Jeruzsálem falai

2010 május 6 · 18 perc elolvasni

Kedves Testvérünk!

Több mint két és félezer évvel ezelőtt, csaknem háromezer esztendeje, Salamon király uralkodását követően Izrael kettészakadt. A tíz törzsből álló északi országrész örökölte az Izráel nevet, míg a mindössze két törzsből álló déli országrész a továbbiakban Júda néven vált ismertté. Miután az északi országrészben, tehát Izráelben az ország kettészakadása óta folyamatosan istentelen királyok ültek a trónon, és lakói is bálványimádatban éltek, hamarosan – Isten fenyítéseként – fogságba kerültek. Leigázták őket az asszírok. A zsidó lakosság nagy részét elhurcolták, földjeiket az Asszír Birodalom területéről származó idegen népekkel telepítették be. Figyelmeztető intelem lehetett volna ez Júda vezetőinek és lakóinak is, akik viszont nem vonták le a megfelelő következtetéseket, így mintegy másfél évszázaddal később – hasonló bűneik miatt – Isten őket is megbüntette. Izráelhez hasonlóan Júda is fogságba került, mégpedig az akkori legnagyobb birodalom, a káldeusok lakta Babilóniai Birodalom fogságába. A káldeusok nem csupán megszállták, és katonailag leigázták Júda földjét, de elpusztították a fővárosukat, Jeruzsálemet is. Miután kifosztották, és földig rombolták a zsidók legszentebb helyét a Jeruzsálemi Templomot, magukkal vitték annak kincseit, mind emellett – az asszírokhoz hasonlóan – a megszállt területekről ők is elhurcolták a zsidó lakosság egy részét. A próféták szerint hetvenévnyi távollét várt az elhurcoltakra. Hetvenévnyi babilóniai fogság.

Szeretnénk most néhány mondatot idézni egy korábbi írásunkból:

„Az elhurcoltak, nem kis mértékben a velük lévő próféták hatására felismerték, hogy azért kerültek fogságba, mert elfordultak Istenüktől, semmibe vették az Ővele kötött szövetséget. Mivel azt is tudták, hogy további sorsuk és a hazájukba történő esetleges visszatérésük is Istenük kezében van, mind többen kezdték segítségül hívni az Úr nevét. A természetes honvágyon túl egy idő után kimondhatatlan vágyat éreztek arra, hogy újra láthassák Jeruzsálemet, helyreállíthassák, újjáépíthessék templomukat, ahol ismét áldozatokat mutathatnának be Istenüknek. Terveik között szerepelt az is, hogy az áldozatok bemutatásához szükséges legfontosabb dolgok után, helyreállítják majd magát a várost is.

A büntetésként kiszabott évek elteltével Isten kegyelméből hazaindulhattak a zsidók. Ez nem egyszerre történt, egymástól távoli időpontokban, több csoportban, más-más vezetővel keltek útra és érkeztek haza. Nem is jött mindenki. Akik a hetven év alatt már a káldeusok földjén születtek, azok nem mindannyian érezték hazájuknak Izrael (Júda) földjét, ők nem akartak onnan eljönni. Mások, tekintve, hogy közben nagy változások történtek Babilonban (legyőzte őket a méd-perzsa birodalom) szintén nem akarták elhagyni új otthonukat, hiszen a zsidók helyzete nagyot változott, már nem rabokként tartották őket nyilván, hanem egynek csupán azon népek közül, amely a hatalmas birodalom területén élt. Így az elhurcoltak és azok leszármazottai közül csak egy kisebbség tért vissza Júda földjére.

A hazatértek az otthon maradottakkal együtt, azonnal hozzáláttak a helyreállítási munkákhoz. Jeruzsálemben először az Isten oltárát építették fel, a templom romjainál a régi helyén, ezen máris égőáldozatokat mutattak be Istenüknek (Ezsd 3, 2-3). Majd lerakták a templom alapkövét (Ezsd 3, 10). Sokan örvendeztek és ujjongtak, mások, akik még látták a régi templomot hangosan sírtak. (Ezsd 3, 12) És eljött annak is az ideje, hogy elkészült a templom, és felszentelhették azt (Ezsd 6, 15-16).”

