Kedves Testvérünk!

Három történettel szeretnénk most számodra bemutatni a bibliai hitet. Az első történet az Ószövetségben található, és Ábrahámmal kapcsolatos. Így szól:

„És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: Ábrahám! S az felele: Ímhol vagyok. És monda: Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatúl a hegyek közűl egyen, amelyet mondándok néked. Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala. Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok. Vevé azért Ábrahám az égőáldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést és mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: Atyám! Az pedig monda: Ímhol vagyok fiam, És monda Izsák: Ímhol van a tűz és a fa, de hol van az égő áldozatra való bárány?” (1 Móz 22, 1-7)

A Mennyek Istenében bízó Ábrahámnak, fiú utódot ígért Isten. Az ígéret elhangzása óta hosszú-hosszú évek teltek el. Ábrahám és felesége, Sára, már nagyon idősek voltak, amikor megszületett a várva várt gyermek, Izsák. Annál jobban szerették egyetlen fiukat, dédelgették, tanítgatták, a széltől is óvták. És amikor végre felcseperedett, a Mindenható Isten, a Mennyek Istene, a történet szerint, arra kéri Ábrahámot, hogy áldozza fel neki szeretett fiát, égő áldozatul. Isten meg akarta próbálni Ábrahám hitét. Vajon magasabb rendű-e, fontosabb-e számára Isten szava, mint fiának élete?

Nem olvassuk, hogy Ábrahám ellent mondott volna, akár csak egy szóval is, Istenének. Engedelmesen összevágta a tűzhöz szükséges fát, és fiával, valamint két szolgájával együtt elindult az áldozat számára kijelölt hely felé. Találgathatjuk gondolatait, vajon bánatos volt-e, értetlenül tekintett-e a történtekre, kérdőn fordult-e Isten felé, csalódást érzett-e, gondolt-e arra, hogy ez az Isten is csak olyan, mint a pogány népek istenei, akik, imádóik szerint folyamatosan áldozatokat követelnek alattvalóiktól. Vajon a három napos út során tudott-e aludni éjszakánként Ábrahám? Mit jelent az, hogy „harmadnapon felemelé az ő szemeit”? Addig csak lehajtott fővel ment, némán, senkihez nem szólva, gondolataiba mélyedve? A hegy tövénél azt mondta szolgáinak, hogy maradjanak vissza, ő és fia felmennek a hegyre, de nemsokára jönnek majd.

Amikor fiával kettesben maradt, Izsák az iránt érdeklődött, hogy hol az áldozati bárány? Hiszen az imádkozás mellett, nyilván áldozatot is mutatnak majd be, ezért visznek magukkal fát, apjánál ott a tűz is, meg az áldozat leölésére szolgáló kés is. „De hol van az égő áldozatra való bárány?” – kérdezte Izsák.

„És monda Ábrahám: az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam, és mennek vala ketten együtt. Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten mondott néki vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fiát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.” (1 Móz 22, 8-10)

Micsoda dráma játszódik le Mórijának hegyén! Elérkezett az idő, meg kell ölni a gyermeket!

„Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: Ábrahám! Ábrahám! Ő pedig felele: ímhol vagyok. És monda: Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem. És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá, hogy ímé a háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá, a kost, és azt áldozá meg égőáldozatúl az ő fia helyett.” (1 Móz 22, 11-13)

Milyen szép példája ez a történet, az Istenbe vetett hitnek! Ábrahám, Isten szavára képes lett volna feláldoznia egyetlen gyermekét, bizonyságot téve ezzel arról, hogy számára Isten parancsolata mindenek felett való. De miért hitről, miért nem pusztán engedelmességről beszélünk? Vajon nem Ábrahám engedelmessége jelenik meg inkább e történetben, mint hite? Nem. Ábrahám engedelmessége éppen az ő hitéből eredt, hite segítségével tudott Isten parancsolatának engedelmeskedni, eleget tenni. Elhitte ugyanis, hogy az önmagát Mindenható Istennek kijelentő Úr, valóban mindenható, és képes arra, hogy feltámassza majd a halott gyermeket. Képes arra, hogy visszaadja őt neki, hiszen a korábbiakban megígérte, hogy Izsákból nagy népet származtat majd. Hitt Isten szavának, és bízott abban, hogy Isten megtartja ígéretét. Ábrahám tehát hitte, hogy a hegyről fiával tér majd vissza. „… elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” – mondta szolgáinak, mert bízott Istenben.

Ezt a hit és bizalom témát, nem véletlenül jártuk ennyire részletesen körbe. Szellemi dolgokban a Bibliánk, mindenkor a hit szót használja. Jó, ha tudjuk viszont, hogy annak a görög szónak, amelyet hitnek fordítanak, két jelentése van: az egyik jelentése a hit, a másik jelentése a bizalom.

