Kedves Testvérünk!

A karácsony, pirosbetűs ünnep. (Mi szándékosan kisbetűvel írjuk.) A keresztyén világ egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb ünnepe. A keresztyének ekkor – december 25-én – ünneplik Jézus születésnapját. A templomokban, a szépen feldíszített, és színesen kivilágított fenyőfák mellé, kisebb-nagyobb betlehemi istállókat építenek, benne egy jászollal, abban fekszik a bepólyált Jézus. A jászol mellett láthatjuk Jézus szüleit, Józsefet és Máriát, körben pásztorok állnak, vagy térdelnek, ünnepelve a Megváltó megszületését. Többnyire ott a három király is, akik távoli vidékről érkeztek, és különféle ajándékokat hoztak Jézusnak. A”betlehem” elmaradhatatlan tartozéka még a sok állat, többnyire juhok, tehenek. A megvilágítás tovább színesíti a látványt. Szülök, nagyszülők lelkesen mutogatják kicsi gyermekeiknek, unokáiknak a kis Jézust, Jézuskát, talán egy életre szóló emlékként. Az otthonokban pedig, a karácsonyfa előtt, a pislákoló gyertyák és a sziporkázó csillagszórók fényében, megajándékozzák egymást az emberek. Ezen az ünnepnapon a hangulat ünnepélyes, érzelmekkel átszőtt, meghitt.

Tanításunk célja, hogy a karácsonnyal kapcsolatban, néhány olyan téves tanításra, szokásra, rossz beidegződésre hívjuk fel a figyelmet, amely az elmúlt évszázadok alatt csendben, észrevétlenül belopakodott a köztudatba. Bár ezek a tévedések, tévelygések, teljes mértékben elfogadottá, gyakorlattá váltak, azonban kritikus szemmel megvizsgálva, Isten Igéivel összevetve, mégis helyreigazításra, korrekcióra szorulnak.

Először, cáfolni szeretnénk, hogy Jézus december 25-én született. Más időpontra vonatkozó állításunkat részben a Szentírás idevonatkozó szavaival, részben egy logikus gondolatsorral szeretnénk alátámasztani. Jézus születésének időpontjáról, születésének napjáról a következőt jegyzi fel a Biblia:

„Valának pedig pásztorok azon a vidéken, a kik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak éjszakán az ő nyájok mellett. És ímé az Úrnak angyala hozzájok jöve, és az Úrnak dicsősége körülvevé őket, és nagy félelemmel megfélemlének. És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban… mondának a pásztoremberek egymásnak: Menjünk el mind Bethlehemig, és lássuk meg e dolgot, a melyet az Úr megjelentett nékünk. Elmenének azért sietséggel, és megtalálák Máriát és Józsefet, és a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala.” (Luk 2, 8-16)

Lukács evangélista tehát világosan leírja, hogy Jézus születésekor, a Betlehem környéki pásztorok, állataikkal a szabad ég alatt tanyáztak, az időjárás ezt lehetővé tette, kedvező volt. A jelenleg ünnepelt, december végi napokban viszont, már hűvös, késő ősz, illetve kora tél van Izraelben, gyakran napokig esik az eső, sőt elő-elő fordul már havazás is. Addigra az állattartók fedett, védett helyre hajtják állataikat, a pásztorok munkája befejeződött, visszatérnek családjukhoz. Visszatérnek családjukhoz, hangsúlyozzuk ismételten, tehát semmi szín alatt nem tanyáznak, a reájuk bízott állatokkal, a szabad ég alatt. Fentiek alapján tehát teljes mértékben kizárható, hogy Jézus decemberben született.

Nézzük ezután, milyen időpont adódhat egy logikus gondolatsor alapján! Jézus korában még nem létezett olyan időszámítás, mint napjainkban, tehát az egymás után következő éveket nem számolták, ezért a történetírók egy-egy évet gyakran bizonyos, jól ismert, történelmi eseményekhez, személyekhez kötöttek, esetleg a tévedés elkerülése érdekében, többhöz is. Ezekután olvassuk el, hogyan határozza meg Lukács, Jézus születési időpontját!