Nehémiás (azt jelenti Isten vigasztalása) őseit még Nabukodonozor hurcolta el Júdából. Ő már a Babilont leigázó Perzsa Birodalom területén született, és mint az egyik ott élő nép gyermeke hűen szolgálta a birodalmat. A Bibliából tudjuk, hogy idővel Nehémiás Artaxerxes perzsa király egyik bizalmasa, pohárnoka lett, aki őt – ismerve megbízhatóságát és származását – Júda (akkor perzsa tartomány) királyi helytartójává is kinevezte. Nehémiás úgy lett Júda királyi helytartója, hogy addigi élete során csak hallomásból ismerte népe történelmét, földjét sohasem látta, addig személyesen ott még soha nem járt. Jeruzsálemről, annak szomorú sorsáról is csak az elbeszélésekből értesült, ismerte a salamoni templom történetét, hallott annak pusztulásáról is. Azt is tudta, hogy időközben ezt a templomot a hetvenéves fogságból hazatértek (megszabadultak) az otthonmaradtakkal összefogva újjáépítették.

Egy alkalommal, amikor a Júda tartományból érkezett néhány férfitól újfent értesült arról, hogy a lerombolt városba visszatért zsidó testvérei továbbra is védtelenül, kiszolgáltatottan és nyomorúságos körülmények között, erős kőfalak és zárható kapuk nélkül élnek, váratlanul nagy keserűség tört rá. Így olvashatunk erről a Szentírásban:

„… és tudakozódtam tőlök a fogságból megszabadult maradék zsidók felől és Jeruzsálem felől. És mondának nékem: A fogságból megszabadult maradék zsidók ott abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; és azonfelül Jeruzsálem kőfala lerontatott, s kapui tűzben égtek meg! Hogy pedig meghallám e beszédeket, leültem és sírtam és keseregtem napokon át, s bőjtölék és imádkozám a mennynek Istene előtt.” (Neh 1, 2-4)

„… s bőjtölék és imádkozám a mennynek Istene előtt.” Alig telt el néhány nap, a király észrevette Nehémiás gyötrődését, és kifaggatta hű pohárnokát és bizalmasát bánata okáról.

„Miért szomorú a te orczád, holott te beteg nem vagy? Nem egyéb ez, hanem szívednek szomorúsága… Akkor mondék a királynak… Hogy ne volna (Új ford.) szomorú az én orczám, hiszen a város, az én atyáim sírjainak helye, pusztán hever és kapui megemésztettek tűzben?! És monda nékem a király: Mi az, a mit kívánsz? És könyörgék a menny Istenéhez. És mondék a királynak: Ha tetszik a királynak és ha kedves előtted a te szolgád, azt kérem, hogy bocsáss el engem Júdába, atyáim sírjainak városába, hogy megépítsem azt!… És megadá nékem a király, az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” (Neh 2, 2-5, 8)

„Mi az, a mit kívánsz? És könyörgék a menny Istenéhez…” „És megadá nékem a király, az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Isten hatalmából és a király jóindulatából eredően Nehémiás tehát lehetőséget kapott arra, hogy ősei földjére menjen, és Jeruzsálem helyreállításával foglalkozhasson. A királytól fegyveres kíséretet, ajánlóleveleket, és sok más segítséget is kapott. Sok zsidó ember is útnak indult vele, akik úgy döntöttek, hogy ott akarják leélni a további életüket, ahol valaha elődeik éltek. A Szent Földön.

Nehémiás megérkezett Júdába, és felkereste a nevezetes várost, Jeruzsálemet.

„… elmenék Jeruzsálembe, és ott pihenék három napig. És fölkelék éjszaka, én és velem néhány férfi, mert nem jelentém meg senkinek, hogy mire indítá az én Istenem az én szívemet, hogy azt Jeruzsálemért megcselekedjem… És kimenék a völgynek kapuján éjjel… a sárkányok forrása felé, majd a szemét-kapuhoz, és vizsgálgatám Jeruzsálem kőfalait, melyek elrontattak vala, és kapuit, melyek tűz által megemésztetének. Azután átmenék a forrás kapujához és a király tavához… gyalog menék fel a völgyben éjjel és vizsgálgatám a kőfalat, azután megfordultam és bementem a völgy kapuján, és hazatértem. A főemberek pedig nem tudták vala, hova mentem, és hogy mit akarok cselekedni, és sem a zsidóknak, sem a papoknak, sem az előljáróknak, sem a főembereknek, sem a többi munkásoknak ez ideig nem jelentettem meg. Ekkor mondék nékik: Ti látjátok a nyomorúságot, a melyben mi vagyunk, hogy Jeruzsálem pusztán hever és kapui tűzben égtek meg; jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalát, és ne legyünk többé gyalázatul! És megjelentém nékik az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelmét, és a király beszédit is, a melyeket nékem szólt, és mondának: Keljünk fel és építsük meg!…” (Neh 2, 11-18)

