Felgyógyulás a kígyó marásából

2009 december 3 · 10 perc elolvasni

Kedves Testvérünk!

A több évszázados egyiptomi fogságból, Isten parancsára, Mózes vezette ki a zsidó népet. A hozzájuk szegődött jövevényekkel együtt, mintegy kétmillió zsidó kerekedett fel, igen nagyszámú jószággal, hogy eljusson, arra a tejjel, mézzel folyó földre, amelyet Isten ígért, ősatyáiknak Azt az embert, aki a kivonulás során vezette őket, így jellemzi a Szentírás:

Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, a kik e föld színén vannak.” (4 Móz 12, 3)

„És monda (az Úr): Halljátok meg most az én beszédeimet. Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban, nem homályos beszédek által,… ” (4 Móz 12, 6-8)

Elindult tehát a hatalmas néptömeg. Már a kivonulás kezdetén megtapasztalhatták Istenük óvó és féltő szeretetét. A Biblia szerint, Izrael Istene is velük ment, hogy támogassa őket vándorútjuk során.

„Az Úr pedig megy vala előttük nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (2 Móz 13, 21-22)

Egyiptom fáraója természetesen nem nézte tétlenül, hogy egy ilyen hatalmas nép, aki rabszolgaként dolgozott birodalmában, elhagyja Egyiptomot. Hadseregével azonnal a zsidó nép után eredt, amely, ellenségei közeledtét látva nagyon megijedt. (2 Móz 14, 10-11)

„A mint közeledék a Faraó, Izrael fiai felemelék szemeiket, és ímé az Egyiptombeliek nyomukban vannak. És nagyon megfélemlének s az Úrhoz kiáltanak az Izráel fiai. És mondának Mózesnek: Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból?”

Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, csodálatos módon a nép védelmére sietett. Felhőoszlopot állított a vonuló nép és az egyiptomi sereg közé, így az egyiptomiak szeme elől elzárta a további történéseket. Utasította Mózest, hogy az útjukban álló tenger felé emelje fel a botját, és hasítsa szét a tengert, hogy a nép száraz lábbal kelhessen át rajta. A víz kettévált, és Izrael fiai úgy mentek át a túlsó partra, hogy: (2 Móz 14, 22)

„… a vizek pedig kőfal gyanánt valának nékik jobbkezök és balkezök felől.”

Amikor elérték a túlsó partot, Isten lehetőséget adott az egyiptomiaknak, hogy tovább üldözzék Izrael fiait. A fáraó hadserege utánuk hajtott a vízfalak között, ám egy idő után összezáródott felettük a víz, és odaveszett az egész üldöző sereg.

„És megszabadítá az Úr azon a napon Izráelt az Egyiptombeliek kezéből, ás látá Izráel a megholt Egyiptombelieket a tenger partján. És látá Izráel azt a nagy dolgot, amelyet cselekedék az Úr Egyiptomban, félé azért a nép az Urat és hívének az Úrnak és Mózesnek, az ő szolgájának.” (2 Móz 14, 30-31)

Vándorlásuk közben Izrael fiai mindig ott táboroztak le, ahol az előttük haladó felhőoszlop megállt, és csak akkor bontottak tábort, akkor indultak tovább, amikor a felhőoszlop tovább indult, mutatván nekik az utat.

„És elindulának Élimből és érkezék Izráel egész fiainak gyülekezete Szín pusztájába, mely Élim között és Sínai között van, a második hónapnak tizenötödik napján, Egyiptom földéről való kijövetelök napján. És zúgolódék Izráel fiainak egész gyülekezete Mózes és Áron (Mózes testvére) ellen a pusztában. S mondának nékik Izráel fiai: Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén… mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg. És monda az Úr Mózesnek: Ímé én esőképen bocsátok néktek kenyeret az égből,… ” (2 Móz 16, 1-4)

És az Úr mannát hullatott nekik az égből, annyit szedhettek belőle maguknak, amennyit csak akartak. Mindennap friss manna hullott, amely olyan fehér volt, mint a koriandermag, íze pedig olyan, mint a mézeskalácsé. Izrael asszonyai számtalan ételféleséget tudtak belőle készíteni. (Izrael fiai negyven évig ették a mannát, míg csak lakott földre nem értek.) Isten, meghallva a nép zúgolódását, fürjeket is hullatott az égből, hogy hússal is jóllakhassanak.

