr Jézus Krisztusra vetjük, szemünk elől soha többé nem tévesztve az Ő kereszthalálát, feltámadását és megdicsőülését, úgy tekintve Őreá, mint akié most minden hatalom mennyen és földön, úgy tekintve Őreá, mint aki mindenben példát hagyott ránk, hogy naponként magunkat megtagadva az Őbelé vetett feltétel nélküli bizalommal követni tudjuk Őt a keskeny úton.

Röviden szeretnénk még szólni az ember szellemének harmadik élet-működéséről, funkciójáról. (Röviden, mert tulajdonképpen érintettük már.) Ez a „közösség” (gör. kojnónia). Ilymódon kapcsolódik az ember szelleme, tehát a benne lakozó Szent Szellemmel Istenhez, és az Úr Jézus Krisztusban elrejtett hittestvéreihez. A szellemi keresztyén ebben a „közösségben él és munkálkodik.

Szeretett Testvérünk!

Miután úgy gondoltuk, hogy a keresztelkedéssel kapcsolatos tanításunkat nem célszerű egyetlen tanításba összesűríteni, a témát két részre bontottuk, úgymint egy elméleti és egy gyakorlati részre. Az elméleti részt a „Test, lélek, szellem” címmel, íme, letettük eléd. Ha szeretnéd tanulmányozni a keresztelkedéssel kapcsolatos gyakorlatiasabb részt is, akkor olvasd el a következő tanításunkat, amelynek címe: „Keresztelkedés: bemerítkezéssel”.