„… indítá az én Istenem az én szívemet, hogy azt Jeruzsálemért megcselekedjem…” Olvassuk el még egyszer Nehémiás szózatát is! „… jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalát…!” És ímé, a nép válasza: „Keljünk fel és építsük meg!…” Mekkora öröm lehetett Nehémiás szívében, amikor megérezte az Úr újabb támogatásaként a nép lelkesedését! A Szentírásból tudjuk, hogy nyomban megszervezték az építkezést és haladéktalanul hozzá is fogtak a falak kijavításához.

Amikor tudomást szereztek erről a környék idegen származású előkelőségei, a hóróni Szanballat, az ammónita Tóbijjá (Tóbiás), és az arab Gesem, bár valamennyien ugyanazt az Artaxerxes perzsa királyt szolgálták, mint Nehémiás, eleinte csak rosszallották, hogy egyáltalán jött valaki, aki a zsidók javát keresi, később viszont már kimondottan gúnyolódni és csúfolódni kezdtek. Ezt kiabálták a falakat helyreállítók felé:

„Mit akartok csinálni? Talán a király ellen akartok föllázadni? Én (Nehémiás) azonban így válaszoltam nekik: Maga a menny Istene ad nekünk sikert, és mi az ő szolgáiként kezdjük el az építést.” (Neh 2, 19-20 Új ford.)

Ahogy múltak a napok és egyre kiterjedtebben folyt az építkezés…

„Szanballat… haragra gerjede és felette igen bosszankodék, és gúnyolá a zsidókat; És szóla az ő atyjafiai és a samáriai sereg előtt, és ezt mondá: Mit művelnek e nyomorult zsidók? Vajjon megengedik-é ezt nékik?… Tóbiás pedig mellette állván, mondá: Bármit építsenek, ha egy róka lép fel reá, összezúzza köveiknek falát.” (Neh 4, 1-3)

Nehémiás közben így imádkozott Ábrahám, Izsák és Jákób istenéhez:

„Halld meg, oh mi istenünk! hogy csúffá lettünk, fordítsad gyalázásukat az ő fejökre, és add őket prédára a rabságnak földében; Ne fedezd el az ő hamisságokat és az ő bűnök a te orczád elől el ne töröltessék, mert téged bosszantának az építők előtt!” (Neh 4, 4-5)

Az ellenség kezdetben még csupán gúnyolódott, csúfolódott, a későbbiekben már fenyegetőzött is.

„… Szanballat és Tóbiás, továbbá az Arábiabeliek, az Ammoniták és az Asdódeusok… összeesküvének mindnyájan egyenlő akarattal, hogy eljőnek Jeruzsálemet megostromolni… De mi imádkozánk a mi Istenünkhöz, és állítánk ellenök őrséget nappal és éjjel, mivelhogy féltünk tőlök… És lőn, hogy eljöttek hozzánk mindenfelől a zsidók, a kik ő mellettök laknak vala és nékünk tízszer is mondották: Térjetek haza!… azon naptól fogva legényeim egyik része munkálkodik vala, a másik része pedig tart vala dárdákat, paizsokat, kézíveket és pánczélokat, és a fejedelmek ott állának az egész Júda háznépe mögött. A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezökkel, a mely a munkát végezé, rakodának, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala. A kik pedig építének, azoknak fegyverök derekokra vala felkötve és így építének…” (Neh 4, 7-9, 12, 16-18)

Szanballaték egy szemenszedett hazugságokat tartalmazó levéllel álnok módon, egy kietlen helyre próbálták elcsalni Nehémiást, nyilván, hogy végezzenek vele.

