A Biblia szerinti ítéletek

2010 április 18 · 17 perc elolvasni

Kedves Testvérünk!

Aki már némi jártasságra tett szert a Bibliában az tudja, hogy abban számtalan ítéletről esik szó. Ezek között természetesen vannak ismertebbek, mint például az édeni ítélet, vagy az utolsó ítélet, és vannak olyanok is, amelyek nem ennyire nyilvánvalóak. Ez utóbbiakra esetenként csak következtetni tudunk, vagy alaposabb odafigyelést igényel annak észrevétele, hogy itt bizony most egy ítéletről olvasunk éppen. Úgy döntöttünk, hogy a sok ítélet közül ebben a tanításunkban mindössze néggyel foglalkozunk. Ezeket az ítéleteket találtuk olyanoknak, amelyek közvetlenül és szorosan kapcsolódnak a mindenkori keresztyének, így napjaink keresztyénjei életéhez is. Az alábbiakban folyamatosan végighaladunk ezeken a Biblia szerinti ítéleteken, és igyekszünk valamennyihez egy – jobb megértést szolgáló – rövid kommentárt fűzni, magyarázatot, elemzést adni.

Az első ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

Ez az ítélet Jézus Krisztusra szabatott ki, aki a világ bűneit hordozta. Erre az ítélethozatalra mintegy kétezer évvel ezelőtt került sor Izráel fővárosában, Jeruzsálemben, amikor és ahol Isten kimondta az ítéletet saját Fiára. Az ítélet a halál volt, miután az adott helyen és az adott nap óráiban Jézus Krisztus volt az, aki magára véve az emberek bűneit, gyakorlatilag egy koncentrált bűnhalmazként volt jelen, és szolgáltatta ki Önmagát Isten ítéletének. Ez az Isten által Jézus Krisztusra kimondott ítélet Jézus Krisztus számára a halált, míg a bűnösök számára a megváltást jelentette, mégpedig olyan egyszeri megváltást, ami után újabb, bűnökért való isteni ítéletre már soha többé nem kerül sor.

Ő ott és akkor az Isten Báránya volt, aki hordozta a világ bűneit. A bűnös emberek valamennyi bűnét. Tudjuk, hogy Isten akarata szerint – a zsidó nép számára adott törvényekből értesülhetünk erről –, váltságul a bűnért egy ártatlan élettel, egy áldozat vérével kellett fizetni. Miután saját bűnei miatt az ember soha nem tudott volna olyan váltságot adni Istennek, ami egyszeri áldozatként örökre igazzá tudta volna tenni őt Istene előtt, bűneitől soha nem lett volna képes örökre megszabadulni. Soha nem juthatott volna üdvösségre, sorsa az örök halál, a kárhozat lett volna. Eljött tehát Jézus Krisztus a mennyei dicsőségéből, emberformát öltött, hogy Isten Őrajta töltse ki haragját, Őrajta torolja meg a bűnt, Ő fizessen az életével a bűnökért. Ő legyen az az ember, aki egymagában megszemélyesít valamennyi bűnöst, Isten egyszeri alkalommal Őbenne ítélje meg az emberek bűneit. A Filippiekhez írt levélben Jézus Krisztusról ezt olvashatjuk:

„A ki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig.” (Fil 2, 6-8)

Mivel Jézus Krisztus (Isten Fia) Isten Bárányaként meghalt a bűnökért, minden bűnös előtt megnyílt a lehetőség a kárhozat elkerülésére. Minden bűnös előtt megnyílt a lehetőség az üdvösségre! Amennyiben elfogadja az Úr Jézus Krisztust Megváltó Urának, Megváltó Istenének. Ha további életútján az Úr Jézus Krisztusba vetett hitben jár, e világ fejedelme elől az Úr Jézus Krisztusban elrejtve.

„Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” (Róm 8, 1)

„Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.”(2. Kor 5, 21)

Máté evangéliumából tudjuk, hogy a keresztre feszítést követően a

„… feje fölé illeszték az ő kárhoztatásának okát (az ellene szóló vádat Új ford.), oda írván: Ez Jézus, a zsidók királya.” (Mt 27, 37)

Jól érzékelhető, hogy mennyire nem ismerte fel a világ Jézus Krisztusnak sem a személyét sem a szerepét. Először is: maga a felirat csak féligazságot tartalmazott. A kereszten függő személy valóban Jézus volt, de keresztre feszítésekor Ő nem volt Izráel királya. Földi tartózkodása idején volt olyan alkalom, amikor a nép királlyá akarta tenni, de ez soha nem következett be, erre a címre soha nem is vágyott, saját magát soha nem mondta Izráel királyának. Az Ő küldetése ettől – miként azt láthattuk – lényegesen magasztosabb volt. Másodszor: már az is hibás szemléletre utalt, hogy a táblát az ellene szóló vád hirdetményeként helyezték a feje fölé, mert teljesen nyilvánvaló, hogy az ellene szóló valós vád nem a neve és rangja vagy címe volt.

Hosszú évszázadok óta vádolják a zsidókat – teljesen indokolatlanul – Jézus Krisztus halálra ítélésével és megölésével. A vád megfogalmazói „csupán” az alábbiakról feledkeznek meg: Jézus Krisztust gyakorlatilag három, összességében mondhatni nemzetközi bíróság ítélte halálra: a zsidó Nagytanács, az Edomiták képviseletében Heródes Antipás, és Róma képviseletében Poncius Pilátus is. Magát a keresztre feszítést sem a zsidók hajtották végre, hanem a rómaiak. Mindezek felett áll az a tény, hogy Jézus Krisztustól senki el nem vehette volna az életét, ha Ő azt önként oda nem adta volna, illetve tudnunk kell, hogy Jézus Krisztus az Isten határozott döntése és terve szerint adatott halálra (Apcsel 2, 23).

Istennek, a Jézus Krisztusra kimondott ítéletében az emberek iránti szeretetét kell látnunk, hiszen nem hagyta teremtményeit magára, megszánta még bűnös létükre is őket, és saját Fiát áldozta fel őértük, aki személyes bűn nélkül kellett, hogy bűnné legyen és meghaljon értünk. Őt kellett Istennek halálra ítélnie, Akiben pedig mindenkor gyönyörködött, Akiért teremtetett minden, és Aki által teremtetett minden.

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16)

A második ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

A hívő ember önmaga felett kimondott ítélete nem a saját útjainak, vagy szokásainak, netán bűneinek utólagos erkölcsi elítélésére vonatkozik, hanem a hívővé lett ember sokkal inkább önmaga felett kell, hogy ítéletet mondjon, hogy megengedett (hogyan engedhetett meg?) önmagának ilyen utakat, szokásokat, bűnöket. Tehát nem elsődlegesen az általa addig elkövetett bűnök, mint gondolatok vagy cselekedetek gyakorisága és sokszínűsége miatt kell szégyenkeznie, hanem önmaga miatt és önmaga előtt, hogy azok elkövetésére hogyan vetemedhetett. Hogyan lehetett erre képes? Rá kell döbbennie, hogy ő, ha ezt esetleg jól is titkolta mások és még esetleg saját maga előtt is, mennyire gonosz, aljas és bűnös természetű volt. Ha önvizsgálata elég mély, meg kell állapítania magáról, hogy ő velejéig romlott volt, ha esetleg mégis tett volna valami jót, annak a mozgatórúgója, indítéka – utólag megítélve – ugyancsak tisztességtelen volt. Leginkább csak arra szolgált, hogy mások előtt jónak állítsa be magát, vagy éppen önmagát hitesse el, hogy tulajdonképpen ő egy jó szándékú, tisztességes, szeretni valóan kedves olyan valaki, aki „még a légynek sem tudna ártani.” Azt, hogy Isten mit tart róla, korántsem érdekelte, sőt eszébe sem jutott.

„A mint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, a ki megértse, nincs, a ki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvökkel álnokságot szólnak; áspis(egyiptomi pápaszemes) kígyó mérge van ajkaik alatt. Szájok telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemök előtt.” (Róm 3, 10-18)

Úgy gondoljuk, hogy aki visszatekintve megtérés előtti bűnös életére, utólag nem ilyennek látja magát, az bizony még kiskorú a hitben, már csak azért is, mivel felülbírálja Istent, aki az idézett Igeszakaszban teljesen egyértelműen kijelentette, hogy: „Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, a ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” Bizony mindenki ilyen volt, hiszen ezért, ebből a bűnös életéből kellett megtérnie. És ezért nem javítgatták még a bűnbocsánatot követően sem az ő jellemét, hanem hagyták azt a teljes személyiségével együtt az Úr Jézus Krisztus nevére történő megkeresztelkedésekor meghalni, és Újjászülték, és további életéhez megkapta a Szentlelket, hogy vezesse, tanítsa őt, hogy Jézus képmására tudjon formálódni a megszentelődés hosszú útja során.

