Hit és cselekedet

2010 február 1 · 15 perc elolvasni

Kedves Testvérünk!

Lapozzunk a Bibliában a Zsidókhoz írt levél 11. részéhez! Ott a következőket olvashatjuk:

„A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert ezzel szereztek bizonyságot a régebbiek. Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy a mi látható, a láthatatlanból állott elő. Hit által vitt Ábel becsesebb áldozatot Istennek, mint Kain, a mi által bizonyságot nyert a felől, hogy igaz, bizonyságot tevén az ő ajándékairól Isten, és az által még holta után is beszél. Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek. Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.” (Zsid 11, 1-6)

A levél írója szinte végeláthatatlanul sorolja a múlt-béli, általunk is jól ismert hithősöket. Hit által készítette el a bárkát Noé, mert elhitte Istennek, hogy felfakadnak a vizek és hatalmas eső lesz, holott azelőtt – az emberiség történetében még soha – nem esett eső. Hit által hagyta el otthonát és ment az ígéret földjére Ábrahám és sátrazott ott, és hit által erősödött meg ő maga és Sára is, mert hűnek tartották azt, aki kijelentette nekik, hogy idős koruk ellenére is születik nekik utódjuk. Hit által helyezte fel az áldozati oltárra Ábrahám Izsákot, mivel bízott abban, hogy Isten a holtakat is fel tudja támasztani. Hit által sátraztak Izsákkal és Jákóbbal, mert bíztak abban, hogy egyszer, egy Isten által készített örök otthonuk lesz.

„Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut. Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott. Hit által emlékezett meg élete végén József az Izráel fiainak kimeneteléről, és az ő tetemeiről rendelkezett. Hit által rejtegették Mózest az ő szülei születése után három hónapig, mivel látták, hogy kellemes a gyermek, és nem féltek a király parancsától. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. Hit által hagyta oda Égyiptomot, nem félvén a király haragjától; mert erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant.” (Zsid 11, 20-27)

És sorolja, sorolja tovább bizonyságtevő elődeink hitéről és cselekedeteiről szóló leírását a levél szerzője. Egy idő után ezt írja:

„És mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról; A kik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait.” (Zsid 11, 32-34)

Szeretnénk ebből a sorból kiemelni Dávidot, és (a vonatkozó Igeszakasz lerövidítésével) megemlékezni arról a fiatal gyermekként elkövetett hőstettéről, amikor legyőzte a filiszteus Góliátot. Azért emeltük ki éppen ezt a személyt és éppen ezt a történetet, mert mint látjuk majd, Dávid nem akármilyen hitbeli cselekedetet hajtott végre. Cselekedetét felületesen szemlélve úgy tűnhet, hogy az csupán Izráel fiainak megmentésére irányult, valójában e történetben Dávid – hite segítségével – közvetlenül Istenért, Isten nevéért, Isten dicsőségének védelmezőjeként harcolt. Természetesen tettével hatalmas szolgálatot tett egyúttal Izráelért is.

„És kijöve a Filiszteusok táborából egy bajnok férfiú, a kit Góliáthnak hívtak kinek magassága hat sing és egy arasz vala. Fején rézsisak vala és pikkelyes pánczélba volt öltözve; a pánczél súlya pedig ötezer rézsiklusnyi vala. Lábán réz lábpánczél és vállain rézpaizs volt. És dárdájának nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája, dárdájának hegye pedig hatszáz siklusnyi vasból volt; és előtte megy vala, ki a paizst hordozza vala. És megállván, kiálta Izráel csatarendjeinek… Válaszszatok azért magatok közül egy embert, és jőjjön le hozzám. Ha azután meg bír velem vívni és engem legyőz: akkor mi a ti szolgáitok leszünk; ha pedig én győzöm le őt és megölöm: akkor ti legyetek a mi szolgáink, hogy szolgáljatok nékünk… Mikor pedig meghallotta Saul és az egész Izráel a Filiszteusnak ezt a beszédét, megrettenének és igen félnek vala… A Filiszteus pedig előjön vala reggel és estve, és kiáll vala negyven napon át… És monda Dávid Saulnak: Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a Filiszteussal… Pásztor volt a te szolgád, atyjának juhai mellett; és ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül: Elmentem utána és levágtam… Úgy lesz azért e körülmetéletlen Filiszteus is… mert gyalázattal illeté az élő Istennek seregét. És monda Dávid: Az Úr, a ki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e Filiszteusnak kezéből is… És kezébe vette botját, és kiválasztván magának a patakból öt síma kövecskét, eltevé azokat… tarisznyájába, és parittyájával kezében közeledék a Filiszteushoz. Akkor elindult a Filiszteus is, és Dávidhoz közeledék, az az ember pedig, a ki a paizsát hordozza, előtte vala. Mikor pedig oda tekinte a Filiszteus, és meglátta Dávidot, megvetette őt, mert ifjú volt és piros, egyszersmind szép tekintetű. És monda a Filiszteus Dávidnak: Eb vagyok-é én, hogy te bottal jössz reám? És szidalmazá a Filiszteus Dávidot Istenével együtt… Dávid pedig monda a Filiszteusnak: Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad… hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg ez az egész sokaság, hogy nem kard által és nem dárda által tart meg az Úr… És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába és kivett onnan egy követ, és elhajítván, homlokán találta a Filiszteust, úgy, hogy a kő homlokába mélyede, és arczczal a földre esék. Így Dávid erősebb volt a Filiszteusnál, parittyával és kővel. És levágta a Filiszteust és megölte őt, pedig kard nem is vala a Dávid kezében.” (1 Sám 17, 4-50)