„… elküldé hozzám Szanballat ilyen módon ötödször az ő legényét, a kinek kezében egy felnyitott levél vala, Melyben ez vala írva: A szomszéd népek közt ez a hír… hogy te és a zsidók pártot akartok ütni, annakokáért építed te a kőfalat; és hogy te leszel az ő királyok, e beszédek szerint. Sőt még prófétákat is rendelél, a kik hirdetnék te felőled Jeruzsálemben, ezt mondván: Király van Júdában! És most e dolgoknak híre a királyhoz is elérkezik, annakokáért jer és tanácskozzunk együtt!” (Neh 6, 5-7)

Nehémiás természetesen nem ment el a találkozóra, és a templomba sem volt hajlandó bezárkózni, ezzel is kimutatva, hogy átlát ellenségei szándékain, és nem fél tőlük (Neh 6, 11).

És ímé, eljött a nagy nap!

„Elvégezteték pedig a kőfal Elul hónap huszonötödik napján, ötvenkét nap alatt. És lőn, hogy midőn meghallák minden mi ellenségeink, megfélemlének minden pogányok, a kik körültünk valának, és igen összeestek a saját szemeikben, és megismerék, hogy a mi Istenünktől vitetett végbe e munka.” (Neh 6, 15-16)

Végezetül a fából készített hatalmas kapuk is a helyükre kerültek, és következhetett az a régóta várt nagy hálaadó ünnepség, amelynek keretében sor került az újjáépített falak felavatására (Neh 12, 27-43). Az ünnepségről szóló leírás utolsó sorait idézzük:

„És áldozának azon napon nagy áldozatokkal, és vigadának, mert az Isten megvidámítá őket nagy örömmel, sőt az asszonyok és gyermekek is vigadának; és Jeruzsálemnek öröme nagy messze hallatott (messzire elhallatszott Új ford.).” (Neh 12, 43)

A falak felépítését követően Nehémiás még sokáig nem tért vissza Perzsiába. Vezetésével folytatódtak a helyreállítási munkák Jeruzsálemben, immár a lerombolt város újjáépítése volt a cél. Hogy ez az újjáépítés mennyire haladt előre az idő teltével, nem tudjuk. A Biblia csupán arról tudósít, hogy Nehémiás tizenkét év után tért vissza először (és talán utoljára) Artaxerxes perzsa királyhoz (Neh 5, 14), akkor is csak egy rövid időre (Neh 13, 6). Hamarosan újra Júdába ment, hogy folytassa a babilóniaiak által lerombolt Jeruzsálem helyreállítását.

Újszövetségi hívőként olvasva Nehémiás könyvét meggyőződésünk, hogy több van ebben a könyvben egy egyszerű történelmi tudósításnál. Amellett, hogy időrendi sorrendben valóban tényszerűen tájékoztat bennünket a zsidó nép múltjának egy adott szakaszáról, hiteles forrást nyújtva ezzel még a történészeknek is, számtalan szellemi ismeretet is hordoz. Ez a könyv a kiválasztásról szól, mégpedig arról a fajta kiválasztásról, amikor Isten saját céljára kiválaszt (elkülönít) egy személyt annak érdekében, hogy elvégeztessen vele egy fontos munkát.

A kiválasztott személy

Kétség sem férhet ahhoz, hogy Isten egy fontos munka elvégzéséhez ne az arra legalkalmasabb, legmegbízhatóbb és leghűbb személyt választaná ki, legyen az férfi, vagy nő, szellemi területen végzendő, vagy akár gyakorlatias munka. Láthattuk, hogy Isten az Ővele történő személyes kapcsolattartásra és a nép vezetésére Mózest választotta ki, de a szent sátrat, vagy annak felszereléseit, tartozékait már nem ővele készíttette el, arra kézműves mesterek lettek kijelölve, a papi ruhák varrásához és hímzéséhez pedig asszonyok. Arra a feladatra, hogy népek és királyok ismerhessék meg az Úr Jézus Krisztus nevét, Pál apostol lett kiválasztva (Apcsel 9, 15). Jeruzsálem falainak, a város épületeinek, majd a szintén romokban heverő vallási-társadalmi rendszernek a helyreállítására, a munkálatok megszervezésére és irányítására Isten akkor nyilvánvalóan Nehémiást találta a legmegfelelőbbnek. Mint tudjuk, Nehémiás a Júdából Nabukodonozor által fogságba vitt zsidók egyik távoli leszármazottja volt, aki már Perzsiában született harmadik-negyedik generációs betelepítettként. Feltételezhetően egy zsidó kolóniában nőtt fel, már fiatalon kiváló képességekkel rendelkezhetett, tanult emberként a hatalmas birodalom királya közvetlen közelébe jutott. Állami tisztviselőként is nyilván látogatta a szórványban élő zsidóság vallási összejöveteleit, ismerte a szent iratokat, beszélte népe ősi nyelvét. Ismerhette a száműzetés éveiben született Jeruzsálemről írt honvággyal és reménységgel átszőtt szomorú énekeket, verseket. Nehémiás tehát minden ismerettel, megfelelő tudással és minden valószínűség szerint népe iránti mély elkötelezettséggel rendelkezett ahhoz, hogy megfelelhessen Isten elvárásainak.