„És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék. Ez az összeírás először akkor történt, mikor Siriában Czirénius volt a helytartó. Mennek vala azért mindenek, hogy beirattasanak, kiki a maga városába. Felméne pedig József is Galileából, Názáret városából Júdeába, a Dávid városába, mely Bethlehemnek neveztetik, mivelhogy a Dávid házából és háznépe közül való volt, hogy beirattassék Máriával, a ki néki jegyeztetett feleségül, és várandós vala. És lőn, hogy mikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai. És szülé az ő első szülött fiát, és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.” (Luk 2, 1-7)

Jézus Krisztus tehát egy olyan, császári parancsra történő összeírás, népszámlálás időpontjában született, amikor a megszámlálandó zsidó embereknek, azon a településen kellett összeírásra jelentkezniük, ahonnan származtak. Miután József betlehemi származású volt, ezért Józsefnek, Máriával, Betlehembe kellett mennie. Elképzelhető, hogy a római császár egy olyan (decemberi) időpontra tűzte ki az összeírást, amely időpontban már szinte jobb nem kimozdulni otthonról? Ez, az idegen elnyomás ellen folyamatosan lázadó, konok zsidó nép, vajon télen, az időjárásra hivatkozva, nem szabotálta volna-e el az összeírást? Leszögezhetjük, hogy a rómaiak, már csak józan megfontolásból is, nem december végére tették az összeírás időpontját. Úgy is mondhatjuk, hogy az összeírás, márciustól októberig bármikor lehetett, de kizárt, hogy decemberben volt. Kizárt tehát ez alapján is, hogy Jézus decemberben született.

Ezekután joggal merülhet fel a kérdés: miért december 25-én ünnepeljük Jézus Urunk születésnapját? Tudni kell, hogy a pogány világban, december 25, már jóval a keresztyénség megjelenése előtt ünnep volt, méghozzá a legnagyobb pogány ünnep. Ekkortájt született az „Ég királynőjének”, az egyiptomi bálványistennek, Izisznek a fia, és a pogány világban ezen a napon ünnepelték a babiloni királynő fiának megszületését. Babilonban a Nap győzelmét is december 25-én ünnepelték, e naptól ugyanis, az egyre rövidülő nappalokat, egyre hosszabbodó nappalok váltják fel, azaz rövidülnek az éjszakák. Ezt úgy értelmezték Babilonban, hogy a Nap győzött, a világosság legyőzte a sötétséget. Ezen a napon magát a Napot, amely egyébként is imádat tárgya volt, nem, mint világító égitestet imádták, hanem mint testté lett istent. A pogány Rómában Saturnus (isten) ünnepének nevezték ezt a napot, amelyet istenük tiszteletére, hatalmas lakomákkal ültek meg.

Tény, hogy a 3. évszázadig a keresztyén egyházban nem ünnepelték december 25-ét, ez a szokás csak a 4. évszázadban nyert teret. Róma, politikai okok miatt is, beadta a derekát és utat engedett a birodalomszerte megfékezhetetlenül terjedő keresztyén tanoknak. Nagy Konstantin császár, 313-ban, egész birodalmán belül kötelezővé, azaz államvallássá tette a keresztyén vallást. Az Úr születésnapját is ő jelölte ki, december 25-re. Úgy gondolta, ha birodalmán belül ez a nap egyébként is ünnepnap, akkor ez a nap megfelel a keresztyénségnek is. Hiszen ha a keresztyénség azt állítja, hogy Jézus a világ világossága, és legyőzi a sötétséget, akkor ő megfelelhet a babiloni világosság-sötétség tanoknak is, és lehet őt december 25-én imádni. Ráadásul, ha ő a testté lett isten, hát éppen ezen a napon lett testté, a babiloniak istene is. Minden stimmel. Már csak Máriát kellett kikiáltani az „Ég királynőjének”, és Jézust, a különböző kultúrákban máris imádhatják e napon, ennek, vagy annak az istennőnek a fiaként, de Isten Fiaként is. Békesség lett így a birodalomban, nem kellett félni egy esetleges vallásháborútól, amely még a birodalom széteséséhez is vezethetett volna. Hogy Róma polgársága, érdekei sérelme nélkül, szintén elfogadja a keresztyénségnek ezt a nagy ünnepét, úgy döntöttek, hogy saját bálványistenüknek (Saturnusnak) az ünneplését, amely Rómában szintén december 25-re esett, továbbra is nagy lakomákkal ülik meg, de ezen a napon, már Jézus Krisztus születését is megünneplik.