Dávid és mindenki, akiről olvashattunk eddig, igen erős hittel rendelkeztek, valamennyien igazak voltak Isten előtt. Amikor róluk esik szó nem győzzük hangsúlyozni, hogy hittek Istenben, bíztak igazságában és kijelentéseiben. Érdekes módon mégis a cselekedeteik kerülnek előtérbe mindenkor, mintha az fontosabb lenne, mint a hitük. Dávid hőstettéről is, még ha rövidítetten idéztünk is a Bibliából hosszabban írtunk, mint a hitéről, sőt a hitére – miután az említésre sem kerül a leírásban – csak következtetni tudunk az idézett sorokból. Felvetődhet ezek után, hogy melyik a fontosabb, melyiknek van nagyobb jelentősége, melyik esik nagyobb súllyal a latba majd egy ember életének elbírálásánál a Mindenható Isten előtt. Mi számít jobban egy ember életében, a hit vagy a cselekedetek? Hit által, vagy cselekedetek által üdvözül-e valaki?

Az Újszövetség egyértelműen azt tanítja, hogy a hit a fontosabb, hitből igazul meg az ember, nem pedig cselekedeteiből. A római levélben határozott kijelentést találunk erre:

„… az ember hit által igazul meg…” (Róm 3, 28)

„… Dávid is boldognak mondja azt az embert, a kinek az Isten igazságot tulajdonít cselekedetek nélkül. Boldogok, a kiknek megbocsáttattak az ő hamisságaik, és a kiknek elfedeztettek az ő bűneik. Boldog ember az, a kinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” (Róm 4, 6-8)

Ha csak a fentieket vesszük is figyelembe, egyértelműen kijelenthetjük, hogy a hit üdvösség kérdése, a hit a bűnbocsánatnak és az újjászületésnek az alapja. Az Istenbe vetett hit nélkül senki nem igazulhat meg, senki nem lehet „boldog”, senki nem nyerheti el az örök életet. A Mindenható Isten szemében az az elsődleges, hogy hiszünk-e, bízunk-e Őbenne, alá merjük-e rendelni életünket az Ő óvó és szeretetteljes gondoskodásának. Az Újszövetségben ez a bizalom akkor kedves Isten előtt, ha ez az Ő Fiába, az Úr Jézus Krisztusba vetett hitben nyilvánul meg. Bíznunk kell tehát Jézus Krisztus váltságművében, egészen a Neki való teljes odaadásig.

Amíg egy ember magassága, testsúlya jól mérhető, addig öröme, bánatának mélysége, fájdalma viszont nem mérhető egzaktul, mérőszámokkal meghatározhatóan. Ez utóbbiakat legfeljebb jelezni tudja, kifejezésre tudja juttatni. Örömében ugrándozhat, nevethet, sírhat egy ember, esetleg a nyakába ugorhat valakinek. Bánatának, fájdalmának is hangot tud adni mindenki, tehát érzelmeit ki tudja mutatni, illetve azok jól felismerhetően láthatóvá válnak rajta. Ilyen a hit is. Nem mérhető, de a belőle fakadó cselekedetekből érzékelhető, kimutatható, látható. A hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. Ezeket a bizonyítékokat látta és jegyezte fel a Szentlélek, és ezekről a külső bizonyítékokról kaptunk képet, amikor olvastunk Noéról, Ábrahámról, Sáráról, Mózesról, Dávidról és a többiekről, az Újszövetségben az apostolokról, s ha most íródna a Biblia, bizonyára sok ehhez hasonló külső bizonyítékot jegyezne fel a Szentlélek esetleg rólad vagy másokról.