Fontos, hogy a hívő önmaga felett kimondja ezt az elmarasztaló ítéletet megtérése után, és szükség esetén a megszentelődés folyamán több esetben is. Nyilván az idő multával már nem a régi teljes óemberi természetét kell ítélet alá vonni, hanem az időközben előfordult engedetlenségei, tévelygései miatt kell – a vétkek megvallásával együtt – önmagát elítélni. Észrevéve azt, hogy újabb és újabb vétkei amiatt következnek be, hogy mégis teret enged esetenként annak az óemberi természetének, amely felett pedig már képes uralkodni, illetve teret enged esetenként a külső befolyásoknak, a szem kívánságának, a test kívánságának és az élettel való kérkedés vétekbe csábításának. Fel kell tennie ilyen esetekben a kérdést: Hogyan lehetek még mindig ilyen? Hogyan tehettem ezt meg még ennyi idő eltelte után is? Miért teszem én ezt, mi bajom van nekem? Hogy nem tudok én ebből még mindig „kijönni”?

Fontos, hogy a hívő önmaga felett kimondja esetenként az elmarasztaló ítéletet, mivel önítéletével elkerüli a fenyítést. Elkerüli azt, hogy a fölötte is minden jogosultsággal és hatalommal rendelkező Úr Jézus Krisztus fenyítse meg, igazítsa helyre. Ha Ura részéről ez a minden értelmet meghaladó szeretetéből eredően történik is, egy-egy fenyítés mégsem lehet kívánatos, sőt esetenként kellemetlen is lehet. Vajon kinek esik jól egy betegség, egy-egy áldásmegvonás, vagy más egyéb, az életvitel megváltoztatására kényszerítő, helyreállítást vagy kijózanodást eredményező fenyítés?

A fentiek alátámasztásához és megerősítéséhez legyen elegendő az alábbi egyetlen Ige!

„Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” (1 Kor 11, 31 Új ford.)

A harmadik ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

Valamennyien tudjuk, hogy egy komoly, pusztító, iszonyatos ítéletsor vár a közeljövőben erre a bűnös és parázna emberiségre. Teremtő Istenünk haragjának kifejezése lesz ez az utolsó időkben. Aki ismeri a Bibliát, az tudja, hogy sok szó esik benne az „utolsó időről”, „az utolsó napokról”, a „végső napról”, vagy egyenesen a „világvégéről”.

„Mond meg nékünk… micsoda jele lesz… a világ végének?” – kérdezték Jézustól a tanítványok, Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén. (Mt 24, 3)

A világ végét itt nem úgy kell értelmezni, hogy vége a kozmosznak, vége a látható világnak, elpusztul a Föld is… Anélkül, hogy e helyen különösebb magyarázatba kezdenénk, fogadjuk el, hogy a tanítványok arról érdeklődtek Jézustól, hogy meddig maradhat még fenn ez a bűnös időszak, ez a bűnös, Sátán befolyása alatti világrendszer, ez a sátáni világkorszak. Arról tűnődnek, hogy Isten mikor avatkozik be az emberiség történetébe tettlegesen, látható formában. Miután ők maguk is tudták, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, gyakorlatilag azt kérdezték Jézustól, hogy mi lesz ennek az előjele?