Tudjuk már, hogy a vándorlók mindig ott táboroztak le, ahol a felhőoszlop megállt. Ez Refidimben is így történt. Rövid idő elteltével, a nép észlelte, hogy ezen a táborhelyen, nincs víz. Tudván azt, hogy ilyen sziklás, sivatagi környezetben ez létfeltétel, ismételten Mózesre támadtak, újból kérdőre vonva őt, hogy talán azért hozta ki őket Egyiptomból, hogy itt haljanak szomjan, ők és gyermekeik, a pusztában? A szelíd Mózes, tanácstalanságában, ismét az Úrhoz fordult, Aki egy sziklából, vizet fakaszttatott Mózessel. (2 Móz 17, 1-7)

Vándorlásuk harmadik hónapjában a Sínai pusztában telepedtek le, a Sínai hegy tövében. Az Úr, így kiáltott le a hegyről Mózesnek:

„Ti láttátok, a mit Egyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim, mert enyim az egész föld. És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép… És az egész nép egy akarattal felele és monda: Valamit rendelt az Úr, mind megtesszük. És megvivé Mózes az Úrnak a nép beszédét.” (2 Móz 19, 4-8)

„És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés, és megrémüle mind az egész tábornép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sínai hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint kemencének füstje, és az egész hegy nagyon reng vala… Leszálla tehát az Úr a Sínai hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne.” (2 Móz 19, 16-20)

Amikor Mózes, elmondta és leírtra népének, az Úr összes Igéjét, amelyet a hegyen kapott, az egész nép egybehangzóan, ismét azt mondta, hogy megteszi mindazt, amit az Úr elrendelt.

„… Mindent megteszünk, a mit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött ti veletek mindama beszédek szerint.” (2 Móz 24, 7-8)

Ekkor, és így született, Isten és a zsidó nép közötti szövetség. Ettől az időponttól mondhatjuk azt, hogy a zsidó nép, Isten népe. Tudjuk, hogy később Isten, kőbe véste parancsolatait.

Izrael fiai vándoroltak tovább a pusztában. Gyakran megütköztek az ott lakó népek seregeivel, de az összecsapásokból minden esetben győztesen kerültek ki. Csatáikban mindenkor velük volt Izrael, Izsák és Jákób Istene. Méltán gondolhatnánk, hogy Isten népe, ennyi Isteni cselekedet láttán, ennyi csodával és bizonyossággal a háta mögött, már mindenben Isten szerint gondolkozott. Legalábbis elvárhatnánk tőle, az alázatosabb, szelídebb viselkedést, vagy némi változást, a korábbiakhoz képest. Éppen ezért is részleteztük ki a kivonulás és a vándorlás egyes történéseit, hogy lássuk, ezek megtörténtek, ezek olyan nagy dolgok lehettek, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyhattak bennük. Ezzel szemben, mit olvasunk ismét?

„És elindulának a Hór hegyétől a veres tengerhez vivő úton, hogy megkerüljék Edóm földét. És a népnek lelke megkeseredék útközben. És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt útálja a mi lelkünk.” (4 Móz 21, 4-5)

„Bocsáta azért az Úr a népre tüzes kígyókat, és megmardosák a népet, és sokan meghalának… Akkor méne a nép Mózeshez, és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened, imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozék Mózes a népért. És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinála azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn hogyha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinté a rézkígyóra, életben marada.” (4 Móz 21, 6-9)

Szinte hihetetlen, hogy a nép ismét „megkeseredék”, újfent zúgolódni kezdett, és már nem csak Mózest, hanem Istent is bosszantva. Hát nem jutott eszükbe, hogy hetekkel korábban, amikor Isten látta, hogy veszélyben vannak, és méltán félnek, csodaként, egy egész tenger nyílt meg előttük, hogy ők megmenekülhessenek? Elfelejtették, hogy amikor elfogyott a kenyerük, Istenük mannát hullatott részükre? Amikor húsra vágytak, húst kaptak, amikor szomjaztak, Isten a kősziklából adott inni nekik. Nem bíztak még ezek után sem Istenben, hogy Ő minden szükségüket betölti? Azonnal meg kell keseredni, azonnal zúgolódni kell? Hol van az a hit, amely Isten iránt, bizalomként tölthetné be a szívüket?

Súlyos hitpróbával kellett szembesülniük. Isten hozzájárulásával, kígyók támadták meg a népet, sokan meghalnak. Végre belátták, hogy vétkeztek, és kérték Mózest, járjon közbe értük, imádkozzon Istenhez. Isten, Mózes kérésére, mint Mindenható Isten, akár azonnal megfékezhette volna a kígyókat, mégis másként cselekedett, ezt mondta Mózesnek: „Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára, és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon.” Nyilván Mózes azonnal elkészíttette a rézkígyót, gyorsan felszegeztette azt egy mindenhonnan jól látható, magas oszlopra, és kihirdette Isten szavát. „Akit megmart a kígyó, ha felnéz erre a rézkígyóra, életben marad, ezt mondja az Úr.”