Mielőtt áttekintenénk, hogyan ír a hitről és a cselekedetekről Jakab apostol, fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy az eddigiekhez képest egy nehezebben követhető, nagy figyelmet igénylő keményebb eledel következik. Bárki átugorhatja a következő „sormintáig” írottakat, különösebb lelkiismeret furdalás nélkül. Aki viszont úgy érzi, hogy minden ismeretre kíváncsi, akkor is ha az megpróbálja vagy megalázza esetleg az értelmünket, bátran olvassa el az alábbi fejtegetést is, nyilván hasznára lesz.

„Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit? Ha pedig az atyafiak, férfiak vagy nők, mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, És azt mondja nékik valaki ti közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik, a mikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna? Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet.” (Jak 2, 14-18)

Jakab apostol egyszerűen holtnak mondja a hitet cselekedetek nélkül, annyira fontosnak ítéli, sőt odáig is elmegy, hogy megkérdezi, cselekedetek nélkül van-e haszna a hitnek, megtartó lehet-e a hit, elegendő-e az üdvösséghez a hit? Később még azt is írja, hogy nem csupán hitből igazul meg az ember, hanem hitből és cselekedetekből. (Jak 2, 24) Úgy tűnik, Jakab ellentmond az eddigieknek. (Éppen azért hoztuk elő ezt a részt a Bibliából, és igyekszünk az itt leírtakat elmagyarázni, hogy aki ezt a részt olvassa a Bibliában, el ne keveredjék.)

Mit állít Jakab apostol? Hogyan írhatja azt, hogy az üdvösséghez nem elegendő a hit? Hogyan írhatja, hogy ahhoz még különféle cselekedetekre, jócselekedetekre is szükség van? Lehet ilyen nézetbeli eltérés két apostol (Pál és az Úr testvére Jakab) között? Kinek higgyünk ezekután?

Azonnal megvilágosodik ez az Igeszakasz, ha kiemeljük belőle az egyik félmondatot, mert az egész mondanivalónak ez az epicentruma. Ez a félmondat a következő: „… Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak.” Jakab, hogy megvilágítsa mondanivalóját, a hitet és a cselekedeteket két külön dologként kezeli. Ha neked „csak” és kizárólag hited van, de egyáltalán nincsenek cselekedeteid, halott vagy, nem üdvözülsz. De akkor sem, ha óriási tetteket hajtasz végre, megmászod akár a Himaláját is, vagy összes pénzedet a rákos gyermekek gyógyítására adod is, viszont nincs hited, az az nem bízol az Úr Jézus Krisztusban, egyaránt halott vagy, nem üdvözülsz. Ennek a lehetetlenségét tárja itt elénk Jakab. Ennyire élesen látja, hogy nem is létezhet hit cselekedetek nélkül. Ha megjelenik a hit, azonnal megjelennek a cselekedetek is. Olyan hívő nincs, akinek újjászületése után ne lennének cselekedetei, legfeljebb kevésbé látványosak vagy csekély számúak. Ezek minőségéről és mennyiségéről minden hívőnek saját magának kell gondoskodnia hasonlóan, mint a hitben való fejlődéséről. Fel kell ismernie, meg kell ragadnia, és ki kell használnia a kínálkozó alkalmakat, nyilván azokon a lehetőségeken belül, amelyeket az Úr Jézus Krisztus ad számára. Tehát jól jegyezzük meg, hogy Jakab szerint a hit és cselekedetek – bár két külön dolog, de – annyira összetartozóak, mint a borsó és a héja, vagy mint egy repülni tudó madár és annak szárnya! És ez a hitéletben meg is állja a helyét.

Néhány gondolat a megigazulásról: A megigazulás nem egy folyamat, hanem egy „pillanat”, méghozzá az a pillanat, amikor az Úr Jézus Krisztus (a Bíró) egy bűnöst igaznak nyilvánít. Egy világi eljárásban is attól a pillanattól, hogy az ítélőbíró kimondta egy vádlottról, hogy ártatlan, az az ellene felhozott vád szempontjából azonnal vétlennek minősül. Az Újszövetségben a vízkeresztség során a vízből kiemelkedő ember már új teremtés. Egy „pillanat” alatt az addig bűnös emberből hit által megigazult ember lett. Mindössze ennyi időre volt szüksége arra, hogy fentről született, újjászületett, Szentlélekkel betöltekezett, megigazult hívő ember lehessen.