Az újjászületett hívők jól látják, hogy az emberiség nem a globális felmelegedés vagy az éghajlatváltozás miatt, esetleg pénzügyi, gazdasági összeomlások miatt, hanem alapvetően a megsokasodott bűn miatt került nehéz helyzetbe. Minden más már csak ennek következménye. Mára az emberiség olyan globális méretű kaotikus állapotba jutott, amelyet már képtelen orvosolni, fékezni, kézben tartani. Az emberi természet annyira megromlott, degenerálódott, hogy Isten számára az ember, mint teremtmény, sajnos egyértelműen értéktelenné, utálatossá, kacattá, szemétté vált, a szellemvilág előtt pedig rossz példává. Az Isten rendje elleni lázadást, a Teremtő Isten, egy idő után már nem nézi tétlenül, előbb-utóbb megleckézteti engedetlen teremtményeit. Ennek bekövetkezését a Biblia szerint – figyelmeztetésül – különböző események, és történések jelzik majd előre. Ilyenek a természeti katasztrófák tömeges előfordulása, a világméretű járványok, a népek közti acsarkodások, háborúk, a tömeges társadalmi feszültségek, az erkölcs totális züllése, az emberi értékek elvesztése, a fiatalság nagymértékű flusztrációja, az ember, mint az Isten képmására teremtett lény torzulása, mind-mind jele az utolsó napoknak. Mindezek azonos időben, egyszerre és halmozottan jelennek meg.

És íme, a korszak végének a meghatározó jele! Egyszercsak történik egy olyan dolog, amely bár előre kijelentést nyert, mégis váratlanul tör rá az emberiségre. Ez lesz a Teremtő Isten, világkorszakot lezáró ítéletének bevezető akkordja. Már az ítélet első eseménye is, villámként csap le az emberiségre!

„Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak.” – mondja Jézus tanítványainak. (Luk 21, 35)

„Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban. Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe, és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.” (1 Thessz 4, 16-17)

Ezt az eseményt, amikor a már meghalt igazak a történelem során először támadnak fel tömegesen, és az élő igazak átváltoznak (majd együtt valamennyien felvétetnek a földről), a Biblia első feltámadásnak, másként elragadtatásnak nevezi. Az eseménybe terjedelmi okokból sem kívánunk most részletesebben elmélyedni, másrészt pedig úgy gondoljuk, hogy az esemény közismert, tehát különösebb kifejtést nem is igényel.

Az elragadtatás, mint esemény, mint az Úr Jézus Krisztus határozott beavatkozása az emberiség életébe, kettős ítéletet hordoz magában. Ítélet lesz ez a világ népei számára, hiszen ezzel az ítélettel lezárul egy olyan korszak, amikor Isten kegyelmi eleve elrendelése alapján hit által üdvösségre lehetett jutni. Mégpedig Jézus Krisztusnak a kereszten, helyettünk elszenvedett halála folytán. Aki nem részese ennek az elragadtatásnak, az bizony komoly vesztes, mivel ezt követően egy addig soha nem tapasztalt nyomorúságos időszak lesz a földön. De ítélet lesz ez mindazok fölött is, akik addig Uruknak mondták Jézus Krisztust.

Az elragadtatás során – a hitben elhunytakon túlmenően – az önmagukat keresztyénnek valló életben lévő hívők közül csak azok ragadtatnak el, akik újjászületett hívők, azaz a keresztyénséget csak megjátszó és csupán külsőségeiben utánzó úgynevezett álkeresztyének itt maradnak. Ők nem kellenek az Úr Jézus Krisztusnak. Ha az újjászületetteket Jézus Krisztus az egyik mennyek országáról mondott példázatában búzának nevezi, akkor a hamis keresztyéneket mondja konkolynak (Mt 13 24-30). A konkolyt, mint a búza között felnövekedett haszontalanságot előbb-utóbb tűzre vetik, míg a búzát a példázat szerinti aratás ura örömmel takarítja be a saját kamrájába. Így válik ítéletté az elragadtatás a búza és a konkoly között, az igaz hívők és a hamis hívők között.

A negyedik ítélet, amelyről szólni szeretnénk:

Az újjászületett hívők újjászületés óta elkövetett cselekedeteit az Úr Jézus Krisztus ítéli majd meg. Tehát itt már nem a bűnök megítéléséről van szó, mivel a hívők bűnei már Jézus Krisztus kereszthalálával megváltásra kerültek és megtéréskor bocsánatot nyertek, azokról sehol és soha többé („soha örökké”) nem történik megemlékezés. Azok a bűnök örökre eltöröltettek, nincsenek meg, emlékeztető feljegyzés sincs róluk. Bár tudjuk, hogy hit által üdvözülünk, de cselekedetek nélkül a hitünk éppen csak arra elegendő, hogy megmeneküljünk a kárhozattól. A Biblia szerint a hívő minden cselekedetének terítékre kell tehát kerülnie, mert cselekedeteink mutatják meg, tükrözik vissza, teszik értékelhetővé valódi hitünket.