Vajon a nép hisz-e Isten kijelentésének, miszerint valóban életben marad, ha feltekint? A sorozatos csodák után, bízik-e a nép, Izrael Istenében? És ez most élet-halál kérdése. Ha hiszel Istenednek, életben maradsz, ha nem hiszel, meghalsz. Itt és most. Mennyi dráma történhetett ott egy-egy családon belül is, azokban az órákban! Mennyi racionalitás, mennyi logikus fontolgatás hullhatott, pillanatok, percek, vagy órák alatt ott a porba. Hát mi összefüggés van aközött, hogy én feltekintek, és aközött, hogy, meggyógyulok a kígyó marásától? Semmi összefüggés nincs, valóban nincs. Viszont Isten azt mondta, ha felnézel… És a zsidó nép közül volt olyan, aki felnézett, és volt olyan, aki nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül halt meg. Istent sem hibáztathatta, ő maga döntött így. Gyakorlatilag elutasította, kétségbe vonta Isten szavát, vagy egyszerűen hazugnak tartotta, mondván: nem (lehet) igaz, amit Isten mond. Ha felnézett volna, életben maradt volna, mint a többiek, akik felnéztek.

Kedves Testvérünk! Sok-sok évszázaddal később, amikor ez az imént még vándorló, zsidó nép, már Izraelben, az ígéret földjén lakott, közülük valaki azt állította magáról, hogy ő az a rézkígyó, melyet Isten szögeztetett fel Mózessel, a sivatagi oszlopra. Ő az, akire ha felnéznek, életben maradnak, aki viszont nem néz fel reá, az meghal. Nem kevesebbet állított magáról ez a Názáret városából jött férfiú, minthogy ő, az emberek számára élet-halál kérdése. Aki hisz őbenne, az hisz Istennek, aki nem hisz őbenne, az Istennek nem hisz.

Aki mindezt elmondta, Jézus volt, a Názáretből jött tanító, aki testileg zsidóként született, a Jordánban megkeresztelkedett, és betöltekezett Isten Szentlelkével. Isten ajándéka volt, Isten elsőszülöttje, Isten képviseletében jött el a földre, mintegy kétezer évvel ezelőtt, Isten Fiaként, teljes jogú felhatalmazottjaként. Isten szeretetére hivatkozva, Örök életet, üdvösséget ígért azoknak, akik felhagynak bűnös életmódjukkal, vagyis megtérnek. (Egy korábbi zsidó írás szerint, Emberfiának nevezte saját magát.)

„És a miképen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképen kell az Emberfiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, a ki pedig nem hisz, immár elkárhozott, mivelhogy nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében.” (Ján 3, 14-18)

Jézus esetében, ha Ő a rézkígyó megtestesítője, még nagyobb dologról van szó, mint a korábbi történetben. Amíg a mózesi rézkígyó, csupán a biológiai életet volt képes megmenteni, Jézus az örök életet ígéri azoknak, akik feltekintenek Reá. Ennyi ismerettel, ennyi megírt és olvasott csoda, és számtalan keresztyén bizonyságtétel után, vajon mi, ma élő emberek elhisszük-e, Isten szavát? Elhisszük-e az Úr Jézus Krisztusnak, hogy Ő az egykori rézkígyó megtestesítője? Hogy Ő az, Aki megtarthatja az életünket, mert Isten azt mondta? Már tudjuk a választ, egyesek feltekintettek, feltekintenek Reá, mint Megváltóra, mások, nem. Viszont Isten azt mondta, ha felnézel… „És a zsidó nép közül volt olyan, aki felnézett, és volt olyan, aki nem hitt Isten kijelentésének, és nem volt hajlandó felnézni. Az, meghalt, úgy is mondhatnánk, inkább meghalt. Hitetlenül halt meg. Istent sem hibáztathatta, ő maga döntött így. Gyakorlatilag elutasította, kétségbe vonta Isten szavát,…” – írtuk a korábbiakban. Sokat változott évezredek alatt az ember? Engedelmesebb lett, vagy esetleg még konokabb?

Szeretett Testvérünk! Nézz fel, az egykoron megfeszített Úr Jézus Krisztusra! Ha még nem vagy hívő, csak annyit mondj Neki: bocsásd meg az én bűneimet, Uram, Jézus Krisztus!