Amíg tehát mi azt tartjuk, hogy az ember megigazulása egy „pillanat” műve, Jakab a megigazulást (szellemi látásunk szerint) egy sírig tartó folyamatnak tartja, amelynek során a hívő éppen a cselekedetei által válik egyre értékesebbé az Úr Jézus Krisztus számára. Ha szabad Jakab nevében ezt a kifejezést használni, akkor úgy mondhatnánk, hogy egyre „megigazultabb” lesz. Ezzel a terminológiával már elfogadható az apostol kijelentése, mármint, hogy a hívő hitből és cselekedetekből igazul meg. Mi az „egyre megigazultabb lesz” helyett, éppen a tévedések elkerülése érdekében inkább azt mondjuk, hogy a cselekedetei által egyre inkább megszentelődik, egyre inkább elkülönül. Így elkerüljük a megigazulás szó használatát, amely mint láttuk, ha a Szentlélek a megszokottól eltérő helyen említi, esetenként komoly fejtörést okozhat. Mindezek után, megismerve mostmár egy új látásmódot ki kell mondanunk, hogy Jakab valamennyi kijelentése helytálló és nemhogy ellentmond a páli terminológiának, hanem éppen kiegészíti, gazdagítja azt.


Térjünk vissza korábbi megállapításunkhoz, miszerint a hitből eredő cselekedetek a megmentett emberi élet külső bizonyítékai. A hit és a cselekedetek közötti összefüggésről szép levezetést találhatunk Pál apostolnak az efézusiakhoz írt levelében. Olvassuk el!

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.” (Ef 2, 8-10)

Tehát Pál szavaiból tökéletesen megérthetjük és rögzíthetjük ismét, hogy hit által kegyelemből tartatunk meg. Az Úr Jézus Krisztusba és az Ő váltságművébe vetett bizalmunkért nyerjük el az örök kegyelmet éppen azért, hogy jócselekedeteket tudjunk végezni, mert a jó cselekvésére szól az elhívásunk. Isten részéről azért lettünk kiválasztva és elhíva, megigazítva, hogy legyenek olyan emberek is a földön, akik jót cselekszenek, bemutatva és tanúbizonyságot téve arról, hogy ilyen mentalitású az Isten országa. Ezek a jócselekedetek, mint láthattuk, Teremtő Istenünkkel és közvetlen embertársainkkal lehetnek kapcsolatosak. Hasznos és jó cselekedet volt például Noé részéről a bárkaépítés, mivel amellett, hogy Istennek való engedelmességét mutatta ki ezzel, dicsőséget szerzett a szellemvilágban Istennek azzal, hogy alávetette magát az Ő akaratának, egyben felhívta embertársai figyelmét egy közeledő veszélyre, figyelmeztette őket, tettével szolgált feléjük. Mai hitbeli cselekedeteinkkel is részben az Úr Jézus Krisztusnak szolgálunk, a világ felé bemutatjuk, hogy az Ő hatására és erejével mennyire megváltoztunk, egykori gonosz létünkre íme, lényünket már a jócselekedetek jellemzik, másrészt valóban jót teszünk embertársainkkal, amikor egyes szükségleteiket igyekszünk szeretet-megnyilvánulásainkkal betölteni.

Térjünk vissza egy előző kijelentésre, amely így szólt: „nem is létezhet hit cselekedetek nélkül, ha megjelenik a hit, azonnal megjelennek a cselekedetek is.” Hogyan lehetséges ez? Miért vagy mitől kezd el valaki hitre jutása után jócselekedeteket végezni? És „a hitből eredő cselekedetek valóban a megmentett emberi élet külső bizonyítékai”?

Van egy példázat Máté evangéliumában (Mt 18, 23-33), amely a megbocsátásról szól ugyan, de mi most ide alkalmazzuk a mondanivalóját. A példázat szerinti király megszánja az egyik alattvalóját és a hatalmas összegű adósságát elengedi. Amikor a szolga összetalálkozik azzal a szolgatársával, aki viszont őneki tartozik, ahelyett, hogy ő is elengedné annak az igen csekélyke tartozását, olyannyira követelőzik, hogy adósát még börtönbe is juttatja. Meghallván ezt a király, magához rendeli, és nagyon megbünteti gonosz szívű szolgáját.