„… Hiszen mindnyájan oda állunk majd a Krisztus ítélőszéke elé… Azért hát mindenikünk maga ad számot magáról az Istennek.” (Róm 14, 10, 12)

„Mert nékünk mindnyájunknak meg kell jelennünk a Krisztus ítélőszéke előtt, hogy kiki megjutalmaztassék a szerint, a miket e testben cselekedett, vagy jót, vagy gonoszt.” (2. Kor 5, 10)

A hívők újjászületés óta elkövetett cselekedeteinek megítélésére a mennyben, az elragadtatást követően kerül sor. Az Úr Jézus Krisztus ítélőszéke előtt nem kollektív ítélkezés történik majd, hanem mindegyikünknek egyen-egyenként kell az Úr Jézus előtt megállnia és a szemébe néznie. Emlékszünk még, hogyan írta le, milyennek látta a mennyben János apostol az Úr Jézus Krisztust?

„… láték… hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó; és a szemei olyanok, mint a tűzláng. És a lábai hasonlók valának az izzó fényű érczhez, mintha kemenczében tüzesedtek volna meg; a szava pedig olyan, mint a sok vizek zúgása… és az ő orczája, mint a nap a mikor fénylik az ő erejében… És reám veté az ő jobbkezét, mondván nékem: Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, És az Élő; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen…” (Jel 1, 12-18)

Ő tehát az általunk oly sokat emlegetett Úr Jézus Krisztus! Nem akármilyen találkozás lesz ám! Hogyan fogad majd bennünket? „Ne félj…”

A hívőnek tulajdonképpen már nincs mitől félnie Krisztus ítélőszéke előtt. Bűnei már megítéltettek a kereszten, önmagát pedig már megítélte, amikor rádöbbent arra, hogy romlottsága miatt valóban szüksége volt a megváltásra, illetve megszentelődése folyamán képes volt arra, hogy további „jobbulása” érdekében, a benne élő Szentlélekkel együttműködve állandóan megítélje sajátmagát. Nincs mitől félnie, mert ő már megítéltetett az elragadtatáskor, személyét hite és szeretetre méltó egyénisége, lelkivilága miatt annyira vonzónak találta az Úr Jézus Krisztus, hogy az ő társaságában akar élni az örökkévalóságban, szeretné, ha kedves teremtménye mindig az Ő környezetében lehetne. És nincs mitől félnie, mert élete során most áll először olyan személy előtt, Aki annyira szerette őt, hogy képes volt az életét is odaadnia őérte. És egyáltalán nem kell félnie a most következő ítélettől, hiszen tudnia kell, hogy azért kerül most sor erre az Úr Jézus Krisztussal való személyes találkozásra, hogy: „… hogy kiki megjutalmaztassék…”. Az itt meghozott ítélet már semmilyen elmarasztalást nem tartalmaz. Itt már csak jutalmazás létezik! Ki nagyobb jutalomban, ki kevesebb jutalomban részesül, nyilvánvalóan annak mértéke szerint – miután itt a hívő cselekedeteinek megítéléséről van szó – „… a miket e testben cselekedett…”. Valószínű, hogy a rossz cselekedetek említésre sem kerülnek, viszont azokért nem jár jutalom. Egyben teljesen bizonyosak lehetünk abban, hogy: az ítélet minden szempontból igazságos lesz, egyetlen jó cselekedetünk sem marad említés nélkül, hiszen „odafent” mindent tudtak rólunk. Emlékezzünk vissza Jézus Krisztus szavaira, amikor arról szólt földi tartózkodása során, hogy nekünk még a hajunk szálai is nyilván vannak tartva (Mt 10, 30)!