Gyakran előfordul, hogy azt mondják nekünk az emberek: „Én hiszek Istenben”. Hiszi az illető, hogy van Isten, sőt egyetért azokkal a dolgokkal is, amiket leírtak Róla. Hiszi (elhiszi) azt is, hogy Jézus itt járt a földön és keresztre feszítették. De amikor azt kérdezzük: „Bízol Istenben, bízol az Úr Jézus Krisztusban, rá mered bízni az életed?”, ha igent mond is, látni, hogy elbizonytalanodik, és legszívesebben mielőbb befejezné a beszélgetést. Hiszen adódhat egy újabb kérdés: „Akkor miért nem térsz meg, miért nem törekszel az üdvösségre, miért nem?…” Az emberek többsége elhiszi a bibliai történeteket, de egyáltalán nem bízik a leírt kijelentések tartalmában, Isten mindenhatóságában, Jézus Krisztus erejében. Jó esetben elhiszi, hogy Ábrahámmal megtörténtek a leírt dolgok, de ő maga biztosan nem tette volna meg azt, amit Ábrahám megtett. Mi van, ha Isten nem tartja be a szavát? Ha Jézus, „higgyetek bennem” szavait „bízzatok bennem” kifejezéssel is megpróbálnánk, hamar lelepleződne, hogy tényleg „csak” hiszel Benne, vagy valóban bízol is Benne?

Hittel tudjuk elfogadni, például a teremtést, és bízunk abban, hogy imáink meghallgatásra találnak. Hittel tudjuk elfogadni azt az ígéretet, hogy az igazak örök életre támadnak fel, és bízunk az Úr Jézus Krisztusban, hogy a megfelelő időben meg is cselekszi velünk ezt, hiszen ezért törekszünk kegyes életet élni. Egészséges esetben a hit együtt jár a bizalommal, ezt láthattuk Ábrahám esetében is.

A Bibliában használt eredeti szó kétféle jelentésének felemlítésével, csak arra kívántuk felhívni a figyelmedet, hogy esetenként egy-egy kijelentést vizsgálj meg úgy is, hogy próbaképpen a hit szót, a bizalom szóval helyettesítsd be, meglátod, mennyivel gyakorlatiasabban szól hozzád a Szentírás. Önmagadat is jobban megismered ezáltal.

Három történetet ígértünk neked, íme a második: (Luk 8, 42-48)

„… Mikor pedig ő (Jézus) méne, a sokaság szorongatá őt. És egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendőtől fogva, és bár minden vagyonát az orvosokra költötte, senki meg nem tudta gyógyítani. Hátulról hozzá járúlván, illeté az ő ruhájának peremét, és azonnal elálla vérének folyása. És monda Jézus: Ki az, a ki engem illete? És mikor minnyájan tagadták, monda Péter és a kik ő vele valának: Mester, a sokaság nyom és szorongat téged, és azt mondod: Ki az, a ki engem illete? Jézus pedig monda: Illete engem valaki, mert én észrevettem, hogy erő származék ki tőlem. Mikor pedig látta az asszony, hogy nem maradt titokban, reszketve előjöve és előtte leesvén, megjelenté néki az egész sokaság előtt, miért illette őt, és hogy azonnal meggyógyult. És ő monda néki: Bízzál leányom, a te hited megtartott téged, eredj el békességgel!”

A történet szerint egy olyan asszony férkőzött a tömegben haladó Jézus közelébe, aki már hosszú évek óta, olyan súlyos betegségben szenvedett, hogy eddig hiába költötte minden pénzét orvosokra, azok nem tudták őt meggyógyítani. Nyilván hallott a názáreti Jézusról, s azt is hallotta, hogy a híres gyógyító itt és most fog ő előtte elhaladni. Soha vissza nem térő alkalom! Mint olvastuk, a tömegbe furakodott, és abban bízott, ha megérinti Jézus ruhájának, akár csak a szegélyét is, elmúlik a baja. A csoda megtörtént, az asszony abban a pillanatban, ahogy Jézus ruháját megérintette, meggyógyult. Tette nem maradt titokban, Jézus a következő szavakkal bocsátotta útjára: „Bízzál leányom, a te hited megtartott téged, eredj el békességgel!”

Az asszony elhitte a korábban meggyógyítottak bizonyságtételét. (Lám milyen fontos a bizonyságtevés!) Elhitte, hogy Jézus tud gyógyítani. Elhitte azt is, hogy ez az orvos, ingyen gyógyít. Ez fontos volt számára, mivel eddigre már minden vagyonát, az orvosokra költötte. És bízott abban, hogy Jézus meg tudja gyógyítani majd őt is, akit még egyetlen más orvos sem tudott meggyógyítani. Bizalma olyan mértékű volt, hogy úgy gondolta, a názáreti orvos hatalma akkora, hogy elegendő csak a ruháját megérinteni, akkor is meggyógyul. Így is történt. Hite és bizalma megtartotta őt. Vajon Jézus halála és feltámadása után, hogyan élte az életét? Emlékezett-e Jézus szavára? Elhitte-e vajon, hogy egykori gyógyítója, maga az Úr Jézus Krisztus volt? És töretlen maradt-e, élete hátralévő részében, az Úr Jézus Krisztusba vetett bizalma? Kívánjuk, hogy a bizonyságtevők hatalmas serege vegyen téged körül, hogy segítségedre lehessenek hitre jutásodban, és az Úrba vetett bizalmad, soha el ne fogyatkozzék!