A kiválasztás

Miként Mózest egy égő csipkebokorból szólította meg váratlanul Isten, és választotta ki egy adott feladat elvégzésére, úgy Nehémiást is teljesen váratlanul szólította meg néhány, Júdából érkezett honfitársa által, és választotta ki szintén egy adott feladat elvégzésére. Mint írtuk, Nehémiás eddig is tisztában volt atyjafiai helyzetével, most az egyszer viszont, amikor a távoli honból érkeztek válaszait hallgatta, ugyanazok az ismeretek, mintha szíven találták volna. Most Isten szólt hozzá… És ez ma is így történik. Az Úr Jézus Krisztus még napjainkban is kiválasztással hív el embereket egy-egy adott feladat elvégzésére. Megkeresi az adott célra legalkalmasabbnak tartott személyt, és esetenként az illető számára is a legváratlanabb pillanatban, anélkül, hogy élőszóval fennhangon megszólítaná, az elméjébe és a szívébe helyezi az elvégzendő feladatot, és vágyat ébreszt benne annak végrehajtására. Történhet ez utcán, villamoson, reggeli ébredéskor, vagy akár még egy beszélgetés alatt is. A kiválasztott személyben csak annyi tudatosul, mintha hirtelen „beugrott” volna egy gondolat, mintha úgy eszébe jutott volna váratlanul, minden előzmény nélkül „valami”. Azután egyre erősödő elhivatottságot érez a „beugrott” – valójában a számára kijelölt – feladat végzéséhez, szinte szabadulni sem tud az újra és újra előtörő gondolattól, hogy ezt, vagy azt neki meg kell cselekednie, el kell végeznie, el kell intéznie.

A helyes reakció

A kiválasztott hívő – mert az Úr Jézus Krisztus csak a legritkább esetben választ ki saját céljaira megbízhatatlan hitetlent – legelső gondolatainak egyike általában, hogy kutatni kezdi a gondolat eredetét. Vajon az Úr Jézus Krisztustól ered-e a dolog? Vajon „Ő mondta-e nekem”, hogy ezt vagy azt cselekedjem meg? Bizony, akkor jár el a hívő helyesen, hogyha nem „ugrik azonnal”, hanem helyette józanul megvizsgálja, hogy „küldetése” egyezhet-e az Úr Jézus akaratával, a legkisebb mértékben is nem igeellenes-e a megbízatás, hiszen ilyen cselekedet megtételére soha nem fog bennünket kiválasztani az Úr Jézus Krisztus. Azt is meg kell vizsgálnia, hogy nem testi vágyak (például személyének előtérbe helyezése, feltűnési, szereplési, érvényesülési vágy) motiválják-e gondolatait. Amikor Nehémiás megértette, hogy mit kell tennie, helyesen járt el: elkezdett böjtölni és imádkozni.