A király méltán elvárta alattvalójától, hogy szolgája őhozzá hasonlóan viselkedjék. Az Úr Jézus Krisztus is méltán elvárja tőlünk, hogy elgondolkozván azon a kegyelmen, amelyben bűneink eltörlése során részesültünk, és telve Szentlélekkel a lelkiismeretünk azonnal a hála, a köszönet, az öröm hatására valamit visszaadni igyekezzen mindabból a jóságból, amiben részesültünk. És ez egy újjászületett hívő esetében így is „működik”. Azonnal szolgálni akar, azonnal el akarja mondani, hogy ő Isten gyermeke lett, azonnal bizonyítani akarja az életében bekövetkezett változást, azonnal jócselekedetekre indul. A bennelakó Szentlélek munkája eredményeként megváltozik szívében az értékrend, megértőbb lesz, szánalom ébred benne mások iránt és sorolhatnánk. Tehát mihelyt megjelent a hit az életében, azonnal megjelennek a látható, jól érzékelhető cselekedetek is, mint a megmentett élet külső bizonyítékai.

Óvjuk magunkat és mindig is óvtuk attól, hogy valakinek megmondjuk, hogy miket cselekedjen ahhoz, hogy megszentelődési folyamatában mind hasznosabb, hűségesebb és kipróbáltabb szolgája legyen urának, az Úr Jézus Krisztusnak. Hiszen ez azonnal olyan törvénnyé válna számára, amit teljesítenie kell. Az is előfordulhatna, hogy még erőn felüli lenne számára az általunk javasolt cselekedet, szellemileg még nem tudná azt jó szívvel elhordozni, éretlen lenne még hozzá. Ezért úgy tartjuk helyesnek, hogy a megfelelő hitbeli cselekedetek végrehajtására indítson mindenkit a szívében élő hála és a benne lakó Szentlélek. Kutassa a Bibliában azokat az Igehelyeket, amelyek ezzel foglalkoznak! Mérje meg, vizsgálja meg ki-ki önmagát ezeknek az Igéknek a tükrében! Kihasználja-e az adandó lehetőségeket, észre veszi-e a próbaként elébe hozott helyzetekből, hogy adott szituációban mi is lenne az ő dolga, mit is kellene, mit is lehetne cselekednie? Nem akadályozza-e cselekedeteit a túlzott fontolgatás, esetleg saját kényelmének féltése?

Hidd el, hogy az Úr Jézus Krisztus nem olyan dolgok megcselekvését várja el tőled, amely végletekig kimerítő fáradtsággal járna, vagy amibe anyagilag, erkölcsileg, fizikálisan beleszakadhatnál, rámenne a vállalkozásod, egészséged, vagy családi életed. Egyáltalán nem. Hogy mégis kaphass egy kis útbaigazítást e dolgok felől, javasoljuk részedre az alábbi Igék és Igeszakaszok tanulmányozását:

(1 Pét 4, 10-11) „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak…”

(Róm 12, 5-21) „Azonképen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig…”

(Jak 1, 27) „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt…”

(Jak 4, 17) „A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszi…”

Befejezésül szeretnénk még megemlékezni a babiloni fogságból hazatért Nehémiás helytartóról, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének szolgálva Jeruzsálem újjáépítését vezette és abban kétkezi munkájával tevőlegesen is részt vett. Amikor úgy vélte, hogy kimagaslóan jót cselekedett az Úrért és népéért, sajátos módon minden esetben így szólt Istenéhez:

„Emlékezzél meg én rólam én Istenem!” Ezt többször is olvashatjuk a hitbéli cselekedetei leírásánál. (Neh 5, 19,), (Neh 13, 14, 22, 31)

Szeretett Testvérünk!

Törekedj arra, hogy cselekedeteiddel minél több gyümölcsöt teremj, hiszen amellett, hogy az Úr Jézus Krisztusnak szolgálsz ezekkel és az Ő Nevét dicsőíted meg, magadnak gyűjtesz örökkévaló kincseket a mennyben. Légy olyan a cselekedetek területén (is), hogy a nap végeztével szellemed mindenkor Nehémiásként szólhasson az Úrhoz: „Emlékezzél meg én rólam én Istenem!” És soha ne feledd, mit mondott Jézus Krisztus!

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15, 5)