A harmadik történet az egyik apostollal kapcsolatos, aki megpróbálja megtenni még a lehetetlent is, Jézus segítségével. A történetet a Máté evangéliumából idézzük, a 14. részből. Íme a 14. rész, 24-től 31-ig tartó versei:

„A hajó pedig (amiben a tanítványok ülnek) immár a tenger közepén vala, a haboktól háborgattatva, mivelhogy a szél szembe fújt vala. Az éjszaka negyedik részében pedig hozzájuk méne Jézus, a tengeren járván. És amikor látták a tanítványok, hogy ő a tengeren jára, megrémülének, mondván: Ez kísértet, és a félelem miatt kiáltozának. De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok, én vagyok, ne féljetek! Péter pedig felelvén néki: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken. Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, jár vala a vizeken, hogy Jézushoz menjen. De látva a nagy szelet, megrémüle, és amikor kezd vala merűlni, kiálta, mondván. Uram, tarts meg engem! Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”

Nem tudjuk mennyire közismert, hogy az ókori egyiptomi írás (hierogrifák), a lehetetlen szó helyére, egy vízen járó embert rajzolt, ezzel szemléltetve, hogy ha valami igazán lehetetlen, hát az a vízen való járás. Ez az egyiptomi ábrázolás talán a történelmi kultúrákon átívelve, ismert volt Izraelben is. Minden esetre Jézus a Genezáret taván bemutatta, hogy számára nincs lehetetlen, amikor tanítványai előtt járt a vízen.

Mint olvastuk, a tanítványok az ijedtségből hamar felocsúdtak, amikor Jézus megszólította őket. Péter, valamennyiük és valamennyiünk meglepetésére így kiáltott Jézus felé: „Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken.” És Jézus hívására, gondolhatjuk, hogy a többiek meglepetésére, Péter kiszállt a csónakból. Nyilván először a csónak szélére ült, rátette az egyik lábát a vízre, megpróbálta bemeríteni, de a víz szilárd talajként állt ellen. Bizonyára meglepődött. Még egyszer megpróbálta, egyre erősebben belenyomni a vízbe a lábát, de a helyzet változatlan maradt. Kitette hát a csónakból a másik lábát is, annak is ellenállt a víz. Eddig még úgy, ahogy, rendben a dolog, gondolhatta, de most már valahogy fel is kellene állni. Talán kár volt az egészet kezdeményezni. Mit szólnak a többiek, ha egy pillanat alatt elmerülök? Nevetségessé válok. „Péter azt hitte, hogy tud a vízen menni, hallottátok?” – mesélik majd sokaknak Egy pillanat alatt játszódhattak le mindezek benne. Viszont az is megmásíthatatlanul élt benne, hogy Jézus azt mondta neki: „ Jövel!” Péter felállt, és elindult Jézus felé. Lábaival először talán csetlett, botlott, de aztán kiegyenesítette magát, és mintha mindig ezt tette volna, úgy járt a vízen. Járok a vízen! Járok a vízen! – lelkendezhetett önfeledten. Jézus! Járok a vízen!

Azután egy pillanatra levette a tekintetét Jézusról, figyelve arra, hogy mekkora szél kerekedett. Riadtan tapasztalta, hogy hirtelen merülni kezd a vízben. Halászember lévén, gyakorlott úszó lehetett, tehát nem félt a víztől, inkább a kudarctól félve kiáltott Jézushoz: „Uram, tarts meg engem!” Ne engedj elsüllyednem! „Jézus pedig azonnal kinyújtván kezét, megragadá őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Kicsinyhitű, hát mért ijedtél meg egy kis széltől is? – folytathatta volna Jézus. Hát nem tudtad, hogy én akár a legnagyobb vihar közepette is magamhoz tudlak vezetni? Hát miért fogyatkozott meg a te bizalmad? Péter, Péter, máskor ne vedd le a tekinteted Rólam! Bízzál Bennem!

Szeretett Testvérünk!

Erősítsen meg téged ez a történet abban, hogy megtudd, az Úr Jézussal kapcsolatba kerülve, nincs számodra lehetetlen, mert az Ő számára nincs lehetetlen! Nyilván nem arra szólít fel Urunk, hogy ilyen, egyszer történt, megismételni szükségtelen eseményben vegyél részt, de igen is felszólít arra, ha Őt Uradnak tartod, mindvégig harcold meg a hit nemes harcát, amelyre Ő hívott el, még ha ez gyakran nehéz is. És mindaddig, amíg Őhozzá meg nem érkezel, ne figyelj a körülötted kavargó szélre, ne figyelj a körülményekre, ne vedd le a tekintetedet Róla, soha ne téveszd szem elől, Megváltó Istenedet, az Úr Jézus Krisztust!