Azt írtuk, hogy a cselekedeteink feletti ítélet minden szempontból igazságos lesz. Kiegészítenénk most még ezt azzal, hogy mi magunk is így érezzük majd. Hiszen belátjuk, hogy nagyobb a jutalma annak, aki mártírként veszítette el a földi életét annak ellenére, hogy fel lett neki ajánlva a további szabad élet, ha megtagadja, vagy káromolja Megváltó Istenét, és belátjuk, hogy aki hívő élete során több jót cselekedett, az méltán részesül nagyobb jutalomban. Annyira örülünk majd az igazságos ítéletnek, hogy eszünkbe sem jut a földi életünkben kihagyott helyzetek miatt bánkódni, utólag semmiért nem vádoljuk vagy kárhoztatjuk majd magunkat, nem keseredünk meg, nem szomorkodunk, hiszen ott már csak az öröm lesz ismert és nem a bánat. Ott már ismeretlen lesz számunkra minden olyan, ami e világban a test cselekedeteiként volt ismert, mint irigység, önzés, harag, pártoskodás, széthúzás és hasonlók.

Miféle jutalmakról lehet szó? A Biblia ezekről (előzetesen) nem tájékoztat bennünket, a jutalom formájáról csupán sejtéseink, következtetéseink lehetnek. Úgy gondoljuk, hogy a mennyben lévők elsősorban a jutalomként kapott fényességükben térnek el egymástól, ez hűen tükrözi majd dicsőségüket is, egyben jelenthet bizonyos rangsort is közöttük. Ennek alapján tölthetnek be bizonyos posztokat a mennyben. Úgy képzeljük, hogy minél nagyobb dicsőségre jutott el valaki, ottani életében annál közelebb kerülhet először az Úr Jézus Krisztushoz, majd az Atyához.

Cselekedeteink megítélésekor elképzelhető, hogy néhány meglepetésben is lesz részünk. Elképzelhető, hogy az Úr Jézus Krisztus többre értékeli majd azt, ha valakit, legyen az hívő vagy hitetlen, ebben a rohanó világunkban türelmesen végighallgattunk, vagy egy segítséget kérő idegenből jött kamionost kedvesen útbaigazítottunk. Esetleg egy élelmiszerüzletben segítettünk egy idős vásárlónak megnézni, hogy hány százalék cukrot, vagy milyen E-jelű adalékot tartalmaz egy kezében lévő, polcról levett áruféleség, mint azt a jó cselekedetünket, amikor százezer Forintot adtunk fel egy karizmatikus szervezet bankszámlájára. Tudnunk kell, hogy a beszédünk és némely esetben még a hallgatásunk is cselekedetnek minősül, és cselekedetként kerül ítéletre. Néhány Igével világítsuk meg, milyen hitbeli cselekedeteket is vár el tőlünk az Úr Jézus Krisztus, illetve milyennek is szeretné látni követőit!

„Isten országa… igazság, békesség és Szent Lélek által való öröm… a ki ezekben szolgál a Krisztusnak, kedves Istennek… Azért tehát törekedjünk azokra, a mik a békességre és az egymás épülésére valók.” (Róm 14, 17-19)

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel… Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat, paráznaságot, tisztátalanságot, bujaságot, gonosz kívánságot és a fösvénységet, a mi bálványimádás… vessétek el magatoktól… (a) haragot, fölgerjedést, gonoszságot és szátokból a káromkodást és gyalázatos beszédet. Ne hazudjatok egymás ellen… Öltözzétek föl… (a) könyörületes szívet, jóságosságot, alázatosságot, szelídséget, hosszútűrést, Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak… Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint a mely a tökéletességnek kötele… és háládatosak legyetek. A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak.” (1 Kor 3, 1-2, 5, 8-9, 12-16)

Jakab apostoltól tudjuk, hogy:

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”(Jak 1, 27)

Pál apostol több levelében (2. Thessz, Gal) is felszólított bennünket arra, hogy soha meg ne restüljünk, soha meg ne fáradjunk a jó cselekvésében, és úgy ír ezekről, hogy ha ezekben nem lankadunk el, akkor „… a maga idejében aratunk…” majd. (Gal 6, 9) De mi történik azokkal, akik cselekedetei mennyiségben és minőségben is csekélyek maradtak? Azt írtuk a korábbiakban, hogy az ilyen hit éppen csak arra elegendő, hogy a hívő megmeneküljön a kárhozattól. Így írt az ilyenekről Pál:

„… Ő maga… megmenekül… de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1 Kor 3, 15 Új ford.)

Gondolatmenetünket az Úr Jézus Krisztus szavaival zárjuk:

„És ímé hamar eljövök; és velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek, a cselekedete szerint.” (Jel 22, 12 Új ford.)