Hát így lett december 25-e Jézus Krisztus születésnapja. Számolnod kell azzal, hogy amennyiben te ezen a napon ünnepelsz, tehát ezt a napot ünnepléseddel megkülönbözteted bármely más naptól, akkor ezen a napon, te akaratlanul is, a pogány bálványisteneknek hódolsz, ha tudod, ha nem. Ez a nap, a sötétség erőinek, a megtévesztés erőinek, a hazugság atyjának (Sátánnak), a napja. Olyan erősségek ezek, amelyek képesek voltak már annak idején ezreket és milliókat megtéveszteni, bálványimádatra bírni, abban megtartani évszázadokig, évezredekig. Még a saját egyházadnak sincs ereje kiszabadulni ebből a sötétségből, leleplezni a megtévesztést. Inkább hallgat, elhallgat. Pedig tudhatják, hogy a Biblia szerint sincs köze e napnak Urunk születéséhez! Miért nem mondják legalább, hogy vigyázz, e napon biztos nem született a Megváltó, ezt a napot nehogy megünnepeld! Útálatosságot cselekszel Istened előtt!

Szeretnénk tehát felhívni a figyelmedet, hogy az Úr Jézus számára ez az ünneplés egyáltalán nem kedves. Ne ünnepeld a karácsonyt! Szándékosan feledkezz meg december 25-ről! Urunk kifejezetten meghagyta, hogy hogyan emlékezzünk Reá, mit cselekedjünk az Ő emlékezetére. Ezek között sem körmenet, sem, névnap, születésnap, halottak napja megünneplése, sem éjféli mise, de még csak karácsonyi betlehem állítása sem szerepel. Ha már megigazult keresztyén vagy, szabadságod van ugyan minderre, de vizsgáld meg, hogyan indulhatsz, milyen lélek hatására olyan dolgokra, amelyeket a sötétség erői uralnak. Miért teszed ki az ezekkel való találkozásnak magad? Ne ünnepeld a karácsonyt! Ne fogadd el úgy sem, mint szeretet ünnepe. Ez megint csak elmaszatolása a dolgoknak. Szeretni egész évben lehet! Ezek után már azt is utasítsd el, aki azt mondja, jó, elismerjük, hogy Jézus Krisztus nem ezen a napon született, de attól még megemlékezhetünk ezen a napon a születéséről… Nem. Ezen a napon biztos nem. Ez a nap már évezredek óta foglalt a szellemvilágban. Ez Sátán és a démonok napja.

Mit cselekedjünk, ha Jézus Krisztusról akarunk megemlékezni? Lapozzuk fel a Szentírást!

„… az Úr Jézus azon az éjszakán, mellyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.” (1 Kor 11, 23-26)

December 25-e helyett, bármely napon, bármely helyen, ahol ketten, vagy hárman összejönnek az Ő nevéhez, és hívei meg akarnak Róla emlékezni, törjék meg a kenyeret, egyenek egy-egy falatot belőle, igyanak egy-egy korty bort, s máris eleget tettek, Urunk parancsának. Szeretnénk egy kicsi pontosítást tenni a szövegben! Eddig soha nem javítottunk helyesírási hibát a fordításban, most (t) megtettük, az érthetőség kedvéért. Szeretnénk még megosztani veled, hogy az utóbbi idők nyelvészeti kutatásai szerint, helyénvalóbb az alábbi „E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” fordítás helyett, az „E pohár amaz új testamentom az én vérem által, ez(t) cselekszitek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” fordítás. Amíg az eredeti fordítás nyelvtanilag valóban nehezen értelmezhető, addig az új változat egyértelműen kijelenti, hogy a pohár ürítésével eleget teszünk az „új” szövetségnek, amely Jézus vérében áll fenn. A pohár ürítésével a gyakorlatban, a jelen időben is kimutatjuk hitünket. A kutatások szerint szintén jobb a „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek,” helyett a „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdetitek” fordítás. Azaz e jelképes cselekedetekkel hirdetjük az emberiség, valamint a jó és gonosz szellemvilág felé, hogy emlékszünk az Úr halálára, nem felejtettük el az értünk hozott áldozatát, tudjuk, hogy életünk az Ő halálának eredménye. És e cselekedetekkel mindaddig hirdetjük ezt, „a míg eljövend.” Mi így emlékezünk meg mindenkor az Úr Jézusról, megcselekedjük az általa létrehozott „új” szövetséget, és hirdetjük az Ő halálát.