A kiválasztás megerősítése

Nehémiás úgy gondolta, akkor veheti biztosra, hogy Isten szándéka az, hogy ő elmenjen ősei földjére és helyreállítsa a romokat, ha bizonyítékát nyeri annak, hogy Isten támogatja őt ebben a dologban. Ezt pedig onnan tudhatja meg, ha Isten jóindulatra indítja őiránta a perzsa királyt, azaz ha a király – akinek egyáltalán semmi érdeke nem fűződött Jeruzsálem helyreállításához, tehát látszólag minden ok nélkül, de – hozzájárul majd az ő jeruzsálemi útjához. Ismét csak azt mondhatjuk, hogy helyesen járt el Nehémiás, amikor biztosítékot, megerősítést kért az Úrtól. A ma keresztyénje is kérjen ilyen esetben megerősítést az Úr Jézus Krisztustól! Hittestvéreken keresztül, akik anélkül például, hogy az előzményeket ismernék, ugyanazt javasolják számára, vagy tekintsen körül, mások is kaptak-e hasonló ilyen munkát. Kérhet egyéb módon is jelet, lásd Gedeon esetét (Bír 6, 37, 40)! Tartózkodjon viszont minden olyan jeltől, amire a világ (és e világ ura) hatással tud lenni, különösen olyantól, amely nem „kézzel fogható”. Amikor Nehémiást már elengedte a király, ő még (a folyamon /Eufrátesz/ túli helytartókhoz írt) ajánlóleveleket is kért a királytól, sőt – egyebek mellett – még a perzsa király erdejeiből való faanyagot is kért a városkapuk helyreállításához. Igazán kimerítette a „kézzel fogható” biztosítékok tárházát!

A feltétlen támogatás

Már a fentiekből is látható, hogy amikor az Úr Jézus Krisztus kiválaszt bennünket arra, hogy az Ő dolgaiban fáradozzunk, ahhoz minden segítséget megad, nem csak a megbizonyosodás és megerősítés idején, hanem a konkrét munkavégzés során is. Mindenkor érezhetjük támogatását, úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen munkák során a dolgok úgy mennek, mint a „karikacsapás”. Még jóindulatú szövetségest, vagy a munka mértékétől függően szövetségeseket is ad mellénk gyakran kérés nélkül is. Olvashattuk, hogy miután Nehémiás egy éjszaka titokban megszemlélte a csaknem földig rombolt városfalat, szinte csak ennyit mondott a vele lévőknek: „… jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalát…!” És ímé, a nép így reagált felszólítására: „Keljünk fel és építsük meg!…” Teljes volt az egyetértés.

Az ellenség reakciója

Nem kerülhetjük viszont el a munkánkkal kapcsolatos ellenségeskedéseket, az ellenség zaklatását! Nehémiás még alig érkezett meg Jeruzsálembe, máris tudomást szereztek erről a környék idegen származású előkelőségei, a hóróni Szanballat, az ammónita Tóbijjá (Tóbiás), és az arab Gesem. Ezek valamennyien ugyanannak a királynak voltak az alattvalói, amely alá maga Nehémiás is tartozott, tehát Nehémiással sem alá- sem fölérendeltségi viszonyban nem álltak, úgy is mondhatnánk, hogy ezeknek sem Júdához, sem annak lakosaihoz, sem Nehémiáshoz és annak bárminemű tevékenységéhez egyáltalán semmi közük nem volt. Kötözködésük egyetlen okaként a Biblia csak annyit jegyez meg, hogy rosszallották, hogy egyáltalán jött valaki, aki a zsidók javát keresi (Neh 2, 10). Képzelhetjük ezekután, hogy mennyivel nagyobb ellenségeskedést válthat ki, ha valaki az Úr Jézus Krisztus javát keresi, munkájával neki szolgál! Aki az Úr Jézus Krisztus munkáiba áll be az Ő személyes kiválasztása alapján, annak feltétlenül számolnia kell azzal, hogy már a kiválasztást követően ellenségeskedéssel kerül szembe. Számolnia kell azzal, hogy fokozott mértékben lesz kitéve az ellenség gúnyolódásának, szűnni nem akaró zaklatásának és sanyargatásának. Az ellenséges kört alkothatják akár közvetlen családtagok, vagy teljesen idegen személyek, de ellenségként állhat elő egy hitében hajótörést szenvedett volt hittestvér is, egy (vagy több) hamis tanító, és sok-sok vallásoskodó álkeresztyén is. Tudni kell viszont, hogy mindezek felett főellenségként maga Sátán áll, aki legszívesebben meghiúsítana minden tevékenységet, amelyet az Úr Jézus Krisztusért, az Úr Jézus Krisztusnak, az Úr Jézus Krisztusban végeznek bárhol és bármely időben az Övéi. Sátán gonosz és alattomos akadályozó tevékenységét többnyire a bűnökkel megkötözött, uralma alá vont emberek felhasználásával végzi, akiket démonai által képes befolyásolni és mindenféle aljas munkára mozgósítani.

Az ellenség működési területei

A leggyakoribb zaklatások és sanyargatások tapasztalataink szerint – természetesen a teljesség igénye nélkül – az alábbiak:

Nem is részletezzük tovább! Nyilván ezek egyike-másika minden ember életének apró megkeserítője is lehet, viszont aki az Úr Jézus Krisztus munkájába állt be, annak sajnos ezek mind gyakoribb és egyidejű jelenlétével kell számolnia. Mindezek mögött a gonoszságok mögött tehát mindenkor az ördög és bukott angyalai húzódnak meg. Tudjuk, hogy az apostolokat is mennyi zaklatás érte, Pál apostol saját zaklatásairól még külön listát is készített.

„A zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakran voltam úton (Új ford.) veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban…” (2. Kor 11, 24-27)

Ne a nehézségekre tekints!

Föltétlenül szólni kívántunk e nehezítő körülményekről is, azonban nem szeretnénk, ha az ezektől való előzetes félelem negatív módon befolyásolná a kiválasztással kapcsolatos gondolatainkat, és mindenképp jobbnak tartanánk egyszerű „hétköznapi” munkásként megbújni, mint a kiválasztásra vágyni. Mintha azt várnánk el másoktól, hogy harcoljanak kedvükre az arénában, mi inkább a lelátóról szemléljük a dolgokat. Szeretnénk mindenkit emlékeztetni arra, hogy Nehémiás újjáépítő csapatára és őreá saját magára is fegyveresek kívántak rárontani szinte a teljes falfelújítás ideje alatt, emellett őt külön is tőrbe akarták csalni, hogy megöljék. Mert az Úrnak dolgozott! És végülis milyen kár érte? És Pál apostolt milyen kár érte? Mindvégig kitartott amellett, mert előre tudta, hogy végezetül eltétetett számára az igazság koronája (2. Tim 3, 8)

Ha az Úr Jézus Krisztus kiválaszt egy munkára, örülj! Adj hálát érte, hogy a Királyok Királya és az Uraknak Ura téged választott ki, téged tartott a legalkalmasabbnak, a legmegbízhatóbbnak, a leghűbbnek arra, hogy az Ő bizonyságaival és az Ő segítségével, az Ő dicsőségére te valósítsd meg az Ő akaratát! És ne a nehézségekre tekints, hanem mindvégig Őreá, az Úr Jézus Krisztusra, és nagy lesz akkor a te jutalmad!

Szeretett Testvérünk!

Reméljük sikerült Nehémiás könyvének néhány fejezete felhasználásával, ha csak vázlatosan is, egy olyan rövidke tanítást átnyújtanunk neked, amelyből tájékozódhatsz arról a fajta „újszövetségi kiválasztás”-ról, amikor az Úr Jézus Krisztus választ ki eleve elrendeléssel munkásokat isteni célok érdekében elvégzendő feladatokhoz, munkákhoz. Igyekeztünk képet adni magáról a kiválasztásról elsődlegesen a hívő oldaláról tekintve a dolgokat, hogy mindenki felismerhesse, ha ő került ebbe a kiváltságos helyzetbe. Szándékunkban állt egyben – kifejezetten gyakorlatias módon – bemutatni a kiválasztással járó nehézségeket is, hogy véletlenül se érjen senkit meglepetés.

Hogy méginkább rögzüljön benned, fentebb írt sorainkat újra leírjuk: „Ha az Úr Jézus Krisztus kiválaszt egy munkára, örülj! Adj hálát érte, hogy a Királyoknak Királya és az Uraknak Ura téged választott ki, téged tartott a legalkalmasabbnak, a legmegbízhatóbbnak, a leghűbbnek arra, hogy az Ő bizonyságaival és az Ő segítségével, az Ő dicsőségére te valósítsd meg az Ő akaratát! És ne a nehézségekre tekints, hanem mindvégig Őreá, az Úr Jézus Krisztusra, és nagy lesz akkor a te jutalmad!”