Miután tévelygésnek tartottuk a megünneplés időpontját, és magát a megemlékezés módját is, nem kerülhetjük el a megemlékezés egyik, kifejezetten ártalmatlannak látszó eszközének bírálatát sem, mivel az abból áradó szellemiséget felettébb károsnak ítéljük.

A bevezetőben ezt írtuk: „A templomokban, a szépen feldíszített, és színesen kivilágított fenyőfák mellé, kisebb-nagyobb betlehemi istállókat építenek, benne egy jászollal, abban fekszik a bepólyált Jézus. A jászol mellett láthatjuk Jézus szüleit, Józsefet és Máriát, körben pásztorok állnak, vagy térdelnek, ünnepelve a Megváltó megszületését… Szülök, nagyszülők lelkesen mutogatják kicsi gyermekeiknek, unokáiknak a kis Jézust, Jézuskát, talán egy életre szóló emlékként.” Látod, ott a kis Jézuska! Nézd, milyen aranyos! Tudod, ő hozza a karácsonyfát is, tőle kaptad tegnap este is a sok ajándékot… Hozzá szoktunk imádkozni. Emlékszel még, hogy tanítottalak? „Ó, én édes Jézuskám, figyelj reám…”

Ha azt gondoljuk, hogy múlandó ez az élmény, bizony tévedünk. Hány, meg hány felnőtt kiszólást, sóhajt hallunk, munkaközben, vagy betegágyban: Na, Jézuskám most segíts! Nem szabad ezt a kérdést félvállról venni, hiszen e mögött már megint a megtévesztés, a tévelyítés lelkét kell látnunk. Tudja az ördög, hogy amíg számunkra, emberek számára, az Úr Jézus Krisztus csak Jézuska, addig neki nincs mitől félnie. Jézuska, Sátán számára nem ellenség. Jézuska nem tud bűnöket megbocsátani, nem tudja az ördög munkáit lerombolni, Jézuska egy bepólyált, magatehetetlen csecsemő. Amíg a „hívők” ezt a kicsi gyermeket imádják, addig az ő (Sátán) karmaiban lesznek, az ő befolyása alatt állnak, és a bűnt szolgálják, Isten ellenségeként. A megtévesztett emberek számára viszont, van ebben valami jó is. Ettől a kisdedtől aztán, cseppet sem kell félni! Ha Ő Istenke, akkor nem lehet olyan szigorú, és bármit teszek, biztos nem fog elítélni, sem most, sem semmikor. Olyan aranyos a jászolban… Hát vigyázz, kinek mutatod meg Jézuskát, és mit mondasz róla! Ne fertőzz meg másokat!

Kedves Testvérünk! Ha az Úr Jézus Krisztusról valaha is volt ilyen Jézuska képed, azt sürgősen törd össze! A földön járt Úr alakját is, csak azért őrizzük magunkban, mert így, testi formában ismerhették meg Őt az emberek, csak így tudott jelen lenni, bizonyságot tenni, szenvedni, meghalni. De mit mond a Biblia:

„… ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.” (2 Kor 5, 16)

Ne tévelyegj! Jézuska már nincs. Időközben felnövekedett, felnőtt férfivá lett, s Isten bárányaként az életét adta értünk. Most a mennyben él, Mindenható Istenként.

Befejezésül néhány sorban szeretnénk a karácsonyfáról is szólni, amely elengedhetetlen tartozéka a december 25-i ünneplésnek, és amelyről az az álláspontunk, hogy ünnepi díszként, nincs helye egy keresztény család otthonában. (Keresztyénnek mondott templomokban sem, de erről már szólni is kár…) Miként nincs helye az asztalon, az úgynevezett adventi koszorúnak sem, a hetente meggyújtott újabb gyertyáival, vagy függő díszként bejárati ajtókon, ablakokban. Villogó fényekkel világító hét,- vagy nyolcágú gyertyatartót se tegyél az ablakodba, ha tudod, hogy ez mit jelképez, akkor azért, ha pedig nem tudod, akkor azért! (Ez a zsidók Chánukká ünnepének állít emléket, végképp semmi köze a karácsonyhoz.)

Gondolatban vegyük most el a karácsonyfát az ünneplésből, meghittséget árasztó gyertyáival, vagy tetszetős, parányi színes égőivel, tüneményes csillagszóróival, pompás díszeivel, esetleg halk csengettyűivel, magasztos háttérzenéjével, az alatta elhelyezett ajándékokkal, az ünnepi vacsorával és a szokásos felhajtással együtt, s nézzük mi maradt az ünneplésből! Egy ásító üresség. Lelepleződik a varázslat, kiderül, hogy az egész ünnepség nem Jézusról szól. Itt nincs már helye a Bárány helyettesítő áldozatáról szóló beszédnek, nincs helye az evangéliumnak, az Úr Jézus Krisztus dicsőítésének. Hát ne állíts pótlékként karácsonyfát, egyáltalán ne, és tartózkodj attól is, hogy csak egy-két fenyőgallyat is elhelyezz otthonodban!

A karácsonyfa-állítás már a pogány Egyiptomban és a pogány Rómában is ismert volt. Egyiptomban december 25-én pálmafát, Rómában fenyőfát állítottak, az akkori ünnepek díszeként. A pálmafa „Baál Támárt” (a pálmafa urát), a fenyőfa, Adonisz isten, élő (isteni) fiát jelképezte, aki rejtélyes módon fává változott. Miután a Római Birodalomban, Nagy Konstantin „összefésülte” a vallásokat, a keresztyénség átvette ezt az ünnepi díszt is, hiszen ezáltal szebbé, ünnepélyesebbé és tetszetősebbé lett a karácsony. Az ajándékozás pedig, még tovább fokozta a hangulatot. Látszatra ez is belefért az ünneplésbe, hisz a távoli vidékről érkező királyok, még a Biblia szerint is, ajándékokat hoztak a kis Jézusnak. Tudod, mit hoztak? Tömjént, aranyat és mirhát. A tömjénfüst, mint jó illatú illatáldozat, csak és kizárólag Istennek járt, az arany, mint ajándék, mindenkor a királyt illette, és a mirhával pedig mindig a halott holttestét kenték be, hogy jó illattal lépjen át, az akkori hiedelem szerint, a másik világba. A keletről érkezők felismerték, hogy kihez jönnek látogatóba. Istenhez, aki egyben a király is, de aki valami módon, mégis meg fog halni.

Ha azt mondod, íme az ajándékozás megfér ezzel az ünnepléssel, ne feledd, ezek a bölcsek annak idején, Jézus Krisztusnak hoztak ajándékokat, amíg a hamis karácsonyt ünneplők, egymást ajándékozzák meg. De legalább így jobb a hangulat. A gonosz démonok között is.

Szeretett Testvérünk! Megismételjük: ne ünnepelj december 25-én, és ezen a napon ne állíts karácsonyfát, még csak jelképesen sem! Elképzelhető, hogy nehéz helyzetbe hoztunk most téged. Megingattunk esetleg olyan dolgokban, amelyek eddig még csak kérdésként sem vetődtek fel benned. Elcsúfítottunk talán olyan emlékeket, amelyek idáig meghitt, megingathatatlan, belső érzelmek és élmények voltak, talán kimozdítottunk olyan fogódzókat, amikbe eddig kapaszkodni tudtál. Lásd be, hogy eddig sokan félre vezettek, becsaptak, szándékosan, vagy tudatlanul, de mindenképpen a károdra. Hidd el, egykoron mi is, valamennyien tévelyegtünk. Biztatunk, hogy kételkedés esetén, nézz utána a leírtaknak, forgasd a szívedben az új ismereteket! Ha meggyőződtél ezek igazságáról, fogadd el a leírt kiigazításokat, és hagyd el azokat a beépült cselekedeteket, gyakorlatokat, amelyeket eddig tettél. Aztán a benned ébredt világossággal, világosíts meg másokat! Ebben a munkádban is, áldjon meg téged az Úr Jézus